Márta néni

„Ki nem állhatom, amikor egy rekviemet humortalanul adnak elő!” (K. M.)

1982 és ’85 között voltam magánének- és szolfézstanári szakos hallgató a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Tagozatán. Az oktatók – kevés kivételtől eltekintve – „jó arcok” voltak, de közülük, legalábbis számomra, magasan kiemelkedik három meghatározó figura: Földes Imre, Kurtág Márta és Vidovszky László.

Ennek a bejegyzésnek szomorú apropója, hogy Kurtág Márta neve mellé már be lehet írni a zárójel jobb oldali darabját (1927-2019). Miután őt az első perctől kezdve mártanénizni kellett, a továbbiakban így emlegetem.

Mint korrepetítorhoz, őhozzá kerültem énekesként (ami szerencse), és ő volt a dalirodalom előadója (ami minden énekesnek tantárgy volt). Nagyon gyorsan szót értettünk, amivel nem mondok nagyot, hiszen Márta néni olyan pedagógus alkat volt, aki szinte mindenkivel megtalálja a hangot. És aki a… khm… kevésbé szorgalmas és kevésbé tehetséges növendékből is kihozza, amit ki lehet hozni egyáltalán.

De talán nem tévedek, amikor azt állítom, hogy a kapcsolatunk valamennyire mégiscsak túlnőtt a sztenderd tanár-diák viszonyon. Én kineveztem tiszteletbeli nagymamámnak (mert a következetességet, a szigort puha, meleg szeretettel és derűvel vegyítő személyisége anyai nagyanyámra emlékeztetett), ő meg tiszteletbeli fiává fogadott (mert ifj. Kurtág György túlságosan is távol élt egy anyai szív viszonylatában). És persze, találkoztunk az iskola falain kívül is. Egyrészt számos szombaton fölmentem a lakásukra órát pótolni vagy plusz órát venni. Másrészt ha énekesként nem voltam is kiemelkedő, zenészként megálltam a helyem, és ha Márta néni koncertezett, akkor sokszor én lapoztam neki.

Kis kitérő: egyetlen egyszer láttam Márta nénit könnyekre fakadni, amikor egy ilyen szombati pót-órán valamiért együtt meghallgattuk Bach 50. kantátáját. És ha már a könnyek: a mottóul vett idézet nem valamiféle hetyke jópofaság, netán polgárpukkasztás. Annyit jelent, hogy a rekviem az a visszaemlékezés műfaja – és mint ilyen, derűs is lehet –, nem pedig a ruhaszaggató jajveszékelésé.

Az iránta érzett rajongásomat talán jól illusztrálja, hogy egy koncertjéért képes voltam elutazni Győrbe, és aznap vissza. Hogy mennyi mindent köszönhetek neki, és mi mindennel gazdagodtam általa, hosszadalmas volna itt felsorolni, inkább elmesélek egy nagyon jellemző történetet.

Egy álom következik, amihez tudni kell, hogy egy időben énekegyütteseztem, és az egyik szereplés után az együttesből hárman beültünk egy hangulatos óbudai kiskocsmába. Ahol is a többiek udvariasan, de határozottan jelezték, hogy nem ártana, ha folytatnám énektanulmányaimat. Én erre felhorkantam, elvégre mégiscsak végzett énektanár volnék, és nem törődtem vele, hogy a többieknek nincs‑e véletlenül igazuk.

De a tudattalanom törődött vele. Azon az éjszakán azt álmodtam, hogy valami adminisztratív oknál fogva nekem újra meg kellett csinálnom a diplomahangversenyt, amelyen, mint a valóságoson is, Márta néni kísért. Ez az álombeli elég rosszul sikerült. Olyannyira, hogy odafordultam Márta nénihez, hogy nem lehetne-e elintézni, hogy mégiscsak az eredeti (a valóságos) diploma legyen az érvényes. (Ami egyébként erős négyesre sikerült anno.)

– Természetesen lehetséges – felelte álmomban Márta néni –, de én személy szerint nagyon csalódott volnék, ha ezek után nem futna neki harmadszor is.

Körülbelül eddig tartott az álom, vagy ennyire emlékszem belőle. Évek múlva valamiért fölmentem Kurtágékhoz (talán megint lapozni kellett, és azt próbáltuk el), és akkor elmeséltem ezt az álmomat. És Márta néni úgy reagált, ahogy számítottam:

– Tudja, Gyuri, erre tényleg ezt mondtam volna.

A fényképet Marco Borggreve készítette

Puccini 160

Zeneszerzők életrajzában gyakori a „már kora gyermekkorában” fordulat, ami akár elhagyható is lenne, annyira természetes. A zenei tehetség önnön jellegéből adódóan hamar megmutatkozik. Az ettől eltérő esetek kisebbségben vannak, és még ritkább, amikor olyan muzsikus érik be a szokottnál későbben, aki zenész felmenőkkel rendelkezik. Ilyen kezdeti feltételek mellett nem jósolnánk nagy sikert annak a gyereknek, akinek apja, nagyapja, dédapja is muzsikus (mi több, zeneszerző) volt, de őt magát a hangok, legalábbis kezdetben, hidegen hagyják. Tovább rontja a potenciálisan hálás utókor esélyeit egy antipedagógus nagybácsi, aki sajátos módon (pl. sípcsonton rúgással) figyelmezteti zenetanulásra fogott unokaöccsét, ha az valamit elhibázott.

És mégis, úgy tetszik (bár az ember sosem lehet eléggé óvatos), az 1858. december 22-én született Giacomo Puccini az európai zenetörténet tartósan megkerülhetetlen szereplője. Komolyabb operaházi (vagy operatársulati) repertoár ma nemigen létezik Puccini nélkül.

De vajon miért? Hogy tudott az operairodalom meghatározó alakítója lenni éppen olyan időben, amelyben sok irányból sok hatás formálta a zene arculatát; amikor már nem egyetlen „mainstream” út kínálkozott. Elképzelhető, hogy a hasonlóan tehetséges vagy éppen ügyesen helyezkedő pályatársak közül a vak véletlen kedvezett éppen neki, vagy ellenkezőleg: a többieket elhomályosítóan kimagasló tehetség volt?

Azt hiszem, a válasz az utóbbi, vagy talán valahol félúton található. Ehhez az olvasathoz pár szót kell szóljunk a verizmusról. Ahogy a legtöbb művészeti korszak a végére túléretté válik, a romantika is egyre dagályosabbá lett, és a megváltozott társadalmi viszonyok miatt megváltozott alkotói, illetve befogadói ízlést már nem szolgálhatta ki. Az útkeresés elsősorban az irodalomban bizonyult a leghatékonyabbnak, megszületett a realizmus, majd a naturalizmus irányzata. Sem az írókat, sem az igényes olvasókat nem érdekelte többé a magasztos hősök sorsdrámája, helyette a hétköznapi, jellemzően elesett emberek élete foglalkoztatta őket. A hősies hős iránti csodálatot felváltotta a hősietlen hős iránti részvét. Ennek az irányzatnak zenei, pontosabban operai megfelelőjét nevezzük verizmusnak (vero = igaz), ám ha alaposabban megvizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a verizmus is irodalmi törekvés. A verista szerzők a realizmus szabadpolcáról kölcsönöztek, de maga a zene, amit írtak, alig-alig mutatott változást a zenei romantika eszköztárához képest. Mi több, Bizet Carmenjét nem jutna eszünkbe veristának nevezni még csak a témaválasztása miatt sem, ez bizony romantikus opera a javából. Hogy végül is a verizmus zsákutca volt-e vagy sem, nem tisztünk eldönteni, de az adatok magukért beszélnek: fél kezünkön megszámolhatjuk az operákat, melyeket Leoncavallo és Mascagni életművéből ma is játszanak, nem beszélve Giordanóról, Cileáról és a többiekről.

A másik szál, amelyről nem szabad megfeledkeznünk, magának a zenének az alakulása. A verizmus, mint látjuk, új köntösbe bújtatva mégiscsak valami régit próbált átmenteni, ám eközben a zene megelégelve a romantika paneljeit, adott esetben zabolátlanságát, új irányt vett, és ezt a változást a fül csak nehezen követte, erről a XIX–XX. század hangversenybotrányai bőven tanúskodnak. Afféle „piaci rés” támadt, melynek kitöltését Puccini végezte el, sikeresen. Mert élni a bevált fordulatokkal (azért lássuk be, a zenéje mindig is rokon vonásokat mutat a filmzenével), de oly módon, hogy nem gyártott könnyűzenét, és amit megkomponált, az igényes, egyedi, összetéveszthetetlen. Ez a szintézis csak keveseknek sikerül. És éppen a zenéjével éri el, hogy mélyebbre nyúl, mintsem az aktuális cselekményt szimplán hangzó aláfestéssel látná el, ezáltal mi is mélyebbre merülünk a történetben. Ebből az aspektusból tekintve Puccini besorolhatatlan, és semmiképpen nem tartozik a veristák táborába. (Van ehhez egy fogása. Általában olyan történetet választ, ami realizmusa mellett mégiscsak elemeli a nézőt-hallgatót a hétköznapokból. A nélkülöző, ám vidám művészek képe erősen idealizált. A Pillangókisasszony és A Nyugat lánya távoli, tehát egzotikusnak számító környezetben játszódik, a Tosca cselekményvezetése úgy fel van fokozva, hogy az már az akciófilmek világát idézi. És így tovább.)

Tegyük hozzá: jókor volt jó helyen. Az idősödő Verdi két utolsó remekműve (Otello, 1887, Falstaff, 1893; az évszámok a bemutató évét jelzik) után az olasz zenei világban egyfajta nem túl tapintatos, de indokolt várakozás érződött: ki lesz az utód. Jelölt, persze, több is akadt, de ekkorra Puccini már első befutóként előrukkolt a Le Villivel és az Edgarral. (Tegyük hozzá a méltányosság kedvéért, hogy Verdi, mikor értesült a Le Villi sikeréről, barátsággal, támogatólag fordult Puccini felé.)

Ami az életrajzi adatokat illeti, ezekkel nem sokra megyünk, ha meg akarjuk érteni Puccini zenéjét, pontosabban zenéjének sikerességét. Mintha egész életével is azt példázta volna, ami operáiban oly megkapó: hogy nem kell feltétlenül extrém dolgoknak történniük velünk, az életünk így is teljes, eseménydús történet. Továbbgondolva, három „jól” végződő operáját leszámítva, a művei borúval fejeződnek be, mintha csak az élet ívét ábrázolnák, mert az vagy túl hamar ér véget, ami, ugye, tragédia, vagy lassú hanyatlás vár ránk, ami bizonyos szempontból rosszabb. Puccini vadászós-természetjárós-autóvezetős-motorcsónakázós életétvágyának a gégerák vetett véget.

Szokás Wagnert úgy is emlegetni, mint „öntudatos” operaszerzőt, aki annyira igényes volt, hogy szövegkönyveit maga írta. Puccini alkalmasint belátta, hogy operalibrettó írására nem vállalkozhat, de igényességben nem marad alul a nagy német mesterrel szemben. Álljon itt a lista azokról az alkotótársakról, akiknek vélhetőleg elég sok szál haja megőszült vagy kihullott a Puccinival vívott csatákban. Ferdinando Fontana, Luigi Illica, Giuseppe Giacosa, Guelfo Civinini, Carlo Zangarini, Giuseppe Adami, Giovacchino Forzano, Renato Simoni; ők írták a Puccini-operák szövegkönyveit. Ahogy mondtam, az együttműködés sok feszültséggel, időnként komoly veszekedésekkel járt, de ha alaposabban végignézzük a szövegeket, azt mondhatjuk, megérte. (Általában is a librettisták igazságtalanul háttérbe szorulnak a zeneszerzőhöz és az előadókhoz képest.)

Számoljunk még be két „trükkről”, amellyel szerzőnk eléri, hogy műveit szívesen nézzük-hallgassuk. Az egyik a dramaturgiai érzéke. Hogy egy jelenet, illetve azon belül mi meddig tart. Hogy akár egy cselekményrészletet, akár egy azt lefékező áriát (kettőst stb.) mekkorára kell méretezni, hogy az maradéktalanul kitöltse a maga által igényelt időt, de azon ne nyúljon túl, „pont jókor” jöjjön a váltás. Mindez természetesen összefüggéseiben is érzékeny, azaz a képek, jelenetek egymás közti – időbeni – viszonyára is figyelni kell. Ez – szubjektív leszek – Puccini előtt csak Mozartnak sikerült. Amin azt is értem, hogy ennek a két szerzőnek a dramaturgiája valahogy időtálló, az ő műveikben nincs olyan, hogy „akkor talán jó volt, felgyorsult világunkban azonban…”, nem, ezek az alkotások sosem tudnak unalmassá, fárasztóvá kopni.

A másik figyelemre méltó elem Puccini már említett témaválasztásával függ össze. Az operákban felmerülő problémák, konfliktusok emberi létünk részei, az emberi természetből fakadnak, és mint ilyenek, állandóak. Az adott idők és helyszínek viszont annyira ki vannak dolgozva, az egyes szereplők annyira élesen meg vannak rajzolva, hogy azon nehéz és értelmetlen lenne változtatni. Puccini operái ellenállnak a rendezői színháznak, ahogy A Pál utcai fiúk sem képzelhető el egykönnyen más időbe vagy messzi országba helyezve. Ezekben az operákban tehát a nagyon általános és a nagyon konkrét szintézise valósul meg, éppen úgy, mint a zenéjükben, amely egyszerre rafinált, rendkívül igényes és nagyon melodikus, könnyen befogadható. (Ez sokakat utánzásra csábít, mind a mai napig, ami korunkban látszólag hálás út, hiszen egy egyre több idegennek ható hangzás mellett megnő az igény a kellemes érzeteket keltő muzsikára, de azt gondolom, tartós sikert így nem lehet aratni, ez csak az eredeti festmény reprodukciója lesz.)

Az imént felsorolt elemek talán érthetővé teszik, hogyan válhatott Giacomo Puccini a XX. század elejének egyik legizgalmasabb zeneszerző figurájává és az európai operatörténet meghatározó alakjává, akinek műveit úgy nézzük-hallgatjuk, mint amikor bemegyünk egy kisebb, de annál személyesebb légkört árasztó múzeumba.

5 új fordítás

Ez most kicsit eltér a szokásostól. Általában ha verset fordítok, azt többé-kevésbé hirtelen felindulásból teszem (ezt, persze, kéretik szabadon értelmezni). Ebben az esetben évek óta készültem a fordításra.

Továbbá, ha fordítok, a verset – természetesen a hatása alá kerülve és a legnagyobb tisztelettel-áhítattal, de – afféle „munkadarabként” kezelem. Ezúttal azonban a versek olyan súllyal nehezedtek rám, amiről nehéz szólnom.

428 verset tartunk számon, melyet Friedrich Rückert (1788–1866) két gyermekének elvesztése fölött érzett gyászában írt. Ezekből választott ki Gustav Mahler ötöt és zenésítette meg őket, én ezeket a verseket fordítottam le. Mahlernél gyakorlat, hogy kisebb módosításokat eszközöl a szövegen. Én maradtam az eredeti Rückert-verseknél, kivéve a harmadikat, ahol a Mahler-féle változatot erősebbnek, koncentráltabbnak tartottam.

1

Nun will die Sonne so hell aufgehn,
Als sei kein Unglück die Nacht geschehn.

Das Unglück geschah auch mir allein,

Die Sonne, sie scheinet allgemein.

Du mußt die Nacht nicht in dir verschrenken,
Mußt sie ins ewige Licht versenken.

Ein Lämpchen verlosch in meinem Zelt,
Heil sei dem Freudenlichte der Welt!

        1

A kelő nap fénye úgy pásztáz,
Mintha nem történt voln’ semmi gyász

Az éjjel. A gyász csak engem sújt,
A reggel közönyös napfényt gyújt.

Nem zárkózhatsz be a komor éjbe,
Temesd el az éjt az örök fénybe.

Sátramban kihunyt egy kis lámpa.
Üdv, világ boldog fénysugárja!

      2
Nun seh' ich wohl, warum so dunkle Flammen
Ihr sprühtet mir in manchem Augenblicke,
O Augen, gleichsam um in einem Blicke
Zu drängen eure ganze Macht zusammen.

Dort ahnt' ich nicht, weil Nebel mich umschwammen,
Gewoben vom verblendenden Geschicke,
Daß sich der Strahl bereits zur Heimkehr schicke
Dorthin, von wannen alle Strahlen stammen.

Ihr wolltet mir mit eurem Leuchten sagen:
Wir möchten nah dir immer bleiben gerne,
Doch ist und das vom Schicksal abgeschlagen.

Sieh' recht uns an! denn bald sind wir dir ferne.
Was dir noch Augen sind in diesen Tagen,
In künft'gen Nächten sind es dir nur Sterne.

      2
Most értem én, mi villant oly sötéten
Olykor rám fénylő pillantásotokban,
Ti szemek, küzdve mindazért, hogy mostan
Együtt legyen erőtök mind, hogy értsem.

De nem értettem, mert csak ködbe néztem
A rám szőtt végzettől elvakítottan,
Hogy fényetek már arra visz, ahonnan
Minden fény származik e földön, égen.

Mert üzenet volt szemetek tükrében:
Be szívesen volnánk veled, de hol van
Szavunk a sors szavának ellenében?!

Pillantsál ránk, mert nemsoká távolban
Leszünk, s e néked kedves szempár fénye
Holnaptól ott ragyog a csillagokban.

      3
Wenn dein Mütterlein
tritt zur Tür herein,
Und den Kopf ich drehe,
ihr entgegen sehe,
Fällt auf ihr Gesicht
erst der Blick mir nicht,
Sondern auf die Stelle,
näher nach der Schwelle,
Dort, wo würde dein
lieb Gesichtchen sein,
Wenn du freudenhelle
trätest mit herein,
Wie sonst, mein Töchterlein.

Wenn dein Mütterlein
tritt zur Tür herein,
Mit der Kerze Schimmer,
ist es mir, als immer
Kämst du mit herein,
huschtest hinterdrein,
Als wie sonst ins Zimmer!
O du, des Vaters Zelle,
Ach, zu schnelle
erloschner Freudenschein!

      3
Mikor anyácskád
lép az ajtón át,

felé fordultombam,

nem rá nézek nyomban,

elsőre még nem

arcát keresem,

hanem azt a helyet,

ott, a küszöb felett,

ahol felbukkan

pofid vidoran,

és ragyogva nevet,

s jössz az ajtón át,

édes kislánykánk. 

Mikor anyácskád

lép az ajtón át,

gyertya lángja lobban,

s nézném, ahogy szoktam:

követed anyát,

így jössz surranvást,

s itt vagy a szobában.

Ó, apádból boldogabb

rész! Kilobbant

hamar ez örömláng!

      4
Oft denk' ich, sie sind nur ausgegangen,
Bald werden sie wieder nach Haus gelangen,

Der Tag ist schön, o sei nicht bang,

Sie machen nur einen weitern Gang.

Ja wohl, sie sind nur ausgegangen,

Und werden jetzt nach Haus gelangen,

O sei nicht bang, der Tag ist schön,

Sie machen den Gang zu jenen Höhn.

Sie sind uns nur voraus gegangen,

Und werden nicht hier nach Haus verlangen,

Wir holen sie ein auf jenen Höhn

Im Sonnenschein, der Tag ist schön.

      4
Gyakran gondolom: csak kirándulnak,

És nemsokára már hazaindulnak,

Szép az idő, szíved reszket?,

Hiszen csak egy nagy sétát tesznek.

Igen, ők most csak kirándulnak,

És e percben hazaindulnak,

Szíved reszket? Szép az idő,

Ők csak ott vannak a hegytetőn.

Nem, ők már végleg elvonultak,

És haza soha többé nem jutnak,

Keressük őket a hegytetőn,

A napfényben. Szép az idő.

      5
In diesem Wetter, in diesem Braus,

Nie hätt' ich gesendet die Kinder hinaus;

Man hat sie hinaus getragen,

Ich durfte dazu nichts sagen.

In diesem Wetter, in diesem Saus,
Nie hätt' ich gelassen die Kinder hinaus,

Ich fürchtete, sie erkranken,

Das sind nun eitle Gedanken.

In diesem Wetter, in diesem Graus,

(Nie) Hätt' ich gelassen die Kinder hinaus,

Ich sorgte, sie stürben morgen,

Das ist nun nicht zu besorgen.

In diesem Wetter, in diesem Braus,

Sie ruhn als wie in der Mutter Haus,

Von keinem Sturme erschrecket,

Von Gottes Hand bedecket.

      5
Ilyen időben, zivatarban

a gyerekeket én itthon tartottam

volna, de menniük kellett,

tiltakoznom nem lehetett.

Ilyen időben, vad viharban

a gyerekeket menni dehogy hagytam

volna: jaj, megbetegszenek!

Hiú félelmek már ezek.

Ilyen időben, vad robajban

a gyerekeket menni dehogy hagytam

volna: jaj, holnap meghalnak!

– Most már fölös aggodalmak.

Ilyen időben, zivatarban

nyugosznak, mint anyjuk házában,

vihartól meg nem rettennek,

Isten ágyán pihennek.