Eredetileg címnek vagy alcímnek azt szerettem volna adni, hogy új Beckmesserek, csak hát Beckmesser neve negatív konnotációt hordoz (ő a jegyző A nürnbergi mesterdalnokokban, aki egyrészt nem tud mit kezdeni a mindenkori új irányzatokkal, másrészt ha tudna, se hallgatna a fülére, mert a lefektetett szabályok számára mindennél fontosabbak); szóval, Beckmesser idecitálása óhatatlanul valamiféle értékítéletet sugallt volna, amitől tartózkodni szeretnék. De térjek a tárgyra.
Megjelent
egy zeneszerző-generáció (külföldön is, itthon is), amelyik nem óhajtja
folytatni azt az utat, amelyen addig a zene haladt. Hogy ez az út vezet-e
valahová, vagy zsákutca, nem lehet biztosan megmondani. Tény, hogy már Honegger
látta, a zene évszázados tonális szerkezetét értelemszerűen nem lehet, csak
annak teljes tagadásáig föllazítani-lebontani. Más szóval – és Lázár Ervintől
kölcsönözve a képet –, a lyuk a zoknin nem nőhet tovább, mint ameddig még van
zokni. Ebben az értelemben a zene csakugyan zsákutcába jutott. Viszont a
zenének a harmóniavilág messze nem az egyetlen paramétere, így az újításoknak
óriási terük lehet még. Gondoljunk csak a repetitív vagy a tisztán
ütőhangszeres zenére.
Az
említett újabb generációs szerzők egy (nagy) része alkalmasint úgy gondolhatja,
hogy vagy nincs több lehetőség, vagy a megmutatkozó lehetőségek is csak további
zsákutcák (mint az édesvízi hydra metszetben), miért is a visszakanyarodást
választották. Mégpedig egy olyan hangzó közegbe, melyben a muzsika főbb
paraméterei (dallam, harmónia, ritmus) nagyjából megegyeznek a zenei romantika
ilyetén paramétereivel. (Ezt az irányzatot – hatalmas kreativitással –
újromantikának nevezték el.)
Mármost
az nem új jelenség, hogy zeneszerzők (egyesek vagy éppen sokan) nem az újítók
táborát gazdagítják. Ép ésszel meg nem fordulna a fejünkben, hogy Palestrinát
maradinak tartsuk, amiért abban a stílusban alkotott (vagy inkább: azt a
kompozíciós technikát alkalmazta), amelyet választott magának, miközben
körülötte rendkívül izgalmas dolgok történtek. Nem nevezzük J. J. Fuxot kockafejűnek,
amiért (éppen Palestrinát követve) úgy komponált, ahogy. Miközben… Dohnányit
sem tekintjük avíttnak, amiért a brahmsi vonalat követte. Miközben Bartók… És meg
lehet még említeni Szokolay Sándort, Petrovics Emilt, Vajda Jánost stb.
(Más
kérdés, hogy kinél találjuk meg azt a mesterségbeli tudást és szellemi
tartalékot, ami teljesen fontatlanná
teszi a felvetést, hogy az illető újító vagy összefoglaló-e. Le lehet adni a
szavazatokat az egyes nevekre, én nem akarok állást foglalni.)
Csakhogy.
Az, hogy a múltba történő visszatekintés trenddé,
meghatározó vonulattá (méghozzá nemzetközivé) válik, új jelenség, mármint
zenetörténeti mércével mérve. Itt már nem annyira a komponista egyéni
beállítottságáról van szó, hanem egy kollektív hozzáállásról, amit kínomban
(mert nem találtam jobb kifejezést) az „idők szavának” nevezek.
Néhány
név itthonról: Beischer-Matyó Tamás, Gyöngyösi Levente, Horváth Márton Levente,
Zombola Péter. Külön érdemes megemlíteni (az iméntieknél idősebb) Orbán
Györgyöt, aki kimondottan „avantgárdnak” indult, és aztán hirtelen váltással „konzervatív”
lett.
És
most áll elő a paradox helyzet. Ha az újromantika mint irányzat az ez idő
szerinti legutolsó (vagy nagyjából a legutolsó) vonulat, úgy átfordulnak az
értékelési szempontok. Akkor tartok lépést a korral, ha visszatekintő szerzők
zenéjét kedvelem, és akkor vagyok maradi (vagy legalábbis lemaradva), ha az
útkeresők muzsikája mellett teszem le a voksomat.
Mint
láthattuk, az eddig írtakban igyekeztem kerülni az állásfoglalást, ezért is
neveztem meg néhány zeneszerzőt, hiszen nem elmarasztalólag nyilatkoztam róluk.
Mindezzel együtt szeretném jelezni, hogy számomra rokonszenvesebb az új utak (esetleg
mégoly bizonytalan kimenetelű) keresése, mint az újraélesztési eljárásokkal
komponált (esetleg mégoly fogyasztható) zene. Bár természetesen mindig az egyes
művekről kell eldönteni, hogy nekem kedvesek-e vagy sem.
Jelen
poszt megírására konkrét élmény indított. Nemrég hallottam Tihanyi László művét, a Passacaglie címűt szóló
mélyhegedűre és zenekarra. Tihanyi például határozottan az „avantgárd” mellett
áll ki. Rendkívül érzékeny, úgy értem, intellektuálisan is érzékeny szerző, aki
minden pillanatban nagyon tudja, mit akar, anélkül, hogy ez a nagyon tudás valamiféle papírízű
eredményt szülne. Olcsó dolog lenne azt mondani: becsüljük meg az újító
bátorságát ahhoz a magatartáshoz képest, amely óvatosan csak a már bevizsgált forrásból merít. Olcsó lenne,
mert csak ettől még írhatna rossz
zenét is. Csakhogy Tihanyinál minden hang igazolja az irányt is és az egyéni
szándékot is. Én legalábbis fürdőzöm
a zenéjében. Egy kis ízelítő a Passacagliéből.
