2008. november 10., hétfő

Hazug próféta, köztörvényes messiás

(Kettőspont I.)
(Jelen tanulmány egy sorozat első része kíván lenni. Jó ideje elküldtem a Nagyvilág-nak, köszönték szépen, de hogy valaha is tervezik-e közölni, arról máig nem kaptam értesítést.)


Itt egy idősecske, gyenge fizikumú, éhező zsidó, ott egy ereje teljében lévő, világéletében fizikai munkát végzett fenegyerek, akit garázdaságért, testi sértésért, kiskorúval folytatott kéjelgésért több ízben is elítéltek; mindkettő kitalált figura. Mi közük egymáshoz? Hát kitalálóiknak?

Látszatra nem sok. Egyikük megjárta a nácizmus által felszínre hozott poklokat, másikuk részt vett hippimozgalmakban, meggyűlt a baja a drogokkal, amúgy meg az általunk olvasott könyveit átlengi egyfajta enyhe (?) antiszemita stich. Pedig Ken Kesey éppúgy látta, legalábbis az amerikai kontinensen, milyen romboló a rasszizmus, mint amennyire Jurek Becker Európában el is szenvedte azt. A Łódżban született Beckernek csak zsidósága biztos, nemzetisége már nem egyértelmű. Apját egyes források Max, mások Mieczysław Beckerként emlegetik. Anyanyelve lengyel, később azonban megtanult németül, és az NDK-ban telepedett le, mígnem 1977-ben elhagyta az országot. Születési dátuma is bizonytalan, mert iratai megsemmisültek a háborúban, és vélelmezhető, hogy apja a łódżi gettóban „megöregítette” a hatóságok előtt, így akarván megóvni a deportálástól. Mindenesetre az 1937-es évet tekintjük Jurek Becker születési évének.

A kortárs Ken Kesey (hivatalosan Kenneth Elton Kesey, sz. 1935-ben) származása is bizonytalan, némely forrás félvér indiánnak mondja, bár a legtöbb életrajzban erről nem esik szó. Az Oregoni Egyetemen végzett újságírói és kommunikáció szakon, később lelkes apostola lett a beatnemzedék szubkulturális törekvéseinek. 1959-ben részt vett a CIA által kezdeményezett és finanszírozott kísérletekben, melyek során pszichoaktív drogok hatását vizsgálták, maga Kesey egy Menlo Park-béli kórház ideg- és elmeosztályán dolgozott. 1966-ban Mexikóba menekült, mert az amerikai hatóságok kábítószer birtoklása miatt keresték. Hogy félrevezesse a rendőrséget, megrendezte saját öngyilkosságát, majd egy barátja autójának csomagterében szökött meg. Később visszautazott Amerikába, ahol letartóztatták, és öt hónapot kellett ülnie.

Mindketten első regényükkel1 robbantak be az irodalmi életbe, és a hatást tekintve első regényüket nem is tudták aztán túlszárnyalni. Mindketten próbálkoztak filmforgatókönyvvel is. Becker 1997-ben, Kesey 2001-ben halt meg, mindkettőjükkel a rák végzett. Mindez nem igazán szoros kapocs, túl általános.

Térjünk vissza a főhősökhöz. Mint mondtuk, a (jórészt) törvénytisztelő, idősödő Jakob Heym mintha szöges ellentéte volna a nagyhangú, verekedős, szoknyabolond McMurphynek. Csakhogy. Mindkét figurát szabadságuktól megfosztottan látjuk fölbukkanni. Jakob valamelyik sziléziai kisváros gettójának foglya, R. P. McMurphy pedig éppen a büntetőgazdaságot mint tartózkodási helyét cseréli föl az elmegyógyintézettel. Mindkét figura – úgyszólván szándéka ellenére – eljátssza a Vigasztaló szerepét, a körülöttük vegetáló emberekben megerősítik a hitet, a reményt. Nézzük egyenként.

Jakob Heym nem próféta a szó vallásos értelmében, nem isteni sugallatot kap, hanem egy rádióhírt hall meg véletlenül. Egy német őrszem otromba tréfája poénjául be kell mennie a gettóparancsnokságra, ott hallja a hírt, hogy az orosz csapatok már Bezanika határában harcolnak, amely Bezanika néhány száz kilométerre van csak a kisvárostól, ahol a történet játszódik. A gettórendelet értelmében zsidók nem birtokolhatnak rádiókészüléket, így a hír különösen becses, és amikor Jakob, csöppet sem jellemző módon, élve elhagyja a parancsnokságot, nem is bírja magában tartani. Ám éppen, mert zsidó még nem került ki élve a parancsnokságról, nem lehet megnevezni a hír valódi forrását, hiszen ez – mármint a csodás szabadulás – könnyen abba a gyanúba keverné Jakobot, hogy a németek beépített embere. Így aztán, egy feszült pillanatban azt hazudja: rádiója van. A kijelentés önmagában is elég kockázatos, hanem ahogy a hír elterjed (mert egy pillanat alatt elterjed), mind többen várják-követelik Jakobtól az újabb híreket, hiszen ha rádiója van, azt naponta hallgatja, nemde?

És Jakob, kis megszakításokkal, melyekre még visszatérünk, elkezd hazudozni, ellátja a gettót hírekkel, és a gettólakókban fölpezsdül a remény és a bizakodás, egyszerre értelmet nyer a jövő idő, és az öngyilkosságok sora megszakad. Mígnem a boldog illúzió szertefoszlik: a szóban forgó gettó lakói sem kerülik el a bevagonírozást.

Randle Patrick McMurphy sem az a hótiszta erkölcsű, bűntelen tanító és gyógyító, amilyennek valamely vallásos kultúrkör egy megváltót elképzel. És valahogy mégis. Az elmegyógyintézet ápoltjait nem a bűneiktől szabadítja meg, hanem az önbecsülésüket és humánumukat lebéklyózó szadisztikus gyámságtól, melyet a főnővér (a „Főnéni”) testesít meg. Nem meg-, hanem felszabadít. És ő is az életét adja sokakért.

Kezdetben úgy tetszik, öncélúan, a többiek mulattatására lázadozik, nem hagyja magát betörni. Később kiderül, a többi beteggel folytatott kártyajáték során, a programok szervezése és a folyton-folyvást kötött és rendre megnyert fogadások által tetemes anyagi bevételre tesz szert. Majd amikor „nyerészkedését” a szemére vetik, összeverekszik az egyik szadista ápolóval, így bizonyítja önzetlenségét – és innen már nincs visszaút, az egyre vadabb helyzetek láncolata eljut az utolsó állomásig, míg az elembertelenedett társadalmat (az „Üzemet”) képviselő Főnéni el nem pusztítja McMurphyt, ha már megtörni nem tudta.

A két történet láthatóan rokon egymással: emberségükben lefokozott, megnyomorított embereknek vigaszt, reményt nyújtani, önbecsülésüket visszaadni. Ez a rokonság a két regényt szerkezeti és dramaturgiai fölépítésében is hasonlóvá teszi. Mindkettőt egy szemtanú, egy túlélő meséli, néhány oldalas felvezetés után jelzik, hogy egy történetet akarnak kibeszélni magukból, hihetetlen történetet, mely egyre csak nyomasztja őket. A hazudós Jakob elbeszélője maga az író, a kevés túlélők egyike, aki megmenekült a koncentrációs táborból. Hitelességét néhány olyan közléssel erősíti, mint hogy erre vagy arra a helyszínre visszament, bekopogott ide vagy oda, lemért bizonyos távolságokat, megkeresett egy német túlélőt stb2.

A Száll a kakukk fészkére krónikása Bromden, a félvér indián3. Az író ügyesen őt is felruházza a hitelesség néhány jegyével, bár láthatóan nem áll szándékában úgy összezavarni az olvasót, mint Beckernek. Bromden „nagyfőnök” is elmegyógyintézeti ápolt. Hogyan került az intézetbe, nem derül ki. Beszámol azonban apróbb-nagyobb hallucinációkról, téveszmékről, amelyeket megismerve voltaképpen jogosnak érezzük a helyzetét: igen, ez az ember gyógykezelésre szorul. (Mármint többedik elolvasásra érezzük így, mert először úgy hisszük, Bromden is az „Üzem” áldozata. Akiből nem sikerül gépembert csinálni, azt diliházba csukják.)

Aztán elindulnak a történetek, és – a fent említett rokonságot igazolva – szinte kéz a kézben haladnak. Az egyes fordulatok a két könyvben jóformán ugyanakkor következnek be. Jakob belefárad az újabb és újabb rádióhírek kitalálásába, és a hazugságokat hazugsággal akarja leállítani, azt mondja, elromlott a rádiója. Nagyjából ugyanekkor McMurphy is visszább vesz vagányságából, tekintve, hogy megtudja, ő már nem az ismert időtartamú büntetését tölti, hanem kényszerkezelésen van, s hogy az meddig tart, a Főnéni szavától függ. Míg a többiek – védencei – önként vonultak be terápiás kezelésre. Aztán mindkét hősnek látnia kell, illetve belátja, hogy a küldetést nem lehet feladni. Mindkét regényben történik két öngyilkosság, amelyekből egy-egy éppen azért következik be, mert a hősök visszavonulót fújtak. Az egyik ápolt, Cheswick, vízbe fojtja magát, amikor McMurphy bejelenti, hogy saját érdekében fölhagy a Főnéni idomításával. Kowalski, Jakob régi barátja pedig fölakasztja magát, amikor a regény vége felé Jakob bevallja neki, hogy nincs rádiója, és az első hír kivételével az összes kitalálás volt. A másik két öngyilkosság látszatra ellentétes indítékú. Kirschbaum professzort, a szívspecialistát a németek kiviszik a gettóból, hogy megvizsgálja Hardtloff Gestapo-főnököt, mivel nincs szakember a közelben. Kirschbaumot nyilván személyválogatás nélkül gyógyításra kötelezi az orvosi eskü, ám úgy érzi, a gettóban maradt társaival szemben követ el árulást, ha segít a szívrohammal küszködő Hardtloffon. A konfliktus elől a halálba menekül.

Billy Bibbit elköveti az árulást, ami után a „hogyan tovább” értelmét veszti; elvágja a torkát. Ez utóbbira még visszatérünk.

Bizonyos értelemben mindkét hős elbukik, illetve megdicsőül. A gettót, mint említettük, fölszámolják, a zsidókat utcáról utcára járva összeszedik, és viszik valamelyik koncentrációs táborba. Ha érzelmeinket kiiktatjuk, pusztán az eszünk szerint Jakob tevékenysége értelmetlen, tehát fölösleges volt. Egy ilyen történet megítélésében azonban – szerencsére – nem tudunk csupán a rációra hagyatkozni, arról nem is szólva, hogy a történet elején még reménykedünk benne, hogy a vége nem az lesz, ami. A másik hős személy szerint is elbukik, a megváltás műve azonban sikeres, az önként bevonult ápoltak egymás után hagyják el az elmegyógyintézetet.

* * *

Érdemes azonban a két mű közti különbségeket is szemügyre venni. A két szerzőnek természetesen gyökeresen más a stílusa. Becker fanyar okossággal ír, a dolgokat sok szemszögből járja körbe, szereplői gyakran latolgatnak, fontolgatnak, lecsapnak a logikai hibákra. Ő maga nagyobb érzelmi kitörések nélkül, mintegy hangfogóval, de sosem fahangon közli a közlendőket, ettől a borzalmas és humoros, fakó és derűs epizódok tündéri mesévé állnak össze, és ez a mese jóval nagyobb hatást tesz, mintha szirupos vagy ruhaszaggató modorban adná elő magát. (És itt ne mulasszunk el megemlékezni a szívbemarkolóan gyönyörű, érzékeny fordításról, Kászonyi Ágota munkájáról.)

Kesey sem veszi érzelgősre a stílust, de ez másból fakad, másmilyen is a megnyilvánulása. Bromden „nagyfőnök” kutyakemény indián, aki nem enged meg magának ellágyulást, könnyeket, a legszörnyűbb dolgokról is úgy számol be, hogy szinte látjuk, ezek a szörnyűségek is mennyire megkeményítették. Bromden egyszerű ember, beszéde teli van a tanulatlan emberek által ejtett hibákkal. (Bartos Tibor egészen virtuóz fordítása!). A hasonlatait leggyakrabban a gépészet vagy az elektronika világából veszi. Természeti képeket inkább olyankor idéz föl, amikor a régmúltra gondol, gyerekkorára az indián közösségben.

Más is a szemléletük. Jakob a világra mint kellemes, élhető helyre gondol, melyből emberek egy bizonyos csoportja kiszakította. Jakobnak minden utca, minden kapualj mond valamit. A padlásablakból nézi a házakat alkonyatkor, melyek szürkék vagy aranyszínűek a lemenő nap fényében: „nagy csomó béke”, ahogy az író mondja. Ezzel szemben Bromden a lakótelepek egyforma házait látja, amelyekben egyforma emberek vegetálnak, és a nap végén, amikor a gyorsvasút kiköpi őket, végül is mindegy, melyikük melyik házba megy be. Bromden nem egy embercsoportot okol a bajokért, hanem az egész elgépiesedett, elembertelenedett társadalmat, az Üzemet. Az Üzemet, mely mindazokat, akik nem hajlandók vagy nem képesek alkalmazkodni a regulához, bűnözőnek vagy elmebetegnek tekinti.

A két regény között van azonban egy döntő különbség is. Jakob Heym prófétasága afféle zseb-prófétaság. Jakob a népével együtt pusztul el. Jurek Becker vélhetőleg egy fájdalmas-szép történettel kívánta gazdagítani az irodalmat, szorosabban a holokauszt-irodalmat, de nem szándékozott irodalmi áthallásokat fölmutatni az ószövetségi írásokkal. Ezzel szemben Ken Kesey profán evangéliumot írt, egy rakás megfeleltetést fölvonultatva. McMurphy jóformán kezdettől belekényszerül (vagy –lovallja magát) a megváltó szerepébe. Igazi elhivatottságot azonban Cheswick öngyilkossága után kezd érezni, nem máshol, mint az úszómedencébe alámerülve. Mindennél beszédesebb, amikor elviszi a társaság mozdítható részét egy tengeri kirándulásra, éppen tizenkét ápoltat, és persze, a nagy halfogás sem marad el. De még az elektrosokk asztalára is keresztformán fektetik föl az embert, a töviskorona megfelelője is fölkerül a fejre. Kesey egyébként rafinált, mert nem utalgat az evangéliumra, hanem kimondja, ez éppen olyan volt, mint… ezzel elejét veszi az utalások giccses vagy blaszfém mivolta miatti felhorkanásoknak.

A legdöbbenetesebb azonban az utolsó vacsora – természetesen rendkívül profán – analógiája. McMurphy görbe estét szervez, melynek az általános szórakozáson kívül Billy Bibbit beavatásának a célja, egy Candy nevű kurva segítségével. A dolog annak rendje és módja szerint megtörténik, utána McMurphynek szöknie kellene, ám másnaposságában elalussza a lehetőséget. Reggel jön a Főnéni, és első megdöbbenése után nekilát a megtorlásnak. Az egy éjszaka férfivá érett Billynek csalhatatlanul megtalálja sebezhető pontját (anyakomplexus!), és el is éri, hogy a fiú összeomoljék. Billy kétségbeesésében megtagadja, elárulja megváltóját, majd éppúgy, mint Júdás, végez magával. McMurphy ráveti magát a Főnénire, hogy megfojtsa, az ápolók szedik le róla.

Ezek után bekövetkezik az elkerülhetetlen, McMurphyn homloklebeny-műtétet, idegen szóval lobotómiát hajtanak végre, vegetáló véglénnyé lefokozva. Bromden nemcsak evangélista, hanem a tanítvány is, aki leveszi mesterét a keresztről, hiszen a lobotómiával lényegében McMurphyt, az embert, megszüntették. A keresztről levétel esetünkben azt jelenti, hogy Bromden egy párnával megfojtja McMurphyt, ezzel már csak a véglényi mivolttól menti meg. De van más ideológiája is a gyilkosságnak: Bromden nem akarja McMurphyt meghagyni a Főnéninek, ne lehessen vele példát statuálni a későbbi esetleges engedetleneknek. De a megváltás sikerült, a betegek – mint említettük – kiszabadulnak a Főnéni zsarnoksága alól.

* * *

A két regény irodalomtörténeti léptékkel mérve egyidős. A Száll a kakukk fészkére 1962-ben, A hazudós Jakob 1969-ben látott napvilágot. Magyarul 1977-ben, illetve 1973-ban jelentek meg. Vélhetőleg egy NDK-beli szerző könyve simábban kapott zöld utat, mint egy narkósgyanús amerikai író műve. Mindkét regényből film is készült, McMurphy története a színpadra is eljutott.

Izgalmas játék volt összehasonlítani két, látszólag sokban különböző, mégis azonos gyökerekből táplálkozó irodalmi alkotást. Fölmerülhet a kérdés, harmadik, negyedik, sokadik ilyen művet nem lehetne-e találni? Bizonnyal lehetne, és ha nem találunk, annak hézagos műveltségünk is oka lehet. Ellenben éppen magyar író, és éppen 1964-ben alkotta meg a fentiek ellendarabját, melyben egyetlen személy képes uralkodni egy egész közösségen, képes a sárba alázni a közösség tagjait. Ez pedig Örkény Tóték-ja, a Mario és a varázsló itthoni folytatása. Ez azonban már másik tanulmány tárgyául kínálkozik.



1 Jurek Becker: A hazudós Jakob; Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Mindkettő az Európa kiadónál jelent meg Vissza
2 De ha egy pillantást vetünk Becker életrajzi adataira, láthatjuk, hogy a felszabadulást gyerekfejjel érte meg Vissza
3 Talán ez zavart meg néhány élénkebb fantáziájú fülszövegírót, Kesey származását illetően Vissza

2008. szeptember 3., szerda

Nagyon fellelkesültem. Ez gyanús

A szó elszáll...



Elszáll bizony, ilyeténképpen lefutott hangjátékról talán kár is írni, de ki tudja, hátha megismétlik, vagy egyéb módon is hozzá lehet férni. De menjünk sorjában!
Mindig is kedvelt műfaj volt számomra a hangjáték. Néhányat, a legkedvesebbeket hadd soroljam föl. Tehát:
Bereményi Géza: Házasságkötő terem
Israel Horowitz: A' indián a Bronxba vágy (ford. Bartos Tibor)
Kopányi György: Mindenki tűzoltó
Mándy Iván: Alagsori tárlat
A tengerbe esett férfi
Ha köztünk vagy, Holman Endre
Hang a telefonban
Dylan Thomas: A mi erdőnk alján (ford. Bányay Geyza)
Török Tamás: Futballfantázia
Hubert Wiedfeld: Crueland (ford. Gáli József)

No, a minap (2008. aug. 31-én) a vasárnap esti hírek után sikerült a rádió előtt ragadnom, és boldog meglepetésemre egy igazi hangjátékot is sikerült hallanom. Vinnai András darabjának címe: Nagyon rossz a memóriám. Hogy pontos legyek, a műnek akkor csak az első részét hallottam, túl fáradt voltam a második részhez. A darab főszereplője, egyben narrátora Cukor Lajos, húszéves egyetemista, rokonszenvesen csetlő-botló figura. Egy, a szülei hanyagsága miatt kitört tűzvészben elveszti az emlékezőtehetségét, attól kezdve merő kínszenvedés az élete, mígnem szerez egy diktafont, amire fölmondja a fontosabb tennivalóit, feladatait, de amely egyben naplóul is szolgál. Lajos mondja a magáét, időnként meg bejátszásokat eszközöl a diktafonjáról. Megelevenednek életének főbb szereplői.

Odavoltam a gyönyörűségtől. Szellemes, ötletes, néhol kifejezetten groteszk és röhögtető epizódok váltották egymást. Szépen, lassan, anélkül, hogy összeállt volna valami történet (és anélkül, hogy ez hiányzott volna), fölépült Cukor Lajos kis élete. Mondom, teljesen izgatott voltam, elismerően csettintettem, hogy ej, be rég hallottam ilyen jó hangjátékot.

Másnap sikerült a második részt is meghallgatnom. Itt a mozaikszerűség átadta a helyét a lineáris történetszövésnek. Lajos először meglátogatja haldokló gyerekkori barátnőjét a kórházban, aztán megismerkedik Szabó Zsófival, bár ez elég rázósan zajlik le. Lajos riportot akar készíteni egy ipari alpinistával, ám amaz véletlenül kiüti a kezéből a diktafont, amely nem megy ripityára az utcán, hanem beleesik Zsófi kapucnijába. Lajos szeretné visszaszerezni a diktafont, ám a lány szimpla zaklatásnak véli a dolgot, és segítségül hívja öccsét, aki biztonsági őr. Itt rándult meg először valamelyik mimikai izmom, hogy ugyanis Zsófi „szatírt” kiált, ami kissé elavulóban lévő kifejezésnek tűnik – holott a szereplők általában nagyon is mai nyelvezetet használnak.

No mindegy, néhány nap alatt kiderül, hogy a diktafon tényleg Zsófi kapucnijában landolt, így a lány egy bocsánatkérő levél kíséretében visszaküldi Lajosnak. És mit tesz Isten (ex machina), a diktafon a Zsófinál töltött időben is vett. Így tudja meg Lajos, hogy a lány dzsessz-zongorázik, és aludni is szokott. Igen, a szuszogásába szeret bele. Meg kell találni Zsófit! Mellesleg: itt rándult meg az arcom másodszor, amikor Lajos azt mondja, „...és néhány fényév múlva...”, mintha a fényév nem hosszmérték lenne. De haladjunk tovább.

Hősünk a Konzervatóriumban kutakodik – ha ugyan az általa előadott bénázást kutakodásnak lehet nevezni –, de hiába, a lány nem ott tanul. Bánatosan kilép az épületből, hát erre éppen nekimegy Zsófinak az utcán! Csakhogy szegény Lajosnak iszonyatosan rossz a memóriája, nem ismeri meg a lányt, csak utólag jön rá, hogy a „francba!” kifejezést más nem tudja így mondani. Ez volt a harmadik idegrángásom, elvégre a lány éppenséggel megismerhette volna a korábban szatírnak vélt ifjút.

Ezután Lajos ellopja dadogós repülőoktatójának a sárkányát, elrepül a város fölé, hogy hátha így könnyebben megtalálja a lányt. Annyi haszna mindenképpen van a dolognak, hogy visszatér memóriája, csak úgy dőlnek belőle személyes – és általában sok számjegyből álló – adatai.

Aztán lezuhan. A szót – immár megelevenedett – diktafonja veszi át. Megtudjuk, hogy Lajos előtt, ahogy a halál pillanatában lenni szokott, lepereg, ha nem is az egész élete, de a hangjáték főbb szereplői, mint egy karnevál zárójelenetében, összegyűlnek.

Ez a befejezés már elsőre sem tetszett. Hanem ahogy végiggondoltam, egyre kevésbé tetszett az egész második rész. Ahogy még végigebb gondoltam, arra a megállapításra jutottam, hogy orbitális méretű blöfföt – igaz, ragyogó színészi munkával elkészített blöfföt – sikerült benyalnom. Más – ha hallotta – milyennek hallotta?

Rádiószínház

Nagyon rossz a memóriám

Írta és rendezte: Vinnai András

Szereposztás: Cukor Lajos - Hajduk Károly, Lajos apja - Csuja Imre, Lajos anyja - Szirtes Ági, Sásárkány - Bánki Gergely, Csilla - Erdélyi Teréz, Zsófia - Danis Lídia, Herendi Ottó - Jordán Tamás, Zászlós Artúr - Blaskó Péter, Marika - Kocsis Gergely, Gyula - Kocsis Gergely Km. Czapkó Antal, Csere Ági, Géczi Zoltán, Máthé Zsolt és Tímár Éva Zene: Frank Zoltán és kórusa, valamint Keresztes Tamás, Kunert Péter, Liszkai Károly és Molnár András

A felvételt Liszkai Károly és Maksay Helga készítette

Dramaturg: Zoltán Gábor

2008. augusztus 29., péntek

A Csermák–Végh-rejtély


Egy futyurista megemlékezése




Elfelejtett író elfelejtett művéről szeretnék megemlékezni. Előrebocsátom, a megemlékezés csapongó, szertelen és nagyon szubjektív lesz. Az író (aki egyébként legalább annyira költő is) Végh György volt. Ha mindenáron apropót akarnék keresni ehhez a bejegyzéshez, születésének 89. évfordulójához kötném. Bővebbet itt lehet megtudni róla. Magam – ahhoz képest, hogy megemlékezést írok – szégyenletesen keveset ismerek tőle. Olvastam néhány versét, az Auguste Corbeille csudálatos kalandjait, a Mostoha éveimet, a Pacsaji csalafinta kalandjait, a Don Makarémó egy kulcslyukon keresztült és… és…


* * *

…a Futyuri mint detektívet. Anyám adta a kezembe, ha jól emlékszem, ez volt az első könyvem, amelyet önállóan olvastam. Persze, megcsalhat az emlékezetem, hiszen a könyv megjelenése idején (1968-ban) tízéves voltam, de a számokat már négyévesen ismertem, és hamarosan a betűkkel is összebarátkoztam. Mindegy, első olvasmányélményem a Futyuri. (Nem tudom, Végh honnan teremtette a nevet; nekem meghökkentő volt, amikor – jóval később – hallottam a futuristákról.)
Már gusztálni is jólesett. Kellemesen kézbe simult (azt hiszem, B5-ös méretű volt). Keményfedeles, a fedélen Réber László rajza. (Amúgy érdemes végignézni az illusztrációkat, milyen rajzokat készített egy nagyon tehetséges, de stílusát még kereső, fiatal grafikus.) Ha kinyitottam, rögtön megcsapott valami tompa, megnevezhetetlen bánat: az ajánlás szomorú történetre, egyben meghitt barátságra utalt:

CSERMÁK TIBOR

TISZTA, SZÉP EMLÉKÉNEK

ÁRVÁN MARADT JÁTSZÓTÁRSA


FUTYURI

(Mostanában néztem csak utána; Csermák Tibor grafikus és rajzfilmrendező volt, a Futyuriból is készített filmet, 38 évet élt. Az Magyar Életrajzi Lexikon online változata szerint 1965-ben halt meg [és a felsorolt munkák közt nem említi a filmet], a Futyuri viszont 1968-ban jelent meg, tudtommal egyetlen kiadásként. Ezek szerint a film hamarabb elkészült, mint a könyv.)
Aztán elkezdtem olvasni. Tetszett komótos, de nem unalmas, néhol oktató, de sosem tudálékos stílusa. Az is szeretni való, ahogy Futyuri önmagát fényezi, már-már természetfeletti (de legalábbis mesés) képességeket tulajdonítva magának, mégsem csap át a dolog sosem mellveregető hencegésbe. Mesés képességek: Végh György is – mint Mándy Iván – rendelkezett a csodás tudással, melynek segítségével a cselekményt döccenés nélkül át tudta emelni az álomvilágba (noha kettejük technikája igencsak eltért).
Valamiért kedvesnek találtam az apró logikai bakikat is. Csak egyet: Futyuri fényképfelvételt készít a számtantanár Köbgyök Ödönről. A fényképet otthon behelyezi saját fejlesztésű Megidéző Gépébe, amely szinte teljes valójában kivetíti Köbgyök Ödönt, aki elmagyarázza az órán nem figyelő Futyurinak a számtanpéldákat. Igen ám, de később megtudjuk, a Megidéző Gép még nem tökéletes, a vetített alakok csak tíz másodpercig láthatók…
Vissza a meseszerűséghez: Futyuri be akar hatolni osztálytársa, Daci Duci, illetőleg annak szülei lakásába. A bejárati ajtó helyett azonban egy, a lakást ábrázoló festményt talál (50 évvel Harry Potter előtt!). Lefényképezi hát társát, Don Makarémót, és a fényképpel túratja föl a lakást.

* * *

De ki is Don Makarémó? Ő Futyuri játék majmocskája, a teljes neve Don Makarémó de Mű-Maquijote (ejtsd: műmakihóte). Futyuri társa, pajtása, de beosztottja, szolgálati alárendeltje is, sőt, miniatűr Gólem is, akit mestere tud csak életre kelteni, akkor viszont elképesztő dolgokra képes, olyanokra is, amelyekre gazdája nem. (Mondanom sem kell, anyámmal haladéktalanul beszereztettem magamnak egy játék majmot.)
Hát az egyéb szereplők? Daci Ducinak nincs túlságosan sok szerepe a történetben, de a következő olyan könyvnek, mely visszautal Futyurira (Don Makarémó egy kulcslyukon keresztül), ő a narrátora, és a könyv végére kiderül, hogy – láss csodát! – az íróval azonosítja magát. De Végh a Futyuriban is felbukkan, ő az örökké fázós, nyári hőségben is kabátba burkolózó léggömbárus bácsi (az önéletrajzi írások ezt egyértelművé teszik). Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában Sándor Pál beáll egy „Hajrá, Minarik”-nyi szerepre.
Futyuri osztálytársnője, Fruzsina kedves utalás Végh utolsó feleségére, Köbgyök Ödön, a rettegett számtantanár pedig gyerekkori emlék. (Érdemes elolvasni a Mostoha éveimet. Felemelő, de nagyon nem vidám olvasmány.)

* * *

Valamennyit azért a cselekményről is. A történet indulásakor Futyuri (akinek vezeték- és keresztneve azonos: Futyuri Futyuri) éppen túlesett harmadik születésnapján, noha már tizenkét éve a világon van. Igen, mert szökőévben, éppen február 29-én született. Megismerjük szűkebb családja történetét, megismerjük különleges képességeit, aztán kezdődnek a kalandok. Először is, bélyegalbumából eltűnik a Kökörcsines Bélyeg, amelynek egyetlen példányát – mostani eltűnéséig – Futyuri birtokolta, és amely bélyeg hihetetlen összegeket ér. A csodás érték utáni nyomozás közben észrevétlenül át- vagy inkább továbblendülünk a fantázia birodalmába, egyre furcsább dolgok történnek meg. A bélyeg is olyan helyről, de főleg olyan körülmények között kerül elő, amilyenekre józan ésszel nem számíthattunk. Futyuri értékesíti a bélyeget, az árán űrrakétát vesz, és kedélyes (vagyis annak ígérkező) űrutazásra viszi Fruzsinát és Don Makarémót. Ezek után még hihetetlenebb kalandok következnek, míg végül Futyuri mindent elrendez, elhárítja az egész emberiséget fenyegető támadást.

* * *

Az imént taglaltam, mi mindenért szeretem a Futyurit. Most viszont hadd valljam be, hogy – kezdettől fogva mostanáig – jobban szerettem-szeretem a könyv elejét, mint a végét. Nem tehetek róla, valamiért zavar, ahogy (és tényleg ahogy, azaz amilyen módon) meglódul a szerző fantáziája, és egyre elrugaszkodottabbak lesznek a történések. A kaland nem egyre mesésebbé, hanem egyre elképesztőbbé válik. De hát ez az én bajom, különben is, a stílus töretlen egysége, az ötletek gazdagsága, a szelíd humor, a mindenen átsütő humánum mindezekért kárpótol. Nem mellékesen, ezzel a technikával a Futyuri rokonságba kerül Pantagruel és Münchhausen történetével, de Eco Baudolinójával is.

* * *

Egyébként Végh Györgyről ugyanúgy lemaradtam, ahogy Mándyról. Már jóval a halála után olvastam el a Mostoha éveimet. Abból (vagy a folytatásból, nem emlékszem pontosan) megtudjuk, hogy Végh baráti társaságához tartozott egy fiatal, bajszos irodalmár, bizonyos Kulcsár Adorján. Mármost Kulcsár Dódi bácsi nekem tanárom volt a Fazekasban, mégpedig általános felsőben és gimnáziumban is. Ha ismerem a viszonyokat, és megkérem, biztosan összehozott volna Végh Györggyel.

2008. augusztus 12., kedd

Feltámadunk!

Igencsak a jó múltkorában készült egy bejegyzés a hazugság zenei ábrázolásáról, mégpedig Heinrich Schütz Máté-passiójában. Úgyhogy most ugyanebből a műből csemegézünk, a feltámadás tárgykörében.
Idézet Máté evangéliumából (Mt. 27: 62,63): „Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: „Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok!”
Hogyan jeleníti meg a feltámadás fogalmát Schütz? Föltámasztani nyilván olyasmit lehet csak, ami már nem élő. Jelen esetben Schütz két, a reneszánsz zenében gyakori fordulatot alkalmaz, mely fordulatok az ő idejében már-már anakronisztikusnak számítottak.
Az egyik az ún. modális skálákat idézi (az ezekre a hangsorokra épülő hangnemek eltérnek a ma használt molltól és dúrtól; régi felhasználási területük miatt egyházi hangnemeknek is nevezik őket). Itt a mixolíd hangsorra jellemző fordulattal találkozhatunk (első kottapéldánkban

Lassus él vele mint kortárs kompozíciós elemmel). A másik, Schütz által immár feltámasztott elem a cambiata, amit pl. Palestrina alkalmazott előszeretettel. Schütz a „harmadnapon” kifejezést zenésíti meg a mixolíd fordulattal, és a „feltámadok” szóra illeszti a cambiatát – négy szólamból háromban. 




Természetesen a zenetörténetben korábbi korok stílusának, fordulatainak vagy éppen azokból származó konkrét művek idézetének se szeri, se száma. Schütz eljárása azonban – melynek szándékosságában úgyszólván biztos vagyok – annyira könnyed, annyira finom és annyira ötletes, hogy erre érdemesnek tartottam külön fölhívni a figyelmet.

2008. április 18., péntek

Kezdetben volt a zene

(Egy alkalmi fordító panaszai)
[Jelen esszé a fordításokkal együtt a 2008 márciusi Nagyvilágban jelent meg. Itt jegyzem meg, hogy képtelen vagyok ezen a blogon a lábjegyzeteket használhatóan elhelyezni, ezért azokat a törzsszövegbe illesztettem, zöld színű kiemeléssel.]




1923-ban, a Nyugatban jelent meg Karinthy Frigyes esszéje Madáchról, illetve Madách életművéről, még pontosabban a Tragédiáról. Ennek elején fejti ki azon nézetét, mely szerint a költészet az ember maga, és nem annak valamely megnyilatkozása, mint a festészet vagy a zene. Más szóval, a költészet globális és generális megnyilvánulás, szemben a parciális festészettel vagy zenével. E helyt nem tisztünk Karinthyval egyetérteni vagy vitatkozni, annál is kevésbé, mert zenészként szükségképpen elfogultak vagyunk. Ám a zeneszerzők zöme – vélhetően – úgy gondolta, a zene előrébb való, illetve a költői szöveg csak afféle alapanyag énekelt művekhez, ürügy a komponálásra. Ezt, persze, nem lehet, csak egy viszonylag kései időszaktól kezdve kijelenteni. Vélhetjük, hogy a pl. középkori komponisták a zenét nagyon is alkalmazott művészetnek tekintették, mondjuk, egy miseszöveg megzenésítése esetén (Érdekes lenne tudnunk Karinthy véleményét azokról az operalibrettókról, melyek önmagukban nemigen állnak meg; vagy azokat nem tekintette költői műveknek?)
De még ez sem ilyen egyszerű. A költők a romantika kora előtt nem voltak „őszinték” a szó Petőfit idéző értelmében, hiszen költészeten azt értették, hogyan lehet a költői témákat mint előre gyártott elemeket minél mívesebben földolgozni (mondja Szerb Antal). Ez a zenében sem volt másképp. Lényegében Beethoven nyitja meg azon zeneszerzők sorát, akik műveikben szinte minden pillanatban magukról mesélnek, vagy ha nem, akkor is nyomatékosítják, hogy a világot a saját szemüvegükön át szándékoznak megmutatni. Ez a változás kezdetben nem érintette a komponistáknak a költészethez való viszonyát. Még Schubertről, az egyik legnagyobb és legtermékenyebb dalszerzőről is az a benyomásunk, hogy nem volt különösebben válogatós, ha dalnak való verset kellett találnia. (Ezzel korántsem kívánjuk azt állítani, hogy Schubert dalai egytől egyig gyenge szövegekre készültek volna.)
Felix Mendelssohn-Bartholdyval és Robert Schumann-nal azonban beköszöntött a változás. Ezek (és a későbbi) szerzők már gondosan csemegéztek a rendelkezésükre álló versekből, és az önmagukkal szemben támasztott elvárásokat a megzenésítendő szövegekkel szembeni igényükkel erősítették meg. (Mindez egyébként kézenfekvő volt a romantika korában, mikor az irodalom úgyszólván főszerepet játszott.) A zeneszerzők igényessége azonban nem állt meg a puszta válogatás tényénél, hiszen számos alkalommal bele is nyúltak a megzenésítendő szövegbe, annak valódi vagy vélt hibáit kijavították vagy kijavítani vélték, illetve egyszerűen csak a saját képükre formálták a szöveget. Tehették, a megzenésített szövegnek bizonytalan volt a copyrightja.
Ez az, ami elvezet az alcímben jelzett problémához. Az itt közölt versekkel ugyanis mint dalok szövegével találkoztam először. A dalokkal való (értelmes) foglalatosság ott kezdődik, hogy a végire járunk, miről is szólnak. Az énekelt fordítás – ha van – az esetek többségében nem használható, mert irodalmilag nem igényes, de nem is tud kellően igényes lenni, hiszen a fordítót nem irodalmi, hanem zenei szabályok kötik. Például az „Ich grolle nicht” (szó szerint: nem neheztelek) Schumann dalában nem fordítható „Nincsen harag”-nak, mert dallam, ritmus és súlyviszonyok ellene dolgoznak a magyar prozódiának. Szerencsésebb a Závodszky Zoltán-féle „hivatalos” fordítás („Nem sújt a vád”), ami, persze, nem egészen ugyanazt jelenti.
Kis kitérő: természetesen a jó fordítónál jobb a jobb fordító. Mozart: A varázsfuvola, Sarastro F-dúr áriája. A hatodik (vers)sor Harsányi Zsolt fordításában így szól: „Nyíljanak égi rózsakelyhek”. A fordítás egyébként nagyon szép, és mint versfordítás meg is állná a helyét. Csakhogy ezen a ponton a zene elkomorul, hiszen az eredetiben ez áll: „Doch sollten sie zu Grabe gehen” (azaz: ha mégis a sírba kell szállniuk). Ebből a szempontból szerencsésebb Fischer Sándor fordítása („Ám ha az út halálos volna”). De térjünk vissza a fősodorba.

* * *
A továbbiakban jelen tanulmányunkban terjedelmi okokból kizárólag Heinrich Heine verseivel foglalkozunk. Heinére azért is esett a választásunk, mert láthatóan neki magának is komoly affinitása van a zene iránt. Egyik legnagyobb gyűjteménye a Dalok könyve címet viseli. Az 1840-41-es években Schumann figyelme a dal felé fordult, ebben a két évben jóformán nem is komponált mást, mint dalokat. A Dalok könyve, illetve azon belül egy Lírai intermezzo című kisebb egység is finom csemegének bizonyult. Dalciklust fölépíteni egy szerelem történetére, ehhez már voltak előképek (Beethoven, Schubert). Schumann-nak „csak” ki kellett választania és meg kellett zenésítenie a megfelelő verseket. Így született meg a csodálatos Dichterliebe (A költő szerelme) dalciklus.
Ahogy már utaltam rá, a dalokkal való foglalkozás komolytalan, ha nem értjük a szöveget, nyersfordítást tehát mindenképpen készítenem kellett. De ha már! Akkor miért ne legyen - a nyers-ből? És ha már műfordítás, akkor ne korlátozzanak bennünket költészeten kívüli szabályok! Illetve ez így még mindig nem teljes. Nem a dalok szövegét akartam tehát lefordítani (amúgy sem vagyok híve a nem eredeti nyelven történő éneklésnek Akad, persze, kivétel. Fölséges élmény, ahogy A költő szerelmét Szvjatoszlav Richter kíséretével – nő létére és oroszul – Nyina Dorliak énekli, hanem az eredeti verseket, de úgy, abban a hangulatban, amelyet az adott dal erősít meg, vagy éppen hív életre Mint említettem, terjedelmi okokból csak A költő szerelméből adok közre fordításokat, még csak nem is a teljes ciklust. Jelen válogatás „útközbeni” állapotot tükröz: lapzártáig ennyi verset sikerült vállalhatóan lefordítanom.
A munkát egy Mendelssohn által megzenésített verssel kezdtem:

Gruß

Leise zieht durch mein Gemüt
Liebliches Geläute;
Klinge kleines Frühlingslied,
Kling hinaus ins weite.

Zieh hinaus bis an das Haus,
Wo die Veilchen sprießen;
Wenn du eine Rose schaust,
Sag, ich laß sie grüßen.


Üdvözlet

Édes dallam járja át
Csendesen a lelkem;
Kikeletnek csöpp dalát
Zengje réten, berken.

Menj a házig: ibolyák
Nyílnak ott szerényen;
Egy rózsát keress ott hát,
Mondd, hogy üdvöz légyen.

Itt még olyan nagyon sokra nem kellett figyelni, csak a vers egyszerű, népies hangjának visszaadására, egyébként Mendelssohn műve is úgy szól, mint egy népdal.
Eleinte A költő szerelmével sem volt baj. Az első vers (Május csodás haván) viszonylag könnyen „engedte magát” átültetni. Utólag (később visszatérek rá, miért utólag) megnéztem Szabó Lőrinc fordítását:

Im wunderschönen Monat Mai

Im wunderschönen Monat Mai,
Als alle Knospen sprangen,
Da ist in meinem Herzen
Die Liebe aufgegangen.

Im wunderschönen Monat Mai,
Als alle Vögel sangen,
Da hab' ich ihr gestanden
Mein Sehnen und Verlangen.


A csoda-májusban

A csoda-májusban, mikor
rügy pattant minden ágon,
akkor nyílt ki szivemben
a nagy szerelmi álom.

A csoda-májusban, mikor
madár szólt száz határon,
akkor sírt föl előtte
epedő vallomásom.


Szabó Lőrinc elegánsan átugorja a problémát, melyet az okoz, hogy a német „ihr” a megcélzott személy neméről is tájékoztat. Átugorja, mégpedig teljes joggal, hiszen ciklusról lévén szó, a következőkben úgyis kiderül, hogy a költő férfi, szerelme pedig nő. Ha az Olvasó kegyesen kiiktatja a „hogy jön ez ahhoz, hogy bírálja X. Y.-t” reflexét, hadd mondjam el, a fenti fordítással az a gondom, hogy jóval szabólőrincesebb, mint amennyire heinés (és oly kevéssé schumannos, de ez már magánprobléma), más szóval, a költő nem annyira lefordította, mint inkább a maga képére átformálta a verset. Én viszont (egyensúlyozzuk ki a mérleget!) trehány disznó voltam, amikor figyelmen kívül hagytam a páros sorok versszakokon átívelő rímkezelését. Magam egyébként „Hölgy”-nek neveztem a megcélzott személyt, ami kissé szájbarágósnak tűnhet fel, ámde kellemesen utal a Gerald Durrell gyerekkori történeteiből megismert Mr. Kralefskyra, aki egy olyan kör beavatott lovagjaként igyekezett magát beállítani – azáltal is, hogy nőismerőseit mint Hölgyeket emlegette –, amely körbe a valóságban sosem jutott be.
De, mint mondom, ezzel és a második verssel nem volt különösebb gondom.
A nehézségek később jöttek.
Ahogy említettem, a szerzők időnként (időnként?, nagyon is gyakran!) belenyúltak a szövegbe: szavakat kicseréltek, sorokat töröltek vagy szaporítottak. Én pedig elmulasztottam vizsgálódni, vajon az eredeti verset fordítom-e. A legnagyobb fiaskó a következőképpen szólt:

Nincsen harag

Nincsen harag, bárha a szív szakad.
Végleg elvesztett kincs! Nincsen harag.
Hogy ragyogsz sugárzó gyémánttűzben,
És nincs, mi szívedből éjt elűzne.
Tudom jól rég.

Nincsen harag, bárha a szív szakad.
Láttalak álom mélyén,
És nem láttam át szívednek éjén,
Láttam egy sárkányt, szívedet rágta,
És látom, mily nyomorult vagy, drága.
Nincsen harag.

Igen, ez torzó, ez a Schumann által átírt vers, ilyenformán mégiscsak a dal fordítása. Szerencsére nálam műveltebb barátom idejekorán figyelmeztetett a helyzetre. De ezt még némi hozzáadott munkával el lehetett simítani. Hanem „A liljom, a rózsa, a nap, meg a gerle” kezdetűvel alaposan megszenvedtem. Milyen jó lett volna így: „A rózsa, a mályva, a nap meg a gerle”! Csak hát a liliom szimbólum is, nem cserélhetem le másra, így kénytelen voltam a kissé archaikus liljom alakot alkalmazni. Aztán. A negyedik sor (mely amúgy rímel a harmadikra) így szól: Die Kleine, die Feine, die Reine, die Eine; (a kicsi, a finom, a tiszta, az egy[etlen]), szóval, ezt is vissza kéne adni. Mármost a távolsági buszon remekül lehet agyat facsarni, de ezúttal nem sikerült maradéktalan megoldást találnom. Olyasmik kavarogtak elő az esthomályból, mint a drága, a sárga, a spárga, az árva. Vagy: a kedves, a rendes, a csendes, az egyes stb. A nehezen megszületett (fél)megoldás megítélését az Olvasóra bízom.
Egyébként ennél a dalnál is figyelni kellett, mert Schumann nemcsak a sorokat variálta, hanem egy szót ki is cserélt. Az eredetiben az ötödik sor így szól: Sie selber, aller Liebe Bronne…(ő egymaga minden szerelem kútja), Schumann pedig kijavította: Sie selber, aller Liebe Wonne… (ő egymaga minden szerelem gyönyöre), nem tudni, miért. (Így ráadásul gyengébb is a rím.) Fent említett barátom egyébként korholt amiatt, hogy a vágyak kútjának medre már eltávolít a német eredetitől, de én nem láttam olyan súlyosnak a problémát.
Ha a fenti versben Schumann „rontott” a versen, „A Rajna szép hullámán” kezdetűn „visszajavított”, mert amit Heine utóbb „szép”-re cserélt, azt a zeneszerző visszaállította „szent”-re. Sajnos, ez esetben saját fordításomról érzem úgy, hogy nem elég schumannos, amin azt értem, hogy a szövegen nem jön át a dal barokk zenét idéző pontozott ritmusainak feszessége, a moll hangnemmel is erősített félkomor ünnepélyességé, mely rokon a Harmadik, megkülönböztető nevén „Rajnai”(!) szimfónia 4. tételének zenekari hangszerekre szétsugárzott orgonamuzsikájával.
Újabb kihívást, már a puszta fordításon kívüli kihívást jelentett az „Ez flóta és húrok hangja” kezdetű költemény átültetése. Ebben igyekeztem kiemelni az enyhe gúnnyal elegyülő naiv-népies hangot. Miért? Mert – ismét fölülkerekedett bennem a muzsikus – Schumann dalának ländleres-verklis hangvétele is ezt erősíti, de nemcsak erősíti, hanem mintegy előre is mutat egy Mahler-dal, a Páduai Szent Antal a halaknak prédikál című dal irányába, mely egy német népköltészeti gyűjtemény, A fiú csodakürtje egyik versére készült. (A két dal lezárása szinte hangról hangra megegyezik.) Ez már és még nem egészen Heine világa; egyszerre ősibb és modernebb annál.
Tartogat azonban Schumann ennél döbbenetesebb meglepetést is. Az Egy ifjú ég egy lányért című vers kísérete már egyenesen az orfeumkuplék világát idézi, nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, és ebben a szellemben fordítottam le a költeményt Egyébként – talán éppen ezért – ebben a versben meghagytam a schumanni változtatást .

* * *

Lehetne tovább is sorolni, de inkább átadom a szót a verseknek. Csak még egy gondolat. Följebb utaltam rá, hogy az Im wunderschönen Monat Mai Szabó Lőrinc fordította változatát csak utóbb olvastam el. Valóban, jelen tanulmánynak nincs „felhasznált irodalma”. Nem nagyképűségből, gőgből, dölyfből. Ellenkezőleg. Ha csak belepillantottam valamely „profi” fordító munkájába, nyomasztó magasságba került a léc, amit át kellett vinnem. Ha nem dugom a fejem a homokba, neki sem kezdek. Pedig – higgye el az Olvasó – élvezetes tevékenység volt. A végeredmény színvonalának megítélése nem az én dolgom, de csinálni, benne lenni fölséges. Mintha odaülhettem volna két nagy ember asztalához.


Május csodás haván

Május csodás haván esett,
Midőn sok bimbó feslett,
Szerelmi lázra gyulladt
Szívem forró-tüzes lett.

Május csodás haván esett,
Madár dalolt az ágon,
Vallottam én a Hölgynek,
Hogy őt kívánom, vágyom.


Bús könnyeim vetésén

Bús könnyeim vetésén
Sok nyíló virág kikelt.
És sóhajimnak végén
Pacsirta énekelt.

És drága, ha hozzám jó vagy,
Virágaim átadom,
És majd szól a pacsirtasóhaj,
Dalol ablakodon.



A liljom, a rózsa, a nap meg a gerle

A liljom, a rózsa, a nap meg a gerle,
Ők voltak eleddig szivem szerelme.
Csak volt szerelem; most Ő szivem párja,
A lányka, parányka, a drága, az árva,
Ki vágyaim kútjának medre,
A liljom, a rózsa, a nap meg a gerle.


Pillantásod ha állhatom

Pillantásod ha állhatom,
Elillan minden fájdalom;
S ha ajkad ajkamra tapad,
Csókodból csak gyógyír fakad.

És megpihenni kebleden,
Mennybéli boldogság nekem;
Ám ha vallod szerelmedet,
Sírok keserves könnyeket.


Megmeríteném a lelkem

Megmeríteném a lelkem
Liljom kelyhén; s ő üde-halk
Sóhaj-hangján csengjen-zengjen
Kedvesemről édes dalt.

Lúdbőrzőn zengjen a dallam,
Mint a csók borzongatott,
Mit tőle egykor kaptam,
Mint édes varázslatot.


A Rajna szép hullámán

A Rajna szép hullámán
Tükröződik csillogón,
Fenségesen elnyúlván
Szent Köln és a kölni dóm.

Egy festményt látsz a dómban,
Aranyozott bőrre festve;
Éltemben, e vadonban
Fényétől szűnt az este.

Virág, angyal lebeg rajta
Árasztva malasztot;
A Szűz szeme, arca és ajka,
Mint kedvesemé, szakasztott.


Nincsen harag

Nincsen harag, még ha a szív szakad.
Oda szerelmem! Ám nincsen harag.
Hogy ragyogsz sugárzó gyémánttűzben,
És nincs, mi szívedből éjt elűzne.

Tudom rég. Láttalak álom mélyén,
És nem láttam át szívednek éjén,
Láttam egy sárkányt, szívedet rágta,
És látom, mily nyomorult vagy, drága.


Ha tudnátok, ti kis virágok

Ha tudnátok, ti kis virágok
Sebzett szívem fájdalmát,
Vélem együtt sírnátok,
Enyhítni bánatát.

Ha tudnák a csalogányok,
A bánat megbetegít,
Felzengne vidám nótájok,
Az biztosan segít.

Ha tudnátok fájdalmam,
Ti fényes csillagok,
Itt lent segélnétek rajtam,
Hogy vigasztaljatok.

Minderről nincsen sejtéstek,
És nektek nem is lehet;
Csak ő tudja, mit érzek,
Ki széttörte szívemet.


Ez flóta és húrok hangja

Ez flóta és húrok hangja,
A kürt recsegve szól;
Most nászi táncát ropja
A kedvesem, látni jól.

Hogy nyínak és dübörögnek
A sípok s a dobok!
Közben rínak, nyöszörögnek
A drága angyalok.


Egy ifjú ég egy lányért

Egy ifjú ég egy lányért,
Ki másvalakit szeretett;
A másik is ég egy másért,
Kit oltárhoz is vezetett.

A lányka vad mérgében
Fölcsípi a pasast,
Ki útjába tévedt éppen;
Ez bántja a kis kakast.

Hej, régi a nóta, kérem,
És mégis új marad;
És kire passzent éppen,
Annak szíve szakad.


Nyári reggel-ragyogásban

Nyári reggel-ragyogásban
A kertben sétálgatok.
Súgnak és búgnak a virágok,
Én megyek, s csak hallgatok.

A virágok súgnak és búgnak,
Pillantásuk részvevő:
Ne haragudj a nővérkénkre,
Te bánatos, sápadt fő.


Éjente álmomban látlak még

Éjente álmomban látlak még
És hallom, kedves hangon szólsz,
És én vetem magam eléd,
Zokogva lábaidhoz.

Szomorkásan pillantasz rám,
S rázod szőke hajkoronád;
S szemed zugából, látom ám
Szökni könnyek gyöngysorát.

És súgsz halkan egy bűvös-titkolt
Szót, s ciprust nyújtasz kedveskedve.
Felébredek, s a csokor csak volt,
És a bűvös szó feledve.


Fehér kezét kinyújtva

Fehér kezét kinyújtva
Meséknek őse int,
Csodás honokról újra
Szól és dalol megint;

Hol tarka szirmok nyílnak
Aranyló alkonyon,
És illatozva gyúlnak
Menyasszonyarcokon.

Idők homálya zendül
Zöld lombok dallamán,
A lég is rejtve csendül,
Ha rebben száz madár.

És lenge páraképek
Lebegnek ingatag,
És égi táncra lépnek,
Karöltve ringanak.

És kékes szikra villan
Levélen, lomb tövén,
Lidérci-gyorsan illan
Vöröslő játszi fény.

Vad márványszikla résén
Zúgó forrás kitör,
S a kő tótágas képén
Ámul a víztükör.

Ó, bárcsak ott lehetnék,
Szívemnek enyhhelyén,
És minden kínt letennék
Boldog-megváltva én.

Szép táj; gyakorta látom,
De jő a pirkadat!
S a boldog-édes álom
Eloszlik, mint a hab.

2008. március 18., kedd

Szófestés számokkal


Mi különbözteti meg a zenét az összes többi művészettől? Ha valami fene nagy bölcsességet akarnék kivágni, azt mondanám, a zene az egyetlen művészeti ág, amely sem nem képi, sem nem fogalmi. (Megfigyelhetjük, hogy míg a kisgyerekek előszeretettel gyártanak új szavakat, szívesen rajzolnak vagy gyurmáznak, addig a komponáló kisgyerek meglehetősen ritka.) Paradox módon a zenék nagy része mégis erősen kapaszkodik a szavakba-fogalmakba, érthetőbben szólva, ugyanúgy ragaszkodik a dolgok-események láttatásához, mint bármely társművészet. Ezt az igényét a szófestés eszközével elégíti ki. Jóllehet az igény vélhetőleg egyidős a zenével (bármit értsünk is most zene fogalmán), a szófestés első szárba szökkenése a reneszánsz idején történt, ezért ezt – a kor egyik uralkodó műfaja után – madrigalizmusnak is nevezzük. A nagyon fülbeszökő madrigalizmusokkal e helyt nem foglalkoznék, ezeknek se szeri, se száma. Magától értetődő például, hogy ha magas vagy magasban levő dologról van szó, akkor az arra utaló hangok is magasak lesznek és vice versa. Élet és halál, vidám és szomorú összevetése tempóbeli és harmóniai történések segítségével szintén ismert. Állathangok utánzása is (a tyúk pl. rendkívül hálás téma). Ami most izgalmasabb, az a rejtett szófestés.


A múltkor Heinrich Schütz hazugságábrázolásával foglalkoztam. A csemegére, amit most bemutatandó vagyok, Mozart F-dúr miséjében (K. 192) bukkantam. A Credo elején a kórus a következő szavakat énekli: ...factorem caeli et terrae. Azaz, [hiszek] a menny és a föld teremtőjében. Nézzük meg a kottapéldát (katt)!





Láthatjuk, a felső három szólam a "factorem" szó éneklésekor szextet – kissé pongyolán fogalmazva, hat hangnyit – ugrik, végül a basszus szeptimet (hetet). Mozart nyilván elfogadta a hit játékszabályait, és tudomásul vette, hogy a teremtés hat nap alatt zajlott le, majd a világ teremtője a hetediken megpihent, és ő, a szerző ezt a zenében így jelenítette meg.



Elképzelhető, persze, hogy ez a magyarázat erőltetett ("gondoltam fenét"), de azért gyanús: a motívum soha máskor nem bukkan föl a tételben, amelyet amúgy át- meg átszőnek visszatérő motívumok.

2008. március 11., kedd

Nem szerző, cím







A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik nagy csemegéje – legalábbis számomra – a Palestrina lesz. Hans Pfitzner (1869-1949) operájáról van szó. Opera ebben az esetben olyan drámai műfajt jelent, melyben a szereplők éneklik szerepüket, a zenekar pedig kísér, aláfest, rásegít, jelez ki nem mondott dolgokat, és az egészet operaszínpadra szánták. Ezt azért mondom, mert olykor több szerző is kerüli az „opera” kifejezést. Mozart Don Giovannija pl. dramma giocoso, Wagner legjelentősebb alkotásait zenedrámának nevezi, illetve a Parsifalt ünnepi, szent színjátéknak. Pfitzner sem operaként aposztrofálja a Palestrinát, hanem zenei legendaként.

Ami azt illeti, ma már biztosak vagyunk benne, hogy az események, melyeket Pfitzner földolgoz, nem, illetve nem úgy történtek meg, így valóban csak legendáról beszélhetünk. Az 1545-ben kezdődött tridenti zsinat lényegében az ellenreformáció kezdetét jelző kürtszó volt (na, ez szép). A számos, a zsinaton meghányandó-vetendő kérdés egyike ez volt: mi legyen a zene sorsa, mármint a templomokban. A XVI. század közepére az egyházi zene is fellazult, amin részben a polifónia térnyerését értem (nehezül a szöveg érthetősége), részben a források gazdagodását (mindenféle világi dallamok árasztják el a zenéket). Az egyház ennek elejét akarta venni, és a zsinaton azt fontolgatták, hogy a zenét kiseprűzik a templomokból, csak a gregoriánnak kegyelmeznek. No, és a legenda szerint egy szakértőkből álló bizottság vizsgálat alá vette Giovanni Pierluigi da Palestrina néhány miséjét (köztük a Marcell pápának ajánlottat), és úgy találták, a Palestrina-misék kiállják a próbát. A többszólamú zene megmenekült (halleluja), Palestrina pedig epitheton ornans gyanánt megkapta a „zene megmentője” ragadványnevet (éljen soká!).

Ebből a történetből kerekítette zenei legendáját Hans Pfitzner. Jelen blog nem operaismertető, úgyhogy a szüzsét – az Olvasó szíves engedelmével – nem mesélem el.
Az imént a Parsifalra hivatkoztam, és nem lehet nem észrevenni Wagner utolsó művének hatását Pfitznerre. A formai-hangulati felépítés (fogadjuk most el ezt a fogalmat) híven követi a példát. Az I. és a III. felvonás inkább filozofikus-szemlélődő, a II. felvonás harciasabb, drámaibb. Úgy is mondhatnám, a páratlan számú felvonások spirituálisabbak, a második inkább az anyagi világé. (Szakrális-profán-szakrális, és még lehetne ragasztgatni az egyre ostobább cimkéket.) A Palestrinában az egyes dramaturgiai csúcspontok is nagyjából ott találhatók meg, ahol a Parsifalban. Különösen szépre sikerült az I. felvonás látomásjelenete, amikor a régi, megholt mesterek megjelennek Palestrinának, és kérlelik, mentse meg a templomi zenét. Majd belép fiatalon elhunyt felesége, Lucrezia is, aztán a szín angyalokkal népesül be, akik elkezdenek énekelni, és megszólal a Marcell Pápa Miséje.
Nem, kedves Olvasóm, nem giccses, bár ez nagyjában ízlés dolga is. Nekem nem giccses, hanem olyan (az egész), mint egy fönségesen megépített zenei dóm, benne gyönyörűséges zenei freskókkal. (A zene nem giccses, de az előző mondat talán nyálas. Mindegy, most már marad.)

De ha nem giccses is, attól még lehet(ne) gyenge. Szinte már hallom-olvasom némely „zenekritikus” fanyalgását: minek ez nekünk? Az adott korból (és földrajzi területről) nem elég Mahler és Richard Strauss? Zemlinsky vagy a fiatal Schönberg? Azt gondolom, akár elég is lehet. De Pfitzner talán mégiscsak több, jobb, mint a „futottak még” másod- és harmadvonalbeli mezőnye. Legalábbis amit hallottam tőle, az igényes és eredeti zeneszerzőre vall. Dallami-harmóniai leleménye, irodalmi igényessége a két nagyágyú közé emeli.
Tény, hogy nem volt újító. A zenei legenda története őróla is szól. Palestrina egy ízben kifakad az új komponisták ellen, és látnia kell, amint tanítványa, Silla elhagyja, hogy a Camerata-körhöz csatlakozzék Firenzében (olaszul tudóknak itt egy link). Ez a bánat Pfitzner bánata is, hiszen Schönberg generációja már mutogatja oroszlánkörmeit. (A Palestrina 1909-től 1915-ig készült.) Konzervativizmusát (vagy talán jó ízlését??) tükrözi az alábbi – sajnos, szójátékra épülő – anekdota, mely szerint megkérdezték tőle, mi a véleménye az új zenéről? A válasza így szólt: Egk mich am Orff! (Ha a két említett zeneszerző nevét a rím mentén visszafejtjük, kapjuk a mondatot: Leck mich am Arsch, azaz nyald ki...)
Ahogy mondom (nagyon is hézagos Pfitzner-műveltségemmel), zenéjében mindig ott van egyfajta szívgyönyörködtető jólápoltság, de a Palestrinában a szépség csúcsra van járatva, ha semmi mást, de azt érdemes... stb. stb.
Fentebb említettem, formai-hangulati felépítését tekintve a Palestrina a Parsifal folytatása. (Pl. a wagneri vezérmotívum-technika is csúcsra van járatva, az egész mű jóformán csak vezérmotívumokból áll.) Mondanivalóját tekintve a Nagy Alkotó és a művészi szuverenitást figyelmen kívül hagyó Nagyhatalmú Megrendelő közti konfliktust boncolgatja. Ilyenformán a Palestrina afféle híd Berlioz Benvenuto Cellinije és Hindemith Mathis, a festője között.


A bejegyzést valahogy szépen, ízlésesen le kéne kerekíteni, de nem, itt vége van.


(Hans Pfitzner: Palestrina. Zenei legenda három felvonásban. Szcenírozott előadás 2008. márc. 22-én a MűPa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, vezényel Peskó Zoltán, rendező Kovalik Balázs.)

2008. január 24., csütörtök

Megemlékezés, gyerekszemmel

öninterjú







(Ez az írás esszének átdolgozva először az Élet és Irodalom 2007. 42. számában jelent meg.)

Miért öninterjú? Polgárpukkasztani akartál?

Nem, dehogyis. Amúgy sem én találtam ki ezt a műfajt. Viszont többszöri sikertelen nekirugaszkodás után úgy tetszett, ez működni fog.

Többszöri nekirugaszkodás?

Háromszor kezdtem bele egy nem is tudom, micsodába, Mándy Iván úgynevezett „ifjúsági” regényeiről. Tanulmánynak túl szubjektív lett volna, megemlékezésnek meg túl sok száraz adattal terhelt. Járható útnak tűnt ellenben, ha kérdésekre válaszolok, persze, olyan kérdésekre, amelyeket én teszek föl magamnak. Most nyilván megkérdezed, miért teszem idézőjelbe az „ifjúságit”. Azért, mert nem vagyok híve a beskatulyázásnak, amely szerint van „ifjúsági” és „felnőtt” irodalom (ez ellen Mándy is tiltakozott). Kétségtelen persze, hogy valamiféle különbözőség létezik, mert hát furcsa lenne, mondjuk, az Egyérintőben megjelent novellákat vagy a Francia kulcsot gyerekekkel olvastatni. De ez megfordítva nem létezik: nem hiszem, hogy bármelyik Csutak-könyv ne lenne teljes értékű, izgalmas olvasmány egy felnőtt számára.

De miért olyan fontos neked, hogy a Mándy-életműnek erről a – mondjuk akkor így – nem csak felnőtteknek szánt részéről beszélj?

Mert a tortának erről a cikkelyéről mára elfeledkeztünk. Tizenkét éve, hogy nincs köztünk Mándy Iván. A lavinaszerűen megnőtt információözön – tudom, ez közhely – nem használ az emlékezetnek, így csak remélni lehet, hogy Mándy nem merül el a feledésbe, mint ahogy számos, kifejezetten tehetséges pályatársa eltűnt a köztudatból. Olvas ma valaki Vészit, Somogyi Tóth Sándort, Végh Györgyöt? Mándy még viszonylag jól tartja magát. Könyvei, mármint „felnőtt” könyvei kaphatók, egy-egy tévécsatorna időnként leadja a Régi idők fociját vagy a Szabadíts meg a gonosztólt. A rádióban hallhatjuk egy-egy hangjátékát. Egyszóval, Mándy Iván még jelen van. Ifjúsági könyveiről (jobb híján most én is így mondom) viszont kevés említés esik. A Wikipédia listája mindössze egyet említ. [Igényes tanulmány a tárgyban pl. Sánta Gábor írása („Az voltam én. A létszámfölösleg” – M. I. Csutak-történetei) a Tiszatáj Diákmelléklete 87. számában.] Holott gyermekregényei a múlt század magyar irodalmában meghatározó szerepet töltöttek be.

Számodra mindenképpen…

Persze, de azért én átlagos gyerek voltam, és átlagos olvasó vagyok. Nem hiszem, hogy Mándy csak engem fogott volna meg, noha tény, hogy a pajtásaim között nemigen találtam olyanra, akit annyira mélyen megérintett volna, mint engem. Sokszor úgy éreztem, Mándy egyedül nekem írta ezeket a műveit, még ha nem ismert is. Belátom, ez nagyképű álláspont volt. Mentségemül vagy inkább utólagos igazolásul szóljon a következő történet. Egészen kicsi voltam, amikor egy délutáni alvásból – de már sötét estében – fölébredve azt láttam, hogy a szobában, az ágyam mellett elsuhan egy kivilágított trolibusz. Pár pillanatig még a finoman lengő felsővezetéket is láttam, ami aztán szertefoszlott. A látottakról senkinek nem szóltam, miért is szóltam volna? Jóval később tudtam meg, hogy gyerekkorában Mándy Ivánnak is volt hasonló élménye. (Ezt egyébként több vele folytatott rádiós, illetve tévés beszélgetés során is elmesélte.) De addigra én már ismertem A locsolókocsit és talán az összes Csutak-regényt. Úgyhogy ez csak megerősítette bennem a vele való „egy húron pendülés” érzését. Hadd tegyem hozzá, a két említett film meggyőzött róla, hogy Sándor Pál is bensőségesen érezte Mándy világát.

Mit tudsz tenni azért, hogy A locsolókocsi és a Csutak-regények írója ne merüljön feledésbe?

Nagyon keveset. Ha lenne sok pénzem, építtetnék egy nagy Csutak-játszóteret. Régi udvarokkal, titkos pincékkel, vasúti kocsival. Így csak annyit tehetek, hogy a rokonaimat, ismerőseimet kergetem az őrületbe, amiért állandóan Mándyt akarok olvastatni velük.

El tudod mondani, mi minden fogott meg Mándy gyerekkönyveiben? Taglalható, mitől „pendültök egy húron”?

Nyilván létezik az a „bizonyos etwas”, amitől valamely művet jónak, netán kimagaslónak tartunk, és ami nem fogalmazható meg tételesen, nem analizálható, nem lepárolható. Emellett szinte leltárszerűen össze tudom szedni azokat a nekem kedves elemeket, amik nemcsak jóvá, hanem rendkívül egyénivé is teszik Mándy alkotásait. Kezdve a nevektől, melyek teljesen hétköznapiak, mégis van valami zamatuk, és valami rejtélyes módon illenek a megfelelő karakterhez. Persze, nem minden név hétköznapi. Nagyvilági Főcső, Márk Skugó, ezek már-már egzotikusak. (Itt jegyzem meg, valakinek talán megérne egy kis életrajzi kutakodást, hátha kiderül, miért szerepelteti hátrányos helyzetben Pomogács [sic!] Bélát vagy Bitskey Tibort a szerző.) Vagy vedd a beceneveket. Csutak anyakönyvi nevét nem ismerjük, de nem is hiányzik. A locsolókocsiban szerepel Csutak alteregója, akiről tudjuk ugyan, hogy Garancsi Jánosnak hívják, de az író és a szereplők majdnem mindig Totyinak nevezik. Megfigyelheted, hogy ezzel szemben a lányoknak mind a vezeték-, mind az utónevüket ismerjük. Az egy nagy kivétel Kati, őrá még szeretnék visszatérni.
Aztán nagyon szeretem a játékokat a mondatokkal. Elhangzik egy mondat, és azt a következő – talán fölöslegesen, talán nem – megerősíti, nyomatékosítja. Például (körülbelül, mert fejből idézem): Totyi megszerette a két Beke nagynénjét. A két Beke nagynénje besétált a szívébe. Vagy: A kisasszony nagyon jóízűen beszélget. A kisasszony valóságos diskurzust folytat. Vagy: Ezt mondta Král Bori. Ezt vágta a képembe. Vagy…

Nem modoros ez egy kicsit?

Hát éppen ez az, hogy nem! Figyeld meg, a jó írónak stílusa van, a gyengének manírja. Az, persze, szubjektív, hogy ki mit minek tart. De folytatom. A különböző fajta közlések adagolása is mesteri. A cselekmény mondatai közé éppen csak annyi és olyan leírás van beszúrva, amennyi és amilyen az adott hangulat vagy helyzet plasztikusabb megjelenítéséhez szükséges, de nem válik unalmassá, nem akasztja meg a történetet.
De maguk a történetek is remek dramaturgiával vannak megszerkesztve. Sehol egy fölösleges mellékszál, sehol egy megakasztó kitérő.

Node ezzel lényegében megadtad a jó regény receptjét. Általában, Mándytól függetlenül.

Persze. De az már nem annyira mindennapos, ahogy a Csutak színre lép elkezdődik. Hosszú oldalakon át azt hiszed, ez a könyv Színes Gézáról szól. A Csutak-tetralógiának ebben az első könyvében egyébként nem egy, hanem két történet vonul végig: a szánkóverseny és az amatőr színjátszók előadása. Hasonló A locsolókocsi technikája: ott az egyes szereplők kis történetei egymással párhuzamosan futnak. Még a Csutak és a szürke lóban sem rukkol ki Mándy azonnal a farbával, de azért abban és a hátralévő két Csutak-könyvben már kifejezetten egy szálra koncentrál. A Csutak és a szürke ló érdekessége egyébként, hogy nem „felnőtt” előzmény nélkül való, két novellában is szerepel a szürke ló. Úgy látszik, Mándyt valamiért erősen foglalkoztatta a vágóhídra szánt, lesoványodott állat. És persze, Csutak is folyamatosan, szinte rögeszmésen várja, hogy a szürke ló, „akit” ő mentett meg és rejtegetett, egyszer majd visszatér hozzá. Természetesen nem tér vissza, de Csutak ebben a regényben és a Csutak és Gyáva Dezső-ben legalább a mozivásznon viszontlátja.

Ennyire emblematikus lenne a szürke ló figurája?

Feltétlenül. És ez is Mándy, mondjuk így, ügyes húzásai közé tartozik, hogy az adott helyzethez nem a sokkal elcsépeltebb (és giccsveszélyes) kutyát vagy macskát alkalmazza, hanem a szürke lovat. Ez, mármint állat szerepeltetése emblematikus figuraként egyébként nem példa nélküli Mándynál. A Csutak és Gyáva Dezső-ben meg az Arnold, a bálnavadászban felbukkan a zsiráf mint egy megóvásra szoruló, szebb, jobb, igazabb világ jelképe.

Egy letűnt világé?

Igen, és ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy számomra Mándynak még az időszerűtlensége is kedves. A rossz fiú Kalocsai Tibor és társai csúfolják Csutakot, amiért az nem jár moziba, színházba, csak uszodába. A közbiztonság hiányának a csúcsa, ha valakit orron pöckölnek az utcán, vagy – horribile dictu – hátracsavarják a karját. A hetedikes Omasics Brahmsot vezényel a rádiókészülék előtt. Azonkívül osztályzatokat ad az osztálytársainak, ami önmagában még nem nagy dolog, de az osztálytársai ugyanolyan (vagy majdnem ugyanolyan) tekintélynek ismerik el, mintha felnőtt tanár lenne. Próbáld meg ezeket ma elképzelni…

No igen. És mi van az ún. örök értékekkel?

Először talán a becsületről, tisztességről. A szánkóverseny előtt Nagyvilági Főcső megrongálja a rivális szánkókat (és még úgy sem győz!), aztán a színielőadás előtt elrabolja az egyik főszereplőt, Csutakot, és ezért a többiek, de még a saját emberei is kőkeményen kiközösítik, mehet, amerre lát. Ugyanakkor a dolog nem népnevelően sematikus, mert amikor Omasics, szintén egy verseny megnyeréséért, de nem a saját, hanem az osztálya hasznára, csinál egy hülyeséget (úgy, hogy közben nem teszi tönkre a többiek munkáját), az is nagyon „ciki”, de kiközösítésről szó sincs.
Aztán. Nekem úgy tűnik fel, Mándynál a barátság elsőbbséget élvez a szerelemmel szemben. Tulajdonképpen szerelemről nem is igen lehet beszélni Mándy gyerekhősei esetében, inkább csak vonzalomról. Esetükben a problémát főleg a nyitott háromszögek okozzák: A-nak tetszik B, B-nek viszont C tetszik, aki A barátja. De rendszerint a barátság fontosabb. Hiába Omasics vonzalma, Král Borit kezdettől hidegen hagyja a fiú, de a fent említett hülyeséggel végleg elvágja magát a lánynál. Most virágba borulhatna a szerelem Bori és Totyi között, ehelyett majdnem hamvába hal, mert Totyi inkább kitart a barátja mellett. A helyzet valójában ennél bonyolultabb, mert Totyi – a barátságon belül – kissé alárendeltje Omasicsnak, és a Bori-féle vonzalom segít az egyenrangúvá válásban. Itt persze, az életkori sajátosságok igen pontos ismeretéről van szó. A Csutak a mikrofon előtt Csutakja még éretlen a szerelemre, és az ezzel való szembesülés fájdalmas számára is, Baranyai Márta számára is. A Gyáva Dezsővel való leszámolás könyvében viszont már annyival idősebb, hogy a fájdalmat éppen a régi barátok leszakadása okozza. Egyedül Kati tart ki mellette, de szerelemről mint olyanról nem olvashatunk. Akad ugyan egy-egy elejtett mondat, hogy Csutak kap egy puszit, vagy hová tűnt ez a lány, mikor az előbb még a kezét fogta, de semmi több.

Hacsak azt nem tekintjük, hogy szinte végig Csutakkal van, és többször kisegíti a bajból.

Kati több, mint egy lány, aki Csutakkal van. Kati – talán nem túlzok – Csutak Margitja. Az ewig weibliches. Ezért is elég neki csak az utónév. Kati nélkül Csutak nem győzhetné le Gyáva Dezsőt, illetve „földi végrehajtóját”, Soponyait. Azt hiszem, itt jóval többről van szó, mint egy fiúról, aki üldöz valakit, és egy lányról, aki mindig kirántja ezt a fiút a bajból. Ez a lány képes a kertet télvíz idején virágzóvá varázsolni. Oda tudná repíteni a fiút, ahol éppen dolga van. Előhív a semmiből egy panoptikumot, és még folytathatnám.

Ezek szerint Gyáva Dezső is több, mint játékrontó, mindenkit mindenhonnan kitiltó, frusztrált kamasz?

Hát hogyne! Gyáva Dezső kifejezetten démoni figura, aki képes a rosszul teljesítő Soponyait majommá meg cipőfűzővé meg még mit tudom én, mivé változtatni. Amelyik beteg neve mellé két vonást húz, az többet nem jön ki a kórházból. Ez utóbbit Csutak véli ugyan, de mi készséggel elhisszük neki. De haladjunk sorjában. A kérdéseid lényegében arra irányulnak, mit találtam Mándyban, amit másban nem. Erre felsoroltam néhány dolgot, de a csemegét a végére hagytam. Ez pedig az álomszerűség, pontosabban Mándynak az a képessége, ahogy tetszőleges pillanatban, minden erőltetés, zökkenő nélkül átlibben egy álomszerű világba, ahol bármi megtörténhet. A tárgyak megszólalnak, de megszólal a szürke ló is. Utcák, terek, udvarok fölszállnak a levegőbe. Szöveges számtanfeladatok szereplői megelevenednek. Dobókockás társasjáték bábui úgyszintén. Az üres osztályban a padok beszélgetnek egymással (egyébként ez is egy novellából lett átemelve). Csutak a pincében egy fogollyal társalog, a török hódoltság idejéből. És ahogy mondom, mindenkor szabad az átjárás a valóságból a képzelet világába. Csutak azon töpreng, kik hurcolták vissza a törököt a pincébe. A házból valaki? Bauer Ferenc? Vagy özvegy Reháné? Jó, tudom, ez humorforrás is, de nem kizárólag. Ehhez hasonlót csak a film tud nyújtani, vagy ha a képzőművészetből akarok példát hozni, Chagallt említhetem. Chagallnál teljesen természetes, hogy egy utcai lámpa elindul és a karját lóbálja. Úgy – és ez fontos – hogy közben nem idegeníti el a befogadót holmi „egyszer volt, hol nem volt” jellegű varázslattal a valóságtól. Ez a mándyság (nem tudok rá jobb kifejezést) más-más mértékben, de mindig jelen van a könyvekben. A Csutak színre lép-ben kevésbé, a Csutak és a szürke lóban meg a Csutak a mikrofon előtt-ben és A locsolókocsiban fokozottan. Hogy aztán a Csutak és Gyáva Dezső-ben még egyszer és utoljára sosem látott mértékben fölszikrázzon. Az ugrások, snittek, szabad asszociációk és egyáltalán, az ötletek, a játékok valami hihetetlen bőséggel ömlenek a regényből. Nagyvilági Főcső például egy törmelékkupac mélyén lakik, és jégpáncélon át néz Csutakra. Már nemcsak a tárgyak beszélnek, hanem még a zárójelek fogságából kiszabadult nevek, számok, betoldások is dalra fakadnak. Miközben Csutak és Gyáva Dezső küzdelme messze túlmutat két serdülő konfliktusán. Az imént Katit a Faust Margitjához hasonlítottam, de nyugodt lélekkel párhuzamot vonhatok Csutak és Parsifal között, aki erőt vesz Klingsor varázsbirodalmán.
Paradox módon, minél filmszerűbb egy könyv, annál inkább ellenáll a megfilmesítésnek. Gyáva Dezső története annyira át van itatva mándysággal, olyan fokon filmszerű, hogy azt már meg sem próbálták megfilmesíteni. Legalábbis tudtommal.

Azt mondod a Csutak és Gyáva Dezső kapcsán, hogy még egyszer és utoljára. De hát utána még elkészült az Arnold, a bálnavadász.

Az Arnold, a bálnavadász is brilliáns, de a szabad képzettársításokat, filmszerű vágásokat nem pörgeti olyan virtuózul Mándy, mint eggyel korábban. Ez, persze, szándékos. És hát, az Arnold kicsit ki is lóg a sorból, mérhetetlen pesszimizmusa miatt.

Tudtommal Mándy a Csutak és Gyáva Dezső-t tartotta az egyik legpesszimistább művének.

Nézd, én nyilvánvalóan nem tudhatom jobban az írónál, milyennek látja ő a művét. Az is tény, hogy a regény télen játszódik, és valóban sok kedélytelen képet tartalmaz. De én így sem érzem ezt a pesszimizmust. Természetesen Mándyn hiábavaló egyfajta rózsaszín, „gyerekeknek szól, tehát tök jó benne minden” érzést számonkérni, de, akárcsak a már hivatkozott Chagallnál, nála is jelen van a háttérben egyfajta csendes derű, még a legrázósabb pillanatokban is. Csutakék is, A locsolókocsi szereplői is állandó mozgásban vannak, mindig ügyködnek, szerveznek, csinálnak valamit, más szóval, lubickolnak az életben. Az utolsó Csutak-regényben hősünk már jóformán egész Budapestet bejárja a Gyáva Dezső utáni hajszában. Ezzel szemben Arnoldot, az orr nélküli játékfigurát egy étterem mosdójában elveszítették. Új helyéről, ahol közöny és rosszindulat veszi körül, ki sem mozdul (míg ki nem hajítják). Végül barátaival, köztük a már említett zsiráffal eltávozik, mégpedig a Holdra, másutt nincs számukra hely. De mondok még döbbenetesebbet is: a könyvben szóba kerül Csutak, aki kiszállt a kalandokból, és inkább ágyba bújt, és befordult a falnak. Azt hiszem, ez a momentum magáért beszél. Amit személyes élménnyel is meg tudok erősíteni.

Nevezetesen?

Mindig is szerettem volna Mándyval megismerkedni. Erre különben jó esélyem lett volna, hiszem apámat ismerte. Már nem tudom, A locsolókocsi vagy a Csutak és Gyáva Dezső után gondoltam, hogy megkeresem, és kérlelem, folytassa, írjon még. Azt gondoltam, ez csak így megy. Mester, még egy Csutakot! Jó, fiam, azonnal megírom. Naiv, álmodozó voltam. Később gyártottam egy zeneművet. (Akkoriban azt hittem, zeneszerző leszek.) Az Arnoldban a címszereplő mesél egy keringőről, amit macskák játszottak. Bennem meg megszólalt valami, ahogyan ez hangozhatott, és megírtam. Mikor elkészült, felhívtam Mándyt, hogy ezt és ezt csináltam. Nagyon köszöni, mondta, de ő egy partitúrával nem tud mit kezdeni. De nem ez volt az érdekes, úgyis a gesztus számított. Hanem amikor találkozót kértem tőle, hogy azért csak odaadnám a kottát, azt mondta, „majd én keresem magát”. Ebből (is) rá lehetett jönni, hogy ő is befordult a falnak.

Mert, persze, nem keresett.

Nem, hát. Ő pedig nem olyan valaki volt, akit csak úgy, ráadásul ismételten, zaklatni lehet. Amennyire tudom, meglehetősen zárkózott volt. És a zárkózottsága mellett hihetetlen empatikusnak, befogadónak kellett lennie, s ez csak fokozza bámulatomat.

Ezt hogy kell érteni?

Mándy hősei nem papírfigurák, hanem nagyon eltalált, hús-vér emberek. Azt hiszem, őt nem lehet megvádolni, hogy rosszul látta, nem ilyenek voltak az ötvenes-hatvanas évek gyerekei, kamaszai. Azzal sem lehet megvádolni, hogy nem azonosul a hőseivel. Csakhogy. Ha megnézed Békés Pált, Csukás Istvánt vagy megnézted Lázár Ervint, megjelenésükben nem tapasztalsz diszkrepanciát köztük és az általuk teremtett figurák közt. Lehetnek akárhány éves, komoly felnőttek, egy kicsit mindig körüllengi őket egyfajta „vagány srác” vagy éppen „mackós” légkör. Ezzel szemben Mándy Iván ezüsthajú, öltönyös-nyakkendős bácsi volt, és az ember nem értette, mi köze van a körözöttjét a padlón szétkenő gyerekhez. Pedig van hozzá köze, nagyon is van.

De mintha Mándy is szívesen járt volna az iskola mellé.

Persze, meg hát ott az egész gyerekkora, tudjuk… De mégis, felnőttként olyan benyomást keltett, mint aki ezt az egészet kinőtte. Elfelejtette, milyen volt gyereknek lenni. De ha beleolvasol a szövegeibe, akár csak felületesen, azonnal látod, hogy egyáltalán nem. És ez is bámulatos. Kicsit olyan, mint egy varázsló, aki persze, másként fest, mint a teremtményei, de azért…

Neked is jelentek meg gyerekeknek szóló könyveid. A te írói stílusodra hogyan hatott? Mert nyilván hatott.

Abban nem segített, hogy hogyan írjak, de abban igen, hogyan ne. Egyszer nekiveselkedtem egy történetnek, ami Csutak fiáról szólt volna, szerencsére időben abbahagytam. De még ma is fölkavarodik a gyomrom, ha erre a kísérletre gondolok. Rá kellett jönnöm a kézenfekvőre, hogy Mándy folytathatatlan, utánozni meg teljesen fölösleges. Úgyhogy mesekönyveket írtam-írok, és ez teljesen tudatos választás eredménye. Nem mintha ebben a műfajban nem lettek volna vagy ne lennének nyomasztóan jó elő- és példaképek, akár nálam jóval fiatalabbak is, de a meseírók társaságába – úgy éreztem – valahogy még be tudok furakodni. Mándyhoz nincs hova bekerülni, mert nincs társasága. Mándy egyedi és egyszeri, mint az Ötödik szimfónia.

2008. január 14., hétfő

A hazugság zenei ábrázolása Schütz Máté-passiójában

Idézettel kezdem. "Végül előálltak ketten, akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: «Le tudom rombolni Isten templomát, és három nap alatt föl tudom építeni.»" Az idézet Máté evangéliumából való (Mt. 26, 60-61.). A szöveg Jézus szenvedéstörténetének része, és mint ilyen, az összes zeneszerző Máté-passiójában szerepel. Nekünk most Heinrich Schütz (1585-1672) Máté-passiójának megfelelő része érdekes. Schütz szó- és hangulatfestő kedve-képessége annyira köztudott zenei berkekben, hogy holmi "mezei" madrigalizmusért kár is volna billentyűzetet ragadni. A taglalt részben azonban egészen rafinált megoldásnak lehetünk tanúi. Még az is lehet, hogy ez a szerző részéről nem szándékos, de azért erősen gyanús a dolog.

Miről is van szó? Előáll két hamis tanú, hogy eláztassa Jézust. Hamis tanúknak értelemszerűen együtt kell működniük, jó előre meg kell beszélniük, mit fognak vallani. A főpapok hisznek (hinni akarnak) a tanúknak. Mi, olvasók, tudjuk, hogy amit előadnak, hazugság. Hogyan kezeli Schütz a szöveget? Hogyan lehet a hazugságot hangokkal ábrázolni?

Nézzük meg a kottapéldát! (Kattintás!)




Talán elfogadhatjuk, két önálló szólam azonos mondanivalójának legpregnánsabb zenei megjelenítése a kánon. Schütz azonban nem éri be ennyivel. A második tenort szekundkánonban imitálja az első. Azaz, a felső tenor egy nagyszekunddal följebb énekli ugyanazt a szólamot, s ez valahogy mégis valami fals érzetet sugall (noha a zenei anyag természetesen alkalmazkodik a kor harmóniai szabályaihoz), mintha valami elcsúszott volna valami mellől. A kánonban a szólamok félúton – az ötödik ütem közepén – cserélnek, a Tenor II. szólama kerül fölülre. Végül a szigorú deklamációt kígyózó hajlítások váltják föl, megerősítve a hallgatót abban az érzetben, hogy itt valami hamis, valami rendellenes dolog történik.