Korábban már tettem említést
arról a jelenségről, amikor a szerző nem jelentős szereplője ugyan művének, de
egy utalás erejéig mégis belopja magát az alkotásba.
|
De Végh a Futyuriban is felbukkan, ő az örökké
fázós, nyári hőségben is kabátba burkolózó léggömbárus bácsi (az önéletrajzi
írások ezt egyértelművé teszik). Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában
Sándor Pál beáll egy „Hajrá, Minarik”-nyi szerepre.
|
Ez a fogás nem ritka,
a festészetben meg végképp nem az.
A muzsikában
nehezebben csíphető fülön, de azért nem lehetetlen megtalálni.
Az operák operájának
is nevezett Don Giovanniban szinte
kézzelfoghatóan. A II. felvonás fináléja a címszereplő lakomájával indul. Egy
ilyen úr ilyen vacsorája nem nélkülözheti az alkalmazott zenét. Fölvonul hát a színpadra
egy kisebb együttes, és nekiállnak mulattatni a lovagot és
szolgáját. Itt egy kicsit kiesünk az időből, mert a muzsikusok az eredetileg a
középkorban játszódó történetben két, Mozart-kortárs szerző operájából idéznek
(ezeket Leporello nevesíti is). (A videón 1'08"-tól.) Közben zajlik a vacsora, benne a szokásos gaggel: Leporello elcsen gazdája
ételéből. Ekkor a zenészek belekezdenek a harmadik nótába, amire Leporello így
kiált fel: Questa poi la conosco pur
troppo, azaz ezt túlságosan is jól ismerem. A Figaro házassága I. felvonásbeli áriájának zenei anyaga szól. (A videón 3'56"-tól.)
Nagyon finom kis
utalás, állítólag a prágai bemutatón a közönség hálás nevetéssel jutalmazta.
Némely fordításban Leporello azt mondja, „azt hiszem, ez Mozart”, ami egy
cizellált, a fülnek szóló poén „már értik, ugye, hát itt arról van szó, hogy”
szintű, meglehetősen bunkó lerontása.
