Bach, a macsó 1.

Amikor a témában nyilatkozom – pl. valamely műsor vezetése vagy ismeretterjesztő előadás közben –, általában a meghatottságtól elcsukló hangon szoktam szólni arról a minden korábbinál nagyobb és napjainkig eleven hatásról, amelyet Johann Sebastian Bach a(z európai) zene történetére gyakorolt. Ezt a lelkesedést a szakzenészek tábora olykor gyanakodva figyeli, nem mintha nem értene egyet, csak egy profi már nem rakja ki az érzelmeit a napvilágra, ugyebár. Ugyanakkor, ha valamely laikus megkérdezi (mert nem érti, mert honnan is kéne értenie), hogy voltaképpen „mit eszünk annyira Bachon”, akkor a profik érthető – közérthető – magyarázat helyett rendszerint tekintélyekre hivatkoznak, hogyaszongya „a legnagyobbak is levett kalappal, meggörnyedve osonnak el Bach előtt”. Ami igaz is, de a miértre nem ad választ.

Jelen bejegyzésben én sem fogok ilyes válasszal szolgálni (bár közkívánatra nagyon szívesen!). Kitérnék viszont a jelenség hátulütőjére, nevezetesen arra, hogy attól a – még egyszer: máig kiható – luminozitástól, ami a Bach-életműből sugárzik, káprázik a szemünk, és nem látjuk meg egy-egy elődje ugyancsak elképesztő teljesítményét. Noha nyilván nagy felsorolást lehetne csapni, ezúttal csak három nevet emelnék ki.

Claudio Monteverdi (1567–1643) alapjaiban újította, illetve haladta meg a reneszánsz zenei nyelvezetét, és korábban nem sejtett drámai erőket szabadított fel. Ez persze, ahogy mondani szokás, benne volt a levegőben, és mások is újítottak, de a felszabadult kompozíciós technika–formai fegyelem arányát ilyen tehetséggel talán ő tartotta meg a legjobban. Ettől persze, még nem kellene Bachhoz hasonlítani. Csakhogy Monteverdi nemzője, egyben bábája volt egy új műfajnak, az operának, mely – megint csak a mai napig – döntő befolyást gyakorolt a világszínházra, amely befolyást talán csak a film szárnyalta túl. (Az opera világra jötte tehát apás szülés volt.)

1525 (’26?) és 1594 között élt, tehát félig-meddig még Monteverdi kortársa volt Giovanni Pierluigi da Palestrina. Őt éppen nem az újítók, hanem az összefoglalók között tartjuk számon. Egy ma már kétes hitelű legenda alapján a „zene megmentőjének” nevezik, de életműve tágabb értelemben is megmentése vagy inkább átmentése a késő reneszánsz harmonikus, lágyan dallamos, finoman villódzó zenéjének, mely – szellemiségét tekintve – a középkorig nyúlik vissza. Palestrina rendkívül szigorú szabályokat állított föl a maga számára, szigorúbbakat, mint Schönberg a dodekafóniával, mégsem valami papírízű gyakorlat lesz a zenéje, hanem eleven, lélegző mestermunka. Az említett szabályok megtanulhatók, ezeket ma is Palestrina-ellenpont néven tanítják, alapvető kenyerük a zeneszerzőknek és egyéb, zeneileg kíváncsiaknak.

A harmadik személy, Arezzói Guido (991/992?–1050 [évszámok, hát úgy nagyjából]) kicsit kilóg a sorból, mert nem elsősorban zeneszerzői, hanem zenepedagógiai munkásságáért tiszteljük, még ha a kifejezés némileg anakronisztikus is. Guido korában az egyházi énekek alkalmazását tekintve a leggyengébb láncszem maga a tanulás volt. A rengeteg és egymásra meglehetősen hasonlító dallam megtanulása hihetetlen időket és energiákat vett igénybe. Guido elődje, Notker Balbulus („Dadogós Notker”) új tanulási technikát alkalmazott, ezt fejlesztette tovább Guido. Két forradalmi (és már megint: jelen időnkig kiható) újítása a szolmizáció (azaz a hangok olyasféle elnevezése, mint a „megérett a meggy, feneketlen teknő” stb. a számokra, csak persze az irány fordított) és a helytakarékossági felismerés, hogy hangjegyeket nemcsak a vonalakra lehet illeszteni, hanem a vonalak közé is.

Ahogy mondom, lehetne még sorolni a nagy újítókat és a nagy betakarítókat; nekem most ez a három személy jutott az eszembe. És amikor Bach – teljes joggal! – mindent elsöprő hatását érezzük, gondoljunk időnként arra, hogy azért nagyon is volt mit elsöpörni.