Igy
haladtunk a fényesség elébe,
beszélve, ami elhallgatva szebb most,
mint akkor szebb volt hallva és beszélve.
(Dante
Alighieri)
Az
elmúlt hetekben rendeztem egy adósságomat a sok közül, elvégre az irodalommal
többé-kevésbé aktívan foglalkozó, vagy mondjuk így, az irodalommal meghitt
viszonyra törekvő személynek illik ismernie Dante Alighieri főművét, az Isteni színjátékot.
Szívből
remélem, sikerül kikerülnöm sznobság és ellensznobság Szkhülláját és Kharübdiszét,
miközben tudom, kockázatos a vallomásom:
Az
rögtön nyilvánvalóvá lett, hogy a mű az európai irodalom egyik alapköve,
megkerülhetetlen építmény. Hozzám éppenséggel nem férkőzött annyira közel, hogy
bele is kívánjak költözni, de a nagysága így is átsüt. A távolságtartásnak
konkrét oka is van, nevezetesen, hogy a mű tele van utalásokkal Dante idejéből,
melyekkel a mai olvasó már nemigen tud mit kezdeni (tisztelet a kivételeknek).
Hanem
az Isteni színjáték nemcsak korabeli
és mulandó utalásokkal van tele, hanem lényegében mindennel, ami Dante korában
mint a világról való tudás, rendelkezésre állt. Már ettől is imponáló, de ott
van az a furcsa jelenség is, amit Babits, a mű fordítója úgy jellemez, hogy az
egyes részek ilyen vagy olyan -szerűek. A Pokol számomra festményszerű (Bosch
vizionárius képeire emlékeztet), a Paradicsom egyértelműen zenei (nekem
Messiaen kompozíciói jutnak az eszembe), és talán csak a Purgatórium a tisztán
irodalmi töltetű, illetve köntösű. (Babits plasztika–festészet–zene analógiáról
beszél.)
Hanem
számomra – nevess ki, ó, szakértő! – a Színjáték
leginkább lenyűgöző vonása keletkezésének indítéka.
Dante
9 évesen az utcán megpillantotta a nála egy évvel fiatalabb Beatricét, és
azonmód beleszeretett. A gyermekinek indult szerelem azonban nem halt el, hanem
egy életen át szolgált érzelmi tartalékkal. A vágy sosem teljesedett be, még
arról sincs megbízható adatunk, mennyire volt róla tudomása a lánynak. Dante
írt költeményeket hozzá és róla. Ezzel a plátói és egyoldalú kapcsolattal talán
akármeddig el lehetett volna lenni (vagy ki tudja?), csakhogy a sors
közbeavatkozott, Beatrice huszonnégy éves korában, 1290. június 8-án meghalt.
Dante hónapokig vigasztalhatatlan volt, de kedves halottját – a lélektan
kifejezésével élve – igazán sosem tudta elengedni. Irodalmi értelemben egy
időre mégis elengedte: „…csodálatos
látomás jelent meg előttem, s oly dolgok vonultak benne fel, amelyek egytől
egyik azt sugallták: erről az áldottról ne beszéljek addig, amíg méltó módon
nem szólhatok róla.” Aztán megnősült, volt katona, közszereplő, megismerte
a száműzetés keservét. (Nem részletezem, itt elolvasható.) Végre 1306-ban
elkezdte a Nagy Művet, melyben bejárja a túlvilág három szintjét, hogy a
harmadikban viszontlássa örök szerelmét. 1321-ben, halála évében fejezte be.
Megrendít, hogy valaki egy ekkora irodalmi dómot
épít egy, a mi fogalmaink szerint be nem teljesült gyerekszerelem emlékére; ez
jellemzően lovagi attitűd, mely a mai emberek többségéből vagy hiányzik, vagy a
fanatizmus helyettesíti.
* * *
Karinthy
Frigyes Mennyei riport című könyvéről
megállapítani, hogy Dante XX. századi újraköltése, tökéletesen felesleges,
legalábbis jelen blogon, tekintve, hogy erre már sokan rájöttek, nota bene, nem is nehéz, maga a főhös
hivatkozik Dantéra mint „kollégára”. De
a regény felépítése is nagyban követi a például szolgáló művet, akárcsak Joyce Ulyssese az Odüsszeiát. Ahogy a nagy előd a Pokolban és a Purgatóriumban
kalauzul kapja az általa mélységesen tisztelt Vergiliust, úgy a Mennyei riportban is kerül vezető, a
francia enciklopédisták legnagyobb alakja, Diderot. (Tudjuk, Karinthyt egy
életen át foglalkoztatta az Új Enciklopédia gondolata.) (Egyébként Karinthy már
egy novellájában is megemlékezik a firenzei költőről.)
Az
Isteni színjátékban maga Dante az,
aki átlép a másvilágra, és beszámol tapasztalatairól. Karinthy több csavart is
elhelyez: kreál egy hőst, önmaga alteregóját, egy Merlin Oldtime (!) nevű
riportert, aki a riporterideál megtestesítője (úgy gondolom, Egon Erwin Kisch
lehetett ilyen). A tényleges riportot kivonatolt életrajz előzi meg a szerző
(narrátor?) részéről, és még ez előtt is ott áll Karinthy előszava. A túlvilági
utazáshoz szükséges egy fiktív szereplő is, akivel (mármint a testével)
„jogilag el kell számolni”, ő Jushni Jubashat. Továbbá a túlvilágon riporterünk
első alkalommal mint Rameau jelentkezik Diderot-nál. Ehhez a sokszínűséghez képest
Oldtime jelentései (ő közlésnek hívja őket) teljességgel abban a stílusban készültek,
mely a gondolkodó, esszéíró Karinthy sajátja.
Az
Isteni színjáték a didaktika teljes
mellőzésével ér véget. Ahogy Babits mondja: „Dante
egyetlen szóval sem jelzi visszatértét a földi világba, fölébredését a nagy
Vízióból: az elröpített nyíl az Ég magasában eltűnik szemünk elől.”
Karinthy hőse ténylegesen „bent ragad” a túlvilágban (vagy az ottmaradást
választja, ez nem derül ki egyértelműen), erre még visszatérek.
Újra
elolvasva a Mennyei riportot, úgy
gondolom, ez egy hajszállal kevésbé sikerült, mint a szerző többi alkotása, és
ezt azzal a háttérrel merem ilyen bátran kijelenteni, hogy amúgy Karinthyt a
legnagyobbak közt tartom számon.
Az
első észrevételem (nem akarok nagyképűsködni a „kifogásom” szóval), hogy egy
alapos szerkesztői munka ráfért volna a kéziratra. Jushni Jubashat – emlékszünk
– az alibi test volt, akinek személyiségét kölcsönvéve indul el Merlin a
túlvilágra a chelsea-i temető halottasházából. Később azonban neki diktálja a
közléseket, és ő, Jubashat számol be Merlin, illetve Diderot utolsó szavairól,
holott a kapcsolattartót a könyv elején Vishnu Baribannak hívták. Ugyanaz az
újság egyszer Popolo d’Italia, máskor
Corriere de la Sera [sic!]. Satöbbi.
De
ezek inkább csak a kötözködésre alapok, nem lényeges hibák. Kevésbé tudok mit
kezdeni a mű mozaikszerűségével. Vagy ha úgy tetszik, heterogenitásával. A
stílusa is: mintha Karinthy nem tudná eldönteni, lírai, filozofikus vagy
humoros hangon akar közelíteni a témához. (Ezek a különbségek Dante alkotásában
is fellelhetők, de a mű valahogy mégis koherens marad.) Az első rész, az utazás
a Múltba (némi kikacsintással Madáchra) talán a legjobban sikerült. Amikor
azonban a valóban ismeretlen tájra merészkedünk, az olyan – nekem legalábbis –,
mint amikor Hamvas Béla vicces próbál lenni; én speciel nem szeretem. Persze,
nekem legyen mondva, hogy…
És
amiért a Mennyei riportot (még)is
nagyon tudom szeretni, az szintén megírásának indítéka. Rögtön hadd bocsássam
előre, hogy ez ügyben Karinthy remekül ködösít. Hosszú előszóban (melyet szinte
jobban szeretek a folytatásnál) fejtegeti, miért írta meg a regényt:
„Három évvel ezelőtt – ha jól
emlékszem, éppen decemberben – egy nagy angol napilap körkérdést intézett
Európa szellemi arisztokráciájának legelőkelőbb képviselőihez: írók,
filozófusok, tudósok szerepeltek – a legjobb és általában a legnépszerűbb nevek
(a kettő nem ugyanaz). A kérdés így hangzott: van-e túlvilági élet?
Az ankétnak nem volt különösebb
sikere. Az urak udvarias választ adtak, ki-ki a maga modorában, és ízlése
szerint. Nem keltett feltűnést, nem indult meg általános eszmecsere, nem
szakadt pártokra a közönség, nem keletkezett új vallás. Hamar el is felejtette
mindenki.
Két hónappal később egy másik
ankét hullámai bejárták az egész művelt világot. – Nagyjában ugyanazok a művelt
nevek szerepeltek, ezúttal óriási visszhangot keltve mindenütt, rengeteg
hozzászólás, vélemény és nyilatkozat tartotta napirenden sokáig a problémát.
Arról volt szó, hogy lehet-e ingujjban járni nyáron a férfiaknak, a nagyvárosok
utcáin?
Utóbbi ügyben az én szerény véleményemet
is megkérdezték. Büszke lehetek rá, magyar íróhoz ritkán fordulnak a nagy
nyugati nemzetek.
Viszont az első ankéthoz nem
kaptam meghívást.
Mindig makacs voltam, ami nem jó
módszer az irodalompolitikában és taktikában, ha az ember érvényesülni akar
Európa szellemi térképén. Itt is elhibáztam a dolgot. Arra, amire kérdeztek,
nem feleltem – ellenben, amiről senki nem kérdezett, hogy van-e túlvilági
élet...
Leültem és megírtam rövid és
tömör válaszomat. Szemben Shaw Bernát, Dean Inge és Chesterton hosszadalmas,
legalább egy újságoldalra terjengő nyilatkozatával, egy mindössze tizenhat íves
kötetben.
Még így is elkéstem. Az ankét –
mint említettem – gyorsan lekerült a napirendről, mire elkészültem, már nem
volt érdemes elküldeni.
De a könyv megmaradt.”
(Részlet
az előszóból.)
Utána
még egy hosszú bevezető is következik, melyben az író beszámol találkozásairól
Merlin Oldtime-mal. (Igazából még ez is jobban tetszik az „érdemi” résznél.)
Talán nem voltam méltányos, amikor ködösítésről beszéltem, elvégre simán lehet
ez is az oka a regény megírásának.
Van azonban itt egy gyanús momentum, ami furcsa módon, az elemzőknek nem tűnt
föl, én legalábbis nem találtam rá utalást. Miről van szó?
Már
a bevezető fejezetben ott bujkál, amikor Merlin kifejti az írónak, miért hat az emberekre
Velence olyan furcsán, ahogy… de inkább átadom a szót Merlinnek: „[V]elence a megdermedt Emlék, a jelenbe
tolakodó Múlt, a valósággá vált Képtelenség és Anakronizmus, s ezért érezzük
szülőhazánknak, ahonnan mindannyian származunk.” És egy aprócska, odavetett
mondat a bekezdés végén:
„Ugyanezen az estén mesélt Merlin
Oldtime első szerelméről is.”
Valamivel
később, de még az író által közölt életrajzban:
„Aztán csak egy napihír: Merlin
rosszul lesz, elvágódik a kávéházban, hazaszállítják, agyvérzése lehetett.
Megbénult kezében görcsösen szorongatja egy külföldi újság leszakadt lapját,
amelyen valami vasúti katasztrófa halottainak és sebesültjeinek névsorát közli
a hivatalos jelentés.”
Még
ezzel sem kell nagyon törődni, bár aki ismeri Karinthyt, tudja, hogy soha
semmit nem rak be a szövegébe pusztán töltelékül. De azért ha szívünkre tesszük
a kezünket, bevallhatjuk, hogy erről az epizódról elég hamar elfeledkezünk. Merlin
fölépül, és hosszú hallgatás után jelentkezik a „New History”-nál, melynek
szerkesztője némi habozás-hitetlenkedés után leköti a túlvilági tudósítást. A
riporter megkezdi fantasztikus utazását. Jóval később, az Ötödik közlésben Merlin
meg akarja szakítani ezt az utazást, pontosabban a küldetését
magántevékenységgel akarja fölváltani. A múltba való beavatkozással meg akar
akadályozni egy vonatbalesetet, ám erről Diderot – akkor még – lebeszéli. Na,
itt már azért el lehet kezdeni gyanakodni.
És
aztán a legvégén… Merlin eljut a túlvilág utolsó köréig, visszafordul, de csak
egy pontig, egy korábbi állomásig, ahonnan nem akar tovább (illetve visszább)
haladni. Bevallja, hogy megtévesztette olvasóit: az egész mennyei riport,
illetve az utazás egyvalamiért – egyvalakiért – történt.
„Nem, nem kell semmi – nem
érdekel…
Ide nézzen… a kezemben a Popolo
d'Italia friss száma… Vasúti szerencsétlenség… és a listán… Signorina Beata B…
a halottak közt… értse meg… húsz éven át szerettem… soha nem szóltam róla…
egyszer találkoztunk…
Őt kerestem… Odaát… Kilenc
Kiterjedésben… Poklokban és mennyekben… Hiába…
Itt maradok… Se előre, se vissza…
Nem kell a Valóság… és nem kell az a rossz álom ott a chelsea-i temetőben… itt…
az idők végezetéig.”
Ezt
Merlin valamivel később még részletesen és megindítóan kifejti, de itt most
ennyi elég nekünk.
Ki
ez a Beata B. kisasszony? Rendben, tudjuk, Dante-parafrázissal van dolgunk, de
Karinthy annál jóval igényesebb szerző, semhogy Beatricét így, egy az egyben,
ne mondjam, primitíven átemelje. Akkor hát?
A
név után biggyesztett kezdőbetű segít. Karinthy első felesége volt Judik Etel,
aki a családban a Boga becenevet
viselte, és az 1918-as influenzajárványban (a kor kifejezésével:
spanyolnáthában) meghalt, 32 éves korában. Ezt a csapást Karinthy rendkívül
nehezen heverte ki, erről számos naplójegyzet tanúskodik. Így már érthető. Karinthy joggal tarthatta magát Dante
sorstársának, joggal érezhette úgy, hogy ő is megírhatja, sőt, neki is meg kell
írnia a maga Színjátékát.
* * *
Javaslom,
aki előszeretettel használja az olyan fordulatokat, mint nehogy már a nyúl vigye a puskát vagy honnan veszi ez ahhoz a bátorságot, hogy…, az hagyja itt abba a
poszt olvasását, így is teljes, lezárható.
A
harmadik ilyen szellemiségű mű nem készült el, és valószínű, nem is fog. A
megírásához három inspirációm is volt: egy igen plasztikus álom (melynek – némi
fellengzősséggel – az Őrültek városa
címet adtam), egy nő, Anna, akit elveszítettem, és akkori érdeklődésem a
misztikum, az ezotéria iránt. Ez utóbbihoz: akkortájt sokat olvastam Hamvast,
és, noha ma már nem szeretem (és az ezotériával is kijátszottam magam), erősen
megfogott. A legjobban az, amit a tarot
kártyáról, pontosabban az ún. Nagy Arkánumról írt.
A
regény tehát a következőképpen festett volna. A főhős, kinek felesége (bizonyos
Anna, ki más) autóbalesetben meghalt, afféle modern Orfeuszként asszonya után
ered. Nem tudatosan. Befizet egy nosztalgiautazásra Firenzébe (zárójeles
felkiáltójel, hiszen akkor nem voltam a tudatában, hogy Dante firenzei).
Csakhogy rossz vonatra száll, ahonnan nem tud leszállni, és furcsa, álombeli
kalandokat él meg, míg a legvégén – ébren-e vagy álomban, életében vagy a
halálon túl, ez el lett volna maszatolva – megpillantja Annát.
A
fejezetek egytől egyig megfeleltek volna a tarot
Nagy Arkánuma huszonkét lapjának. (Itt jegyzem meg, hogy első három könyvem
szerkezetét is egy-egy ezoterikus fogalomkör határozta meg, de ez csak a vázat
jelentette. Ha ezek a könyvek jónak, olvasmányosnak bizonyultak, akkor úgy is
azok, ha az olvasó nem ismeri az adott metafizikai kontextust.)
A
Nagy Regényből végül is, ha jól emlékszem, úgy másfél fejezet készült el. Hogy
miért csak annyi, nem tudom, de vélhetőleg az is közrejátszott, hogy én Annát
nem úgy vesztettem el, mint Beatricét
Dante vagy Bogát Karinthy. Annával egy – ki tudja, hosszú távon jó vagy rossz –
döntésem eredményeképpen váltak szét az útjaink, de nemhogy nem halt meg, hanem
tudtommal kiváló egészségnek örvend.
Másrészt
viszont a körülmények elég hamar úgy alakultak, nem is egy oldalról, hogy Anna
gyakorlatilag elérhetetlenné vált a számomra. Mondanom sem kell, hogy mikor ez
már világosan látható volt, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy nagyon hiányzik, és
hogy talán kár volt szakítanunk. Ilyenformán én is átéltem, hogy volt egyszer valaki, aki
letörölhetetlenül föl lett karcolva lelkem táblájára, és aki időről időre a mai
napig előjön álmomban.
Ahogy egy másik J. Gy. mondja: Anna
örök.