Zenei Matrjoska-babák

Földes Imre születésnapjára, ismét

A Matrjoska-baba szellemes találmány: meghökkent és mulattat a látvánnyal, hogy ugyanaz lehet kicsi is, nagy is, és fokozza a látvány csiklandós voltát, hogy a figurákból nemcsak kettő van, hanem sorozat, ráadásul ennek a sorozatnak a tagjait egymásba lehet helyezni.

Ezúttal nem a színdarabba ágyazott színházasdira vagy az opera cselekményében felbukkanó zenei tevékenységre célzok (ezekről itt írtam), hanem egy zenei szerkesztési elvre, melynek alkalmazása izgalmas eredményeket produkál.

Annak a lehetőségnek az alkalmazása, hogy ugyanazt a dallamot különböző léptékekben is elő lehet adni (magyarul: gyorsabban vagy lassabban), valószínűleg egyidős a többszólamú zenével. Természetesen itt mindig viszonyításról van szó, arról, hogy egy bizonyos – a többi vagy egy másik szólam mozgásából kirajzolódó – tempóban az adott dallamot lépkedősre vagy sietősre írjuk, tehát hogy a polcon nagy vagy kis Matrjoska-babát látunk. Zenei Matrjoska-babáról értelemszerűen akkor beszélünk, ha ugyanaz (vagy nagyjából ugyanaz) a dallam megjelenik lassú és gyors változatban is. (A dallamok nyújtását/zömítését szakszóval augmentációnak/ diminúciónak nevezzük.) Elvben egy dallamot tetszőleges mértékben lehet lassítani/gyorsítani, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a szerzők az esetek döntő többségében az 1:2, illetve 2:1 arányban, ritkán az 1:3 vagy 3:1 arányban augmentálnak vagy diminuálnak. Ahogy mondom, az európai zenetörténet hemzseg a zenei Matrjoska-babáktól, most csak néhány példát mutatnék. (Hadd javasoljam a hangzó példák többszöri meghallhatását; nem biztos, hogy a bemutatni kívánt jelenség elsőre „átjön”.)

Két lehetőség áll a komponista rendelkezésére.

1) Kirakja a polcra a Matrjoska-babákat, a különböző tempójú dallamokat egymás után mutatja be. Az első két példa Schumann I. szimfóniájából való, a harmadik Berlioz Fantasztikus szimfóniájának fináléjából van. Figyeljük meg, hogy a kétszeres diminúciók alatt a harangütések tempója nem változik.

a)
b)
c)

2) Ha a zeneszerző meg akarja villantani szakmai felkészültségét, akkor röntgenképet készít az egymásba csomagolt Matrjoska-babákról. Ilyenkor az augmentált, illetve diminuált dallamok egyszerre szólalnak meg; ehhez persze, úgy kell megválasztani a dallamot, hogy az (azok) ilyetén felrakásban is jól szóljon (szóljanak). 

A két hangzó példa Brahms Német requiemjében található. (A fülek munkára fogása érdekében nem mellékelek kottapéldát.) 
a)

Nyilván furcsállnánk, ha Johann Sebastian Bach nem élt volna ezzel a lehetőséggel. Szerencsére Bach nem hagyott bennünket cserben, ő is „legyártotta” a maga zenei Matrjoska-babáit. Egy példa:

A fenti példákban a Matrjoska-babák szerepeltetése még inkább szakmai fogás, bár az elismerő csettintésen kívül nyilvánvalóan valamiféle hangulati környezettel is bír. Akárcsak a bevezetőben emlegetett tényleges M-babák látványa: két különböző méretű M-baba egymás mellett több információt sugall, mint egy-egy külön.

Van azonban az M-babák alkalmazásának egy olyan vetülete is, amely nem kis mértékben meghatározza egy adott zenemű dramaturgiáját, illetve előidézi a befogadó aha-élményét.

Miről van hát szó?

Arról, amikor a zeneszerző nemcsak megteremti a M-babákat, hanem rögtön el is idegeníti őket egymástól, olyannyira, hogy nehéz is felismerni, hogy M-babák vannak jelen. Ez úgy történik, hogy adott művön belül, jól elkülöníthető részekben, gyakran külön tételekben megjelenik nem is a dallam, hanem már motívum vagy téma, ami másik helyen augmentálva vagy diminuálva újra fölbukkan. Már a két Schumann-példa is kifogástalan, de lássunk még egyet! (Mahler V. szimfónia, 4. és 5. tételéből.)

Ezt a fajta M-babázást csírájában már Beethovennél is ki lehet mutatni, de igazából a romantika élt vele. Kellett is, hiszen az egyre nagyobb zenei épületekhez egyre erősebb kötőanyag vált szükségessé. Más szóval, a bécsi klasszicizmus számos zenei paramétert érintő megkötöttségét lassan elhagyó zenét többek közt az ilyen motivikus eszközök segítenek megóvni a széteséstől.