Lecsavart vagy letakart láng?

…hé, mondd, mi lesz velem,
ha kihullott a gitár a kezemből?
(LGT)

Pár éve gyümölcsöző együttműködés alakult ki a Szitakötő című negyedévi gyerekújság és köztem. Több-kevesebb rendszerességgel publikálok a lapba, zömmel meséket, zöm nélkül verseket. Sajnos, néhány lapszám óta ez már csak múlt időben igaz. A szerkesztőség sorra dobja vissza beküldött meséimet, mindig szépen megindokolva, mi a baj velük.
Én pedig gondolkodóba estem, ami végül a rémület érzéséhez vezetett el. Mi van, ha igazuk van? Mi van, ha „kiégtem”? Hiszen magam is érzem, hogy az újabb mesék valahogy nem olyanok, mint korábban. Jó, most megjelent A széttört mese, ami szerintem egész jól sikerült, de hát az is jó évtizedes korú. Tudnék-e vajon most is ugyanolyant produkálni?

A sors gondoskodott a megfelelő időzítésről: ebben a lelkiállapotban lett dolgom Robert Schumann d-moll hegedűversenyével. Schumannról tudjuk, hogy (vélhetőleg) örökletes elmebaja volt, ami élete utolsó szakaszában kifejezetten elhatalmasodott rajta. Mai tudásunk szerint szifiliszes is volt, ami önmagában is elég lett volna hozzá, hogy kikezdje az idegrendszerét. A Hegedűverseny 1853-ban, vagyis halála előtt három, elmegyógyintézetbe kerülése előtt pedig egy évvel készült. Egyszóval olyan szakaszban, amelyben a szerző elme- és lelkiállapota már igencsak leszálló ágban volt.
Az „elmebaj” persze, a berögzült sztereotípiák fölidézésére ad alkalmat. Ám csalódást kell okoznom annak, aki valami olyasmit vár, mint a pszichopaták festményei. A Hegedűverseny nem vizionárius, nem szélsőséges zene.
Hanem milyen?
Hát, nem is tudom. Szomorúságot érzek, amikor hallgatom, mert azért nagyon hallani, milyen periódus gyümölcse a mű. Azt az ötletgazdagságot, azt a sziporkázó szellemességet és azt a tavaszias és fiatalos fílinget, ami Schumann ifjúkori műveit jellemzi, itt már hiába keressük. A Hegedűverseny persze, nagyon szép (pestiesen szólva: nekem legyen mondva), én nagyon is szeretem, de a nagy zongoraművekkel, a szimfóniákkal, a korábbi kamaraművekkel összehasonlítva lehangoló az eredmény. De – hangsúlyozom – a forrás nem apadt el, a fények nem hunytak ki teljesen, és ha elég oldottan és nyitottan ülünk le meghallgatni, akkor a Hegedűverseny is mélyen meg tud érinteni. Más szóval, azért is érzem a szomorúságot, mert ott van, hallani minden pillanatban, hogy ki volt valaha, aki ezt a zenét szerezte.
A kérdés, ami bennem megválaszolatlanul maradt, hogy egy ilyen leépülés során mi is történik ténylegesen? Két esetet tudok elképzelni, és nagyon nem mindegy, melyik az igaz.
1) A „kreatív zóna” elkülöníthetetlen részét képezi az elmének. Ha az elme (mint olyan) leépül, akkor a művészi teremtő erő is lankad. Hasonlattal: fogy az oxigén, a fáklyák kialszanak, vagy legalábbis a többségük kialszik.
2) A „kreatív zóna”, bár ugyanabban a koponyában lakik, nem része az elmének. Ha az elme (mint olyan) leépül, gátolt lesz a művészi alkotás, de maga a teremtő erő nem veszít intenzitásából. Hasonlattal: a csillagokat eltakarják a felhők, de maguk a csillagok változatlan fénnyel ragyognak.
Schumann Hegedűversenyét hallgatva hajlamos vagyok a 2-es pontra szavazni, de azt persze, nem tudom, hogy azért, mert csakugyan a 2-es pont az érvényes, vagy mert azt akarom érvényesnek tudni.

Pedig jó volna tudni. A saját jövőmet illetően is.

D. S. Mester emlékére

Ennek inkább valamely személyesebb blogban kéne szerepelnie, de a bejegyzésnek több vonzata is akad, ami jogosulttá teszi, hogy itt közöljem. Kezdem a személyessel, bár nincs éles határvonal a személyes és a „jelen blog profiljába tartozó” között.

Diófási Sanyit az áldatlan emlékű (és szerény nevű) Kozmosz Ipari Szövetkezet Üllői úti boltjában ismertem meg. Hangszerészüzletről van szó, mely neki munkahelye volt, nekem pedig a gyakorlati oktatás helye. Sanyi a mestervizsgájához gyűjtötte az előírt éveket, én a szakmunkásvizsgámhoz. Sanyiból kiváló hangszerész lett, belőlem csapnivaló, ott is hagytam a szakmát.
Nem voltunk azonnal jóban. Ő lobbanékony természet volt, jókora öntudattal fűszerezve (vagy inkább megfordítva), én meg… Mindenesetre sokat koccantunk (értettem a módját, hogyan húzzam föl), és többször is elküldött az anyámba, ami szükségképpen egyirányú volt (az inasnak ugyanis kuss a neve).
Aztán Sanyi letette a mestervizsgát, és ki is lépett a Kozmosztól, hogy saját üzletet nyisson. A központban intézte a „leszerelését”, és mivel nekem is volt ott valami elintéznivalóm, fölajánlotta, hogy bevisz kocsival. (Akkoriban a legtöbb helyen ingyenes volt a parkolás Budapesten.) Az úton elkezdtünk beszélgetni, amit aztán a központban is folytattunk. És én egyre mélyebben szégyelltem magam, mert Sanyiról egyszerre csak kiderült, hogy szimpatikus ember, és lám, ahelyett, hogy bosszantgatom, milyen jóban lehettünk volna már két éve.
Aztán tényleg jóban lettünk. Több-kevesebb rendszerességgel meglátogattam a műhelyében, egyszer – potom összegért – megjavította a feleségem hegedűjét. És rengeteget tanultam tőle zenéről, költészetről. Neki köszönhetem, hogy tudok a Kolinda együttesről (mármint a régi Kolindáról; erre mindjárt visszatérek). Sokat leveleztünk, ő alaposan kivesézte a meséimet, én alaposan kiveséztem a zeneszámait.
Aztán jött egy levél, hogy „van egy aprócska bibi” (az ő szavai): találtak nála valami daganatot. További levélváltás, amennyire a kemoterápia, annak mellékhatásai és a sokasodó új tünetek engedték. És végül egy levél a feleségétől, a drága Évától, hogy Sanyi az elmúlt hétvégén meghalt.
Én meg itt vagyok a Magára Maradt Barát kissé maníros pózában, a felismeréssel, hogy még jobban becsüljem meg, hogy egészséges vagyok (remélem, ez nem félreérthető), és lassan kezd nőni bennem a manírtalan fájdalom.



Ahogy mondtam, Sanyi mutatta meg nekem a Kolindát. Ez jóval korábbi a mostani Makám és Kolinda együttesnél, bár átfedések vannak a személyi állományban. A régi Kolinda népzenét játszott, de nem volt táncházas együttes, alaposan feldolgozott népdalokból álltak a számaik. A vezetőjük Lantos Iván volt, aki aztán kiment Franciaországba. (Néhány éve rendeztek itthon egy nosztalgia-hangversenyt, szép élmény volt, persze, arról is Sanyitól tudtam.)
Utána kaptam kölcsön egy CD-t, amin… de itt célszerű visszautalnom az előző bejegyzésre. Hogy mi a feldolgozás, mi az átdolgozás, honnantól új mű az így nyert zene. Akkor nem nagyon boncolgattam, hogy melyik zenével lehet egyáltalán megcsinálni, hogy belenyúlunk.
Gondolom, sokan láttatok már gótikus katedrálist, amihez a barokk korban hozzáépítettek. Vagy román kori templomot, amit klasszicista stílusban egészítettek ki. Vagy egy patinás gyártelepet, amihez a mai építészet eszköztárával nyúlnak hozzá, lásd Millenáris Park. De hogy, mondjuk, az Akropoliszhoz vagy a Colosseumhoz hozzátoldjanak, az nagyon nehezen képzelhető el.
Zenében ilyenek például a Palestrina-misék. Ezek a művek annyira teljesek, annyira készek, ebből fakadóan annyira megbonthatatlanok, hogy senkiben föl sem merül a gondolat, hogy ezeket átdolgozza.
Illetve dehogynem. Lantos Ivánban fölmerült. A CD-n, amit már nincs kinek visszaadjak, ennek a fölmerülésnek az eredménye hallható. Hogy ez az eredmény átmegy-e a saját rostámon, azaz hogy találok-e benne valamit, amitől inkább hallgatom ezt, mint az eredetit, ezúttal lényegtelen. A lényeges, hogy létrejött egy új mű. Hogyan?
Iván kinézett magának egy Palestrina-misét (a nem túl sokatmondó című Missa Primi Tonit), és egyrészt hangszeres részeket illesztett bele (a Palestrina-misék mindig kizárólag énekhangokra készültek), másrészt az így kapott anyagot népzenészekkel adja-adatja elő. (A női szólamokat bolgár nők éneklik.)

* * *

A gyász és az emlékezés hangulatához (és Sanyi preferenciáihoz) voltaképpen bármelyik lassú számot ide lehetne illeszteni a Beatles együttestől, az LGT-től, Paul Simontól vagy Pat Methenytől. Én mégis a Lantos Iván-féle Palestrina-miséből választottam, mégpedig a Kyriét, ezzel búcsúzom el Diófási Sanyitól.