2018. december 21., péntek

Puccini 160


Zeneszerzők életrajzában gyakori a „már kora gyermekkorában” fordulat, ami akár elhagyható is lenne, annyira természetes. A zenei tehetség önnön jellegéből adódóan hamar megmutatkozik. Az ettől eltérő esetek kisebbségben vannak, és még ritkább, amikor olyan muzsikus érik be a szokottnál későbben, aki zenész felmenőkkel rendelkezik. Ilyen kezdeti feltételek mellett nem jósolnánk nagy sikert annak a gyereknek, akinek apja, nagyapja, dédapja is muzsikus (mi több, zeneszerző) volt, de őt magát a hangok, legalábbis kezdetben, hidegen hagyják. Tovább rontja a potenciálisan hálás utókor esélyeit egy antipedagógus nagybácsi, aki sajátos módon (pl. sípcsonton rúgással) figyelmezteti zenetanulásra fogott unokaöccsét, ha az valamit elhibázott.
És mégis, úgy tetszik (bár az ember sosem lehet eléggé óvatos), az 1858. december 22-én született Giacomo Puccini az európai zenetörténet tartósan megkerülhetetlen szereplője. Komolyabb operaházi (vagy operatársulati) repertoár ma nemigen létezik Puccini nélkül.
De vajon miért? Hogy tudott az operairodalom meghatározó alakítója lenni éppen olyan időben, amelyben sok irányból sok hatás formálta a zene arculatát; amikor már nem egyetlen „mainstream” út kínálkozott. Elképzelhető, hogy a hasonlóan tehetséges vagy éppen ügyesen helyezkedő pályatársak közül a vak véletlen kedvezett éppen neki, vagy ellenkezőleg: a többieket elhomályosítóan kimagasló tehetség volt?
Azt hiszem, a válasz az utóbbi, vagy talán valahol félúton található. Ehhez az olvasathoz pár szót kell szóljunk a verizmusról. Ahogy a legtöbb művészeti korszak a végére túléretté válik, a romantika is egyre dagályosabbá lett, és a megváltozott társadalmi viszonyok miatt megváltozott alkotói, illetve befogadói ízlést már nem szolgálhatta ki. Az útkeresés elsősorban az irodalomban bizonyult a leghatékonyabbnak, megszületett a realizmus, majd a naturalizmus irányzata. Sem az írókat, sem az igényes olvasókat nem érdekelte többé a magasztos hősök sorsdrámája, helyette a hétköznapi, jellemzően elesett emberek élete foglalkoztatta őket. A hősies hős iránti csodálatot felváltotta a hősietlen hős iránti részvét. Ennek az irányzatnak zenei, pontosabban operai megfelelőjét nevezzük verizmusnak (vero = igaz), ám ha alaposabban megvizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a verizmus is irodalmi törekvés. A verista szerzők a realizmus szabadpolcáról kölcsönöztek, de maga a zene, amit írtak, alig-alig mutatott változást a zenei romantika eszköztárához képest. Mi több, Bizet Carmenjét nem jutna eszünkbe veristának nevezni még csak a témaválasztása miatt sem, ez bizony romantikus opera a javából. Hogy végül is a verizmus zsákutca volt-e vagy sem, nem tisztünk eldönteni, de az adatok magukért beszélnek: fél kezünkön megszámolhatjuk az operákat, melyeket Leoncavallo és Mascagni életművéből ma is játszanak, nem beszélve Giordanóról, Cileáról és a többiekről.
A másik szál, amelyről nem szabad megfeledkeznünk, magának a zenének az alakulása. A verizmus, mint látjuk, új köntösbe bújtatva mégiscsak valami régit próbált átmenteni, ám eközben a zene megelégelve a romantika paneljeit, adott esetben zabolátlanságát, új irányt vett, és ezt a változást a fül csak nehezen követte, erről a XIX–XX. század hangversenybotrányai bőven tanúskodnak. Afféle „piaci rés” támadt, melynek kitöltését Puccini végezte el, sikeresen. Mert élni a bevált fordulatokkal (azért lássuk be, a zenéje mindig is rokon vonásokat mutat a filmzenével), de oly módon, hogy nem gyártott könnyűzenét, és amit megkomponált, az igényes, egyedi, összetéveszthetetlen. Ez a szintézis csak keveseknek sikerül. És éppen a zenéjével éri el, hogy mélyebbre nyúl, mintsem az aktuális cselekményt szimplán hangzó aláfestéssel látná el, ezáltal mi is mélyebbre merülünk a történetben. Ebből az aspektusból tekintve Puccini besorolhatatlan, és semmiképpen nem tartozik a veristák táborába. (Van ehhez egy fogása. Általában olyan történetet választ, ami realizmusa mellett mégiscsak elemeli a nézőt-hallgatót a hétköznapokból. A nélkülöző, ám vidám művészek képe erősen idealizált. A Pillangókisasszony és A Nyugat lánya távoli, tehát egzotikusnak számító környezetben játszódik, a Tosca cselekményvezetése úgy fel van fokozva, hogy az már az akciófilmek világát idézi. És így tovább.)
Tegyük hozzá: jókor volt jó helyen. Az idősödő Verdi két utolsó remekműve (Otello, 1887, Falstaff, 1893; az évszámok a bemutató évét jelzik) után az olasz zenei világban egyfajta nem túl tapintatos, de indokolt várakozás érződött: ki lesz az utód. Jelölt, persze, több is akadt, de ekkorra Puccini már első befutóként előrukkolt a Le Villivel és az Edgarral. (Tegyük hozzá a méltányosság kedvéért, hogy Verdi, mikor értesült a Le Villi sikeréről, barátsággal, támogatólag fordult Puccini felé.)

Ami az életrajzi adatokat illeti, ezekkel nem sokra megyünk, ha meg akarjuk érteni Puccini zenéjét, pontosabban zenéjének sikerességét. Mintha egész életével is azt példázta volna, ami operáiban oly megkapó: hogy nem kell feltétlenül extrém dolgoknak történniük velünk, az életünk így is teljes, eseménydús történet. Továbbgondolva, három „jól” végződő operáját leszámítva, a művei borúval fejeződnek be, mintha csak az élet ívét ábrázolnák, mert az vagy túl hamar ér véget, ami, ugye, tragédia, vagy lassú hanyatlás vár ránk, ami bizonyos szempontból rosszabb. Puccini vadászós-természetjárós-autóvezetős-motorcsónakázós életétvágyának a gégerák vetett véget.
Szokás Wagnert úgy is emlegetni, mint „öntudatos” operaszerzőt, aki annyira igényes volt, hogy szövegkönyveit maga írta. Puccini alkalmasint belátta, hogy operalibrettó írására nem vállalkozhat, de igényességben nem marad alul a nagy német mesterrel szemben. Álljon itt a lista azokról az alkotótársakról, akiknek vélhetőleg elég sok szál haja megőszült vagy kihullott a Puccinival vívott csatákban. Ferdinando Fontana, Luigi Illica, Giuseppe Giacosa, Guelfo Civinini, Carlo Zangarini, Giuseppe Adami, Giovacchino Forzano, Renato Simoni; ők írták a Puccini-operák szövegkönyveit. Ahogy mondtam, az együttműködés sok feszültséggel, időnként komoly veszekedésekkel járt, de ha alaposabban végignézzük a szövegeket, azt mondhatjuk, megérte. (Általában is a librettisták igazságtalanul háttérbe szorulnak a zeneszerzőhöz és az előadókhoz képest.)

Számoljunk még be két „trükkről”, amellyel szerzőnk eléri, hogy műveit szívesen nézzük-hallgassuk. Az egyik a dramaturgiai érzéke. Hogy egy jelenet, illetve azon belül mi meddig tart. Hogy akár egy cselekményrészletet, akár egy azt lefékező áriát (kettőst stb.) mekkorára kell méretezni, hogy az maradéktalanul kitöltse a maga által igényelt időt, de azon ne nyúljon túl, „pont jókor” jöjjön a váltás. Mindez természetesen összefüggéseiben is érzékeny, azaz a képek, jelenetek egymás közti – időbeni – viszonyára is figyelni kell. Ez – szubjektív leszek – Puccini előtt csak Mozartnak sikerült. Amin azt is értem, hogy ennek a két szerzőnek a dramaturgiája valahogy időtálló, az ő műveikben nincs olyan, hogy „akkor talán jó volt, felgyorsult világunkban azonban…”, nem, ezek az alkotások sosem tudnak unalmassá, fárasztóvá kopni.
A másik figyelemre méltó elem Puccini már említett témaválasztásával függ össze. Az operákban felmerülő problémák, konfliktusok emberi létünk részei, az emberi természetből fakadnak, és mint ilyenek, állandóak. Az adott idők és helyszínek viszont annyira ki vannak dolgozva, az egyes szereplők annyira élesen meg vannak rajzolva, hogy azon nehéz és értelmetlen lenne változtatni. Puccini operái ellenállnak a rendezői színháznak, ahogy A Pál utcai fiúk sem képzelhető el egykönnyen más időbe vagy messzi országba helyezve. Ezekben az operákban tehát a nagyon általános és a nagyon konkrét szintézise valósul meg, éppen úgy, mint a zenéjükben, amely egyszerre rafinált, rendkívül igényes és nagyon melodikus, könnyen befogadható. (Ez sokakat utánzásra csábít, mind a mai napig, ami korunkban látszólag hálás út, hiszen egy egyre több idegennek ható hangzás mellett megnő az igény a kellemes érzeteket keltő muzsikára, de azt gondolom, tartós sikert így nem lehet aratni, ez csak az eredeti festmény reprodukciója lesz.)
Az imént felsorolt elemek talán érthetővé teszik, hogyan válhatott Giacomo Puccini a XX. század elejének egyik legizgalmasabb zeneszerző figurájává és az európai operatörténet meghatározó alakjává, akinek műveit úgy nézzük-hallgatjuk, mint amikor bemegyünk egy kisebb, de annál személyesebb légkört árasztó múzeumba.