A hiba mint tabu

Ezen a téren elég sokat hadakoztam. Kórustagként karnagyokkal (rengeteget), zenei rendezőként előadókkal (olykor). Amiről szó van, az a szentként tisztelt sajtóhiba. Tapasztalatom szerint százalékosan alig fordul elő olyan elírás, amelyről konszenzus lenne, hogy az tényleg elírás. Kis túlzással, nem tud olyan nyilvánvaló hiba előfordulni, amely mellett az előadóművész ne kardoskodna, hogy az nem hiba, hanem a zeneszerző zsenijének ragyogó bizonyítéka. (Nem butaságot írt, hanem megelőzte a korát, ugyebár.) Sokat ront a helyzeten, ha az elírás nem sajtóhiba, hanem már az eredeti kéziratban is így szerepel – mintha a zeneszerző nem emberből volna, aki ugyanúgy elbóbiskolhat egy-egy pillanatra, mint az emberiség azon halmaza, amelyik nem zeneszerzőkből áll.

Sorolhatnám a példákat, de most csak egyet. Schubert (hol hetedik, hol kilencedik, újabban nyolcadik) „Nagy” C-dúr szimfóniáját említem, annak is az első tételét, annak is a végét. Nem akarom gyötörni a nem zenész Olvasót, lényeg, hogy az egyik akkordban a hegedűk (az akkordhoz képest) idegen hangot játszanak, ezt a kottapéldában pirossal jelöltem meg. 

(A hangzó példa 15. másodpercében szólal meg az idegen hang.) 

Noha az európai zenei hagyományok, a bécsi klasszicizmus és Schubert műveinek, illetve kompozíciós technikájának ismeretében nyilvánvaló, hogy azoknak a hangoknak nem ’e’-nek, hanem ’d’-nek kellene lenniük, alig létezik felvétel, amelyen helyesen játsszák. Nem nagy ügy, ha egy, ahogy Schumann mondja, „mennyei hosszúságú” szimfóniában ez az egyetlen hiba, de itt egy kontraproduktív szemlélettel van dolgunk, amit már jó volna meghaladni.

2011. november 21., hétfő, Bartók 19:35

A Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversnye, vezényel: Paavo Järvi

Enyhe melankólia

Hosszú tanulmányt szerettem volna ide.

Csak hát ennek több feltétele is hiányzik.

Úgyhogy így.

A helyzet az, hogy Paul Simon valahogy kimaradt a kamaszkoromból, pedig éppen az én kamaszkoromban már meglehetősen magasan volt. Nem akarom azt mondani, hogy a csúcson, mert a csúcs valami pontszerűt sugall, ő pedig meglehetős hosszan sikeres, ráadásul ennek a jelzőnek minden negatív felhangja nélkül.

Végül is, bár valamelyest már ismertem, Paul Simont egy szerelemnek köszönhetem, úgy ’93-ból. Hogy a valamelyes lényegében mennyire felületest jelentett, az onnan is kiderül, hogy nem kapcsoltam, amikor még ’80-ban megnéztem az Annie Hallt, hogy abban a – meglehetősen gennyes – impresszáriót játszó Simon az a Simon. (Nem tudom egy az egyben belinkelni, állítólag kérésre letiltva.)

Vissza ahhoz a bizonyos szerelemhez. Óriási élményt adott, egyrészt a Simon & Garfunkel éra újrafelfedezése, másrészt a későbbi Simon szűz fülekkel történt megismerése. És anélkül, hogy utána néztem volna, mégis, miről szólnak az újabb kori dalszövegek, maguk a nóták, a hanglejtés, a tónus, a címek valahogy összehoztak egy hangulatot, melyet a poszt címe jól jellemez.

Paul Simon ma 70 éves.

Szívesen megölelném, csak hát ennek is több feltétele hiányzik.

Kettős születésnap – dupla poszt

I. Nem vagyok egyedül a hülyeségben

Sokak, mint például a munkatársaim vagy a házasságommal szerzett rokonaim, azt szokták mondani, az én humoromhoz szocializálódni kell. Belátom, hogy vonzódásom a fanyarhoz, a groteszkhez, az abszurdhoz némileg külön utat jelöl ki számomra, ha éppen arról van szó. A külön út eltér mind a társadalom nagy többsége által értett (és elfogadott, azaz szalonképesnek nyilvánított), mind az anyagcsere és a szaporodás témáját meglovagoló (el nem fogadott, de szintén megértett [naná!]) humorfajtától. Ez a választás ezen a területen némileg magányossá tett.

Mígnem.

Nem tudom pontosan megmondani, mióta, de talán már egy-két éve is megvan, hogy rátaláltam a Napirajzra, Merényi Dániel blogjára. A blog posztjai néhány rajzból álló short comicsokból állnak (à la Garfield), melyek a bennünket körülvevő társadalomról (a helyről, ahol élünk, ugyebár) adnak keserű gúnnyal megírt (-rajzolt), mégis vicces látleletet. A látlelet akkor is rólunk szól, ha a történés számunkra idegen környezetbe van helyezve. Hogy jobban értsük, itt egy példa (az egyik kedvencem). Az eltúlzott, gyakran szürreális elemek (pl. Van Batterij professzor laposelemre épült teste) és a nagyon is realistán megrajzoltak (pl. az autószerelők hajviselete) egyaránt remekül szolgálják a láttató ábrázolást.

Hadd mutassak rá, a Napirajz szereplői nem az erőszakmentes kommunikációt gyakorolják, amikor egymáshoz szólnak. Ettől lehet viszolyogni (pukkad a polgár), lehet röhögni rajta (a legszebb öröm) és lehet tanulni belőle (mi is így kommunikálunk, de ezen van mód változtatni). Ha valaki rendszeres Napirajz-fogyasztó, egy idő után viszontlátja a figurákat az utcán, járművön, boltban, hivatalban.

(Off topic: zenészként külön felhívom a figyelmet az egyes hangutánzó fonémasorokra. Briliánsak.)

Hogy mindez hogy jön ebbe a blogba?

Nos, úgy, hogy a Napirajz lényegében ugyanazt a világot nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel mutatja be, mely világ Parti Nagy Lajos műveiben bemutattatik. Amiket én olvastam (A hullámzó Balaton, A test angyala, Hősöm tere, Nemnovella [Macskakő-cédulák], Az étkezés ártalmasságáról [jó, ezt még csak most kezdtem]), mind-mind lerajzolható lenne Napirajz-stílusban (kivétel talán a Nemnovella), illetve bármelyik Napirajz-poszt kibontható lenne egy Parti Nagy-novellává. Sőt, a nyelvi lelemények (mint Kihaénnem tér, multimédea, illetve gleccsertatár, szopjálhanyatt! stb.) is komoly rokonságot mutatnak. Lehet persze, hogy ezt a megállapítást nem tartaná helytállónak 1) Merényi Dániel, 2) Parti Nagy Lajos, 3) bárki más. Ez esetben így fogalmazok: mindkét oeuvre megérthető a másikból, ez talán helytálló, nem? Na, ugye.

Jelen bejegyzés apropója, hogy, noha Merényi Dániel (alias Grafitember, akit egyébként nem ismerek) hangsúlyosabban szerepel itt, mint Parti Nagy (akivel már majdnem megismerkedtem), ám ez utóbbinak van ma születésnapja. Minden jót kívánok neki!

(Számmisztika-rajongóknak: Parti Nagy ’53-ban született, idén 58 éves, én ’58-ban születtem, és 53 leszek. Elképesztő, nem? Ha nem így van, el sem hiszem.)

II. A vers meg nem írásának joga

Birtalan Balázsnak is ma van a születésnapja. Balázst viszont személyesen és évek óta ismerem. Kapcsolatunkban viszonylag mellékes szerepet játszik az ő költő mivolta, de persze, szeretem a verseit, és egyszer – itt nem részletezett apropóból – kapott is tőlem egy szonettet. Egyfajta áttörést a tavalyi születésnapom hozott (mely nem esik messze az övétől [és a formális logika szerint Parti Nagyétól]), amikor is egy igazi költeményt kaptam tőle, mely – lévén születésnapi vers – kézenfekvő módon József Attila-parafrázis.

Szintén kézenfekvőnek látszott, hogy verssel válaszolok. Én majd az Altató parafrázisát készítem el. A refrén így fog szólni:

Hát, Isten éltessen, Balázs!

Sőt, még szerepelt volna benne – mint közösen kedvelt poén – az ún. automatikus tárgyrag is:

A bátorságot, mint üveg-

gyapot, megkapod…

Satöbbi.

Minderre volt egy évem. Ám csak nem jött össze a költemény. Én, kísérleti céllal, elkészítettem ugyan egy gyerekversgyűjteményt, de az egyszer volt. Nem mindenki költő, aki verset ír. Azt gondolom, író válhat az emberből, költőnek születni kell. Balázs költő, én nem. És ahogy kezdett letelni az év, mind nyomasztóbbá vált, hogy nem tudok elkészülni a verssel.

Míg – legalábbis ezen a téren – meg nem világosodtam. Há’, könyörgök, hol van az előírva, hogy barátunknak ugyanazt kell adnunk ajándékba, amit kaptunk tőle? Csak mert az ünnepnek ugyanaz a lényege? Ugyan már.

Így történt-történik, hogy Balázs, ha verset nem is, de saját készítésű ajándékot kap, egy üveg bodzaszörpöt. Isten éltessen, Balázs!

És hát, úgy érzem méltónak (főleg jelen bloghoz), hogy azt a verset ideidézzem, amit tavaly kaptam Balázstól. (Az N. Z. T. a Nagy Zöld Teknősbékának mint a Kozmosz és Isten teremtőjének rövidítése, saját kreálmányom.) Íme, a vers:

Születésnapra.

Jó lesz?

Ötvenkét éves te lettél:

egy decens úrnak felettébb

            dekor

            e kor.

Eddigi tempóm alapján

nyilván meglep e parafrá-

            zisom.

            Finom?

Ötvenkét év az nem kevés,

de tiszta sor, hogy cselvetés

            van itt.

            Gyanít*?

Őszbe forduló fejzeted

csak részben jelzi helyzeted,

            s ezér’

            nem ér!

Íme hát gyanúm, a masszív:

ennyi évesen kamaszszív –

            nu, ez

            rulez!

Ily ifjú lélek! Szédület!

Nos, hadd cibálom vén füled

            megté-

            petté,

s hogy versem nehogy szétessen:

hát az N. Z. T. éltessen

            soká!

            No, pá!

* -od