Gyerekkoromban egyike volt kedves olvasmányaimnak Bodó Béla
Brumi-sorozata, bár utóbb – nagyjából mostanra – derült ki, hogy nem is
olvastam az összes darabot. Mindenesetre akkoriban – nagyanyám adta a kezembe a
könyveket – megvolt a Brumi az iskolában,
a Brumi a Balatonon és a Brumi mint detektív. Hogy most, utólag
érzem-e úgy, vagy már akkor föltűnt a különbség, nem tudom megmondani,
mindenesetre most biztosan állítom,
hogy a Brumi mint detektív kissé
kilóg a sorból.
A történet a következő. Brumi névtelen leveleket kap,
amelyekből, ha nem is elsőre, de kiderül, hogy baleset történt, valaki kiment
az éléskamrába, hogy megdézsmálja a mézkészletet, de amikor az üvegért nyúlt, a
korhadt polc leszakadt, és néhány (sok) mézesüveg összetört.
Brumit fölvillanyozza a hír, elhatározza, hogy nyomozni fog.
Barátai (Dagi, Jócsont, Rendes Muki) örömmel társulnak, és megkezdődik a Nagy
Nyomozás, melyet némi naiv „ahogy Móricka elképzeli” hozzáállás és némi
álombeli elvalószerűtlenedés kísér. A
történet ott kap gellert, amikor kitalálják – mivel nemigen jutnak közelebb a
megoldáshoz –, hogy játsszák azt: megvan a tettes.
A sors úgy hozza, hogy Jócsont lesz a bűnbak. (Véletlen-e
vagy sem, amúgy tényleg ő volt a névtelen levelek írója.) Brumiék a
detektívirodalomból (esetleg az újságokból, híradóból, már amennyire volt tévé
akkor) összeszedett klisék alapján elindítják az eljárást. A dolog egy ideig
működni látszik, ám Jócsont egyszer csak megsokallja, hogy bűnösként kezelik,
minden bizonyíték nélkül, pusztán előre megállapodás alapján. Megbántottan
kiszáll a játékból.
(Az illusztráció Szávay Edit
munkája.)
Miután mesekönyvről van szó, a végére természetesen
rendeződnek a dolgok. Kiderül, hogy valóban Jócsont ottjártakor törtek el a
mézesüvegek a spájzban, hogy Jócsont apja megértő és megbocsátó, és hogy mindenki
szeret mindenkit.
De azért – szándékoltan vagy sem – a rosszul végződő
„kihallgatás” után Jócsont érezhetően csöndesebb, visszahúzódóbb, keserűbb, és
ennek nyomai a regény végéig megmaradnak.
Általánosan nézve talán paranoid, de legalábbis túlzó véleménynek
tekinthető, hogy a könyvben az 50-es évek koncepciós perei vannak elrejtve. Csakhogy
a korszak abszurditását Bodó Béla konkrétan is megtapasztalhatta. Irodalmi és
irodalombarát berkekben közismert az „őszinte
megrendeléssel” története, amikor egy Sztálinról szóló cikkbe került –
sajnos, értelmes – sajtóhiba miatt Bodót mint a lap felelős szerkesztőjét
kegyetlenül meghurcolták. (Bővebben itt lehet az esetről olvasni.) Így már
azért más a megvilágítás. A háttér ismeretében, ha nem bizonyítható is, de
vélelmezhető, hogy a Brumi-könyvek szerzője így írta ki magából az őt ért megaláztatást.
