2010. március 26., péntek

Önreklám

Most ismét megszegem a magam felállította normát, mely szerint jelen blogban lehetőség szerint nem beszélek saját munkásságról.

Tehát. Néhány éve valamelyik német tartományi rádióban kitalálták, hogy az itt-ott előálló egy-két-három perces szüneteket ne zenével, hanem minidrámákkal töltsék ki. Az ötlet megtetszett az Európai Rádió Uniónak (EBU), pályázatot hirdetett, és az eredetileg műsorkitöltő önálló műfajjá nőtte ki magát, persze, nem előzmények nélkül, gondoljunk Örkény Egyperceseire vagy akár a kabaré műfajából a villámtréfára. Az EBU mottót is adott a pályázathoz, amit, persze, annyira szabadon lehet értelmezni, mintha nem is volna. Először a határátlépés volt a mottó, majd a metamorfózis.
Tavaly valamikor megkerestem két rádiós szerkesztőt egy saját hangjáték ügyében. Hát, izé, most nemigen van rá pénz, de vajon nem érdekelne-e... – és itt elmondták, amit fentebb leírtam. A határátlépősről már lecsúsztam, de a metamorfózisos még nyitva.
Elsőre nem érdekelt, mi dolgom van nekem holmi feltuningolt villámtréfákkal. Másodikra érdekelt, mert némi töprengés után arra a konklúzióra jutottam, hogy ha egyszer ez a feladat, ez a kihívás, akkor ennek kell megpróbálni megfelelni. Ráadásul egy magyartanár ösmerősöm azt mondta, hogy én inkább a kisformákban vagyok jó. (Ezért aztán most gyorsan be is rekesztem ezt a bejegyzést.)

(2010. márc. 28., 21:40, MR-1 Kossuth: Rádiószínház – Metamorfózis – Jgy hangjáték-etűdjei
Impulzív hírek - Átváltozások - A rendőr esete a Jóistennel - A végzetes fűrész - A vibrafon - Intelligens férgek
Közreműködik: Bezerédi Zoltán, Herczeg Tamás, Jgy, Nyakó Júlia, Roszik Hella és Solténszky Tibor
A hangfelvételt Liszkai Károly készítette
Zenéjét összeállította: Kakó Gyula
Rendezte: Solténszky Tibor)

2010. március 16., kedd

Ünnepi köszöntő


Március 15-én nem voltam gépközelben, így most írok. Nem lett volna illendő, ha erről a jeles napról nem emlékeznék meg. Igen, 1958-ban ezen a napon született Szalai Gábor, a Mozdonyos. Persze, akkor még nem volt Mozdonyos. (Írom ezt, elkerülendő a jobbikos „Megszületett a Megfeszített” jellegű megfogalmazást.)
De hogyan kerül ő egy irodalmi blogba? Mely mondattal rögtön elárultam, hogy nem zenei jellegű az ismeretség vele, bár… de erről alább. Sőt, a bekerüléséről is alább.
Szalai Gábort (továbbiakban Mozdonyos) a főiskolán ismertem meg mint Lantos Zoli (hegedű, indiai zene, világzene) országos cimboráját. Azt kell róla tudni, hogy megvalósította gyerekkori álmát: mozdonyvezető lett. A vasúti dolgozókat nem tartottam különösebben igényes és művelt embereknek, a mozdonyvezetőket meg még nem is nagyon értettem, mi a jó nekik abban, hogy gyors tempóban eljutnak egy helyre, ahol amúgy semmi dolguk sincs (© Királyhegyi Pál). Hamar kiderült, mennyire előnytelen az általánosítás, illetve az előítélet. A Mozdonyosban nagyon értelmes, nagyon művelt és nagyon érzékeny fiút ismertem meg. Akkoriban fennen hangoztattam, hogy a férfiakat a nőkhöz képest ostoba és unalmas társaságnak tartom, tisztelet a kivételeknek. (Ma is így gondolom, bár a fennen hangoztatást már nem gyakorlom.) Nos, a Mozdonyos egyike ezeknek a kivételeknek. Eleinte, ha megpróbáltam beszélni róla, a hímtündér kifejezést használtam, de ennek volt valami konnotációja, ami a többieket fintorgásra késztette, úgyhogy hagytam. A lényeg, hogy a Mozdonyos varázslatos figura. (Kicsit Jiří Menzelre emlékeztet. A beiktatott rajz őt ábrázolja [szeretné ábrázolni], amint az általam készített maflakisz [álgörög étel] fogyasztása közben kettéáll a füle.)
A vicces az, hogy kétszer lett nekem bemutatva, legalábbis felkonferálva. Lantos Zolitól teljesen függetlenül, egy baráti házaspár, melyhez gyakran följártam, szólt, hogy várják egy ismerősüket, tündéri alak, biztosan meg fogom kedvelni, és képzeljem, mozdonyvezető. Kicsi a világ.
Mindketten egykék vagyunk, és akkoriban éppen pár nélkül libegtünk a világban, nagyrészt szenvedve, kisrészt tetszelegve a kivert kutya szerepében. Ezek külsőségek ugyan, de segítettek a gyors egymásra találásban.
Mozdonyos első megjelenése kissé sokkolta a szüleimet, illetve főleg anyámat. Már a drótkeretes, kerek szemüveg is gyanús volt, de a barna bőrtáska ezt felülmúlta, és az abból előkerülő asztali ébresztőóra (hangsúlyozom, hordozható időmérő eszköz minőségében) mindent elsöpört. Az óra, persze, igazi régi vekker volt, tudjuk, amelyik elindul az éjjeliszekrényen, amikor csörög.
Kis kitérő. Akiket nagyon megszerettem, azokat szívesen felruháztam valami olyan attribútummal, ami elesettséget sugall, sajnálatot vált ki. (Lélektanászok elemezzék, ha akarják.) Emlékszem, a 60-as években volt népszerű az olasz táncdalénekesnő, bizonyos Nada. Bele voltam esve a hangjába, és biztos voltam benne – természetesen minden alap nélkül –, hogy vak. Remekül el tudtam képzelni, ahogy felvezetik a színpadra, ott elkezd énekelni, és a hallgatóságnak patakzik a könnye. (Nada tudtommal él, és kiválóan lát.)
No, a Mozdonyosról meg azt találtam ki, hogy árva. Ez nem is volt olyan veszett nagy tévedés, mert nem volt jóban a szüleivel. Mikor megismertem, már saját lakásban lakott, de ha fölment a szüleihez, nem beszéltek, hanem tacepaók segítségével érintkeztek. Persze, anyámnak ez sem tetszett, szerinte a gyerek köteles szeretni, de legalábbis vállalni a szüleit. Én viszont pompás szövetségest láttam a Mozdonyosban, mert bár rosszban nem voltam a szüleimmel, de súrlódások elő-előfordultak. (Amúgy nem tudom, Szalaiéknál mi volt a baj, szerintem csak afféle generációs ütközés, idővel el is simult.)
No de mindegy, a barátság beindult. Rengeteget mászkáltunk együtt, buliztunk éjszakába nyúlóan, egymásnál aludtunk, koncertekre jártunk (mindenféle műfajban; egyébként erre értem, hogy zenei jellegű is a kötődés), és beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk baromi sokat. Ő volt életemben az első ember – már ha a memóriám nem éppen elhárít valamit –, akiről tapasztaltam, hogy átlát rajtam, mint egy pohár vízen. Hogy jobban tudja, valamit miért csinálok vagy valamiről miért az a véleményem, ami, szóval, jobban tudja, mint én magam. És ezeket a megállapításait sosem bántó módon közölte. Szóval, van a figurában valami varázslószerű.
És azt hiszem, senkivel nem utaztam annyiféle közlekedési eszközön, mint vele, már ha ez számít valamit. Kerékpároztunk, ültem a kielboatjában, a motorján, az autóiban. És persze, egyszer elvitt mozdonyozni is.
Furcsa belegondolni, hogy bő negyedszázada ismerjük egymást, ami tekintélyes időnek tűnik, lévén, hogy barátságunk nem gyerekkori barátság. Ez alatt az idő alatt udvarias tanúi vagy éppen elefántjai voltunk egymás párkapcsolatainak, házasságnak, gyermekáldásnak, válásnak. (Jelentem, ez utóbbit én elkerültem.)
A számos barátnő valahogy olyan aurát teremtett, mintha a Mozdonyos habzsolná az életet, és állandó változatosságra vágyna. Azt hiszem, ez úgy lehet, hogy ő éppen megtestesíti azt a stabilitást, nyugalmat, amire mindig is vágyik, így aztán körülötte az élet (ami olyan, amilyen) relatíve kavargó és villódzó lesz.
Amúgy a „Mozdonyos” név már régen anakronizmus. Az idejét nem tudom, mikor hagyta ott a MÁV-ot. További munkahelyeit itt nem sorolom föl, egy csomó mindent kipróbált.
Szóval, a bő negyedszázad. A házasságokkal az a veszély járt együtt, hogy lassan kikerülünk egymás életéből, szerencsére nem így történt. A találkozások jelentősen megritkultak, de a barátság intenzitása nem. Remélem, az ő részéről sem.

És most arról, hogy mit keres a Mozdonyos egy irodalmi blogban. Jelen oldalakon igyekszem kerülni a saját művekről való írást, most viszont az érthetőség miatt meg kell tegyem. Amikor úgy istenigazában nekikezdtem az írásnak, mégpedig mesekönyv írásának (kb. ’86-ban), szinte magától slisszolt be írói barkácsműhelyembe (ah!) a jóságos varázsló figurája, aki úgyszólván teljesen hétköznapi ember, hétköznapi tulajdonságokkal, és csak mellékesen varázsló. És akit Szalai Gáspárnak hívnak. (Fentebb írtam, hogy a Mozdonyosban van valami varázslószerű.) Ne egy az egyben megfeleltetésre gondoljunk, inkább valami múzsacsókszerű izére, amikor is a múzsa nemcsak ihletet ad, hanem személyiségének nagy részét is ideadja (Mackóba szuflát ti fújtatok; az idézetet kéretik kommentben javítani). Szóval, Szalai Gáspár figurájában nehéz Szalai Gáborra ráismerni, de nélküle (mármint a Mozdonyos nélkül) nem született volna meg (mármint a varázsló). Egyébként a Mozdonyos teljesen méltónak bizonyult irodalmi szerepére, mert tempora mutantur ugyan, de a mai napig árad belőle az az egyszerre mackós és tündéri kisugárzás, amiért – a dolog irodalmi hozadéka mellett – úgy tudom szeretni, mintha a testvérem volna.



2010. március 11., csütörtök

„Édeske, ez teljességgel lehetetlen”


Földes Imre 76

A főiskolán voltaképpen szerencsém volt a tanárokkal, még a kevés számú idióta is jóindulatúnak bizonyult. Hanem a jók közül is magasan kiemelkedik három (az egyszerűség kedvéért névsorban): Földes Imre, Kurtág Márta és Vidovszky László. Vidáról már írtam, Márta néniről nem biztos, hogy fogok, mert amit tőle kaptam, az nehezen önthető szavakba, „a Földes”-nek viszont most volt a születésnapja, ami jó apropó.
„A Földes”-t megelőzte a híre. Lehetett tudni róla, hogy elképesztően jó és szellemes előadó és elképesztően szigorú tanár. Mindkét hír igaznak bizonyult. Azt már korábban is tudtam, hogy rendszeresen tart előadásokat a TIT-ben. És valóban, a stílusa megfelelt a legjobb értelemben vett néptanítóénak. Ami a szigorát illeti, ahhoz hadd tegyek egy kis kitérőt.
Pernye Andrásról terjedt el a következő, sajnos, a mai napig kiirthatatlan legenda. Tudjuk, ugye, zenetörténetet tanított, nemcsak a zenetudósjelölteknek. Elvből mindenkinek ötöst adott a vizsgákon. Egy eset kivételével. A diák annyira nem tudott semmit, hogy a szereplése egyszerűen értékelhetetlen volt. Pernye bedobja az utolsó mentő kérdést:
– Buxtehude Krisztus előtt vagy után élt?
A hallgató diadalmasan kivágja, hogy előtt. Mire Pernye:
– Buxtehude – hú, de buksz te!
Ezt valahogy az első pillanattól nem éreztem hitelesnek, valahogy nem passzolt Pernye stílusához. Aztán megtudtam az eset ténylegesen megtörtént változatát, méghozzá magától Pernyétől. Szóval, az odáig igaz, hogy mindenkinek ötöst adott. Aztán jött a hallgató nulla felkészültséggel. Végül a mentő kérdés:
– Bakfark Bálint mikor élt, Krisztus előtt vagy után?
– Előtt.
Na, ez volt az egyetlen eset, amikor Pernye négyest adott valakinek. Ezt a bemutatkozáskor Földes is elmesélte, majd hozzátette, reméli, nem okoz csalódást, de nem követi Pernyét, ő igenis az ötjegyű osztályzat rendszerét alkalmazza. Ha azt mondom, szigorú volt, az pontatlan megfogalmazás, mivel az írásbeli vizsgán pontokat gyűjthettél, mégpedig teljesen egzakt kérdésekre adott egzakt és persze, helyes válaszokkal. Sőt, ha azt vesszük, inkább engedékeny volt, mert nem az adható, hanem a maximálisan elért pontok számát osztotta ötfelé. Más kérdés, hogy aztán a szóbelin nem volt kecmec. Segítség, mentő kérdés nem játszott.
Apropó, szóbeli. Földes egyik kedvelt játéka volt, hogy variálja a szóbeli kötelező érvényét. Volt félév, amikor szóbelizni is kellett. Volt, amikor nem kellett, csak lehetett. Például, mert nem vagy elégedett az írásbelin kapott jegyeddel, és javítani akarsz. A dolog hátulütője az volt, hogy a szóbelin ronthattál is, ha peched volt. Egy idevágó, igaz, csak helyi legenda rólam is elterjedt. Mely szerint az egyik félévben, amikor a szóbeli csak választható volt, én, aki az írásbelimre ötöst kaptam, jelentkeztem a tanár úrnál, hogy az az ötös nem eléggé ötös, úgyhogy én szóbeliznék is. Az én zenei műveltségem egy picit nagyobb volt az átlagosnál (úgy értem, főiskolai viszonylatban), úgyhogy a zenetöri órák sok olyan pillanatot számláltak, amikor egymás magántanára / magándiákja voltunk. Ettől a többiek stréber alaknak tarthattak, és talán ez az imázs generálta a legendát is.
Hanem lehettem én akár picivel, akár jóval műveltebb a többieknél, mindez sehol sem volt ahhoz képest, amit Földes a zenetörténetről tudott. Ennek nyilván magától értetődőnek kell lennie egy olyan tanár esetében, aki zenetörténetet ad elő, de Földes átfogó tudása minden várakozást felülmúlóan impozáns volt. Illetve impozáns most is. A jelen időbe tétel nem szóvirág, hanem annak jelzése, hogy ő a zenetörténetet naprakészen, lezáratlanul tanította.
Amúgy a három év – befogadói oldalról – három különböző szakaszra tagolódott.
1. évfolyam: ájult döbbenet, mi mindent tud a pasi, és milyen jól adja elő. Földes valóban nagyon lelkesen magyaráz, mondhatni, szenvedélyesen. Amikor igazán belejön (márpedig szinte folyamatosan bele van jőve), magasabbra is csúszik a hangja, és kissé összeszorított szájjal képzett mondatai nagyon jellegzetesek, remekül lehet utánozni. Általában az „édeske, ez teljességgel lehetetlen” volt a hívószó, illetve -mondat.
2. évfolyam: a kételkedés. Biztos, hogy mindig úgy van, ahogy mondja? Tényleg mindent tud? Ezt a szkeptikus hangulatot nyilván a megszokás teremtette, és az, hogy zenetöriből ekkorra értünk azokhoz a korszakokhoz, amelyek termése az átlag hangverseny- és operabérletek nyersanyaga, más szóval, itt kevésbé tudott újat mondani.
3. évfolyam: a nagy visszatalálás („azért mégiscsak tud ez a pasi”). Ezen nincs mit részletezni.
Én különben jártam egy Zenei Ismeretterjesztés című kurzusára is a Zeneakadémiára. („Ha van kedvük, jöjjenek el, tétje nincs, de egy beírással több az indexbe.”) Volt ott minden, mármint feladat. Nagyobb lélegzetű előadás vagy éppen „etűdözés”. Mindig meg kellett mondanunk, ki a célközönség. Ez a szakmai berkektől a legegyszerűbb emberekig terjedt. De volt felolvasásverseny is. Meg – hogy tanuljunk szépen, jól beszélni – Shakespeare-vígjáték olvasópróba stádiumban. Egyszer eljött Montágh Imre (Földes személyes jó ismerőse), és tartott nekünk egy órát, illetve nem is órát, csak úgy beszélt arról, amihez ő ért. A végén úgy jöttünk ki, ahogy a moziból támolyognak-lebegnek ki a nézők valamely nagyon jó film után.
Egy időben sokat zenei-ismeretterjesztettem. Ha azt jól csináltam, illetve ha most jó műsorvezető vagyok, azt majdnem teljesen Földes Imrének köszönhetem.
De vissza a fősodorba. Mit is tanultunk meg tőle? Egyrészt az az átfogó anyag, amit leadott, valahogy csökkentette a kedvenc zeneszerző jelentőségét. Én legalábbis mindenevő lettem a három év alatt. Másrészt segített a nehezebben emészthető műveket befogadni. Ne valami tanáros-esztéta „mitől jó ez a darab” jellegű (bele)magyarázatot képzeljünk el; egyszerűen csak felhívta a figyelmünket rejtett összefüggésekre, illetve rejtett helyekre, amelyekre érdemes odafigyelni. Harmadrészt mindig hozta a példákat az adott kor társművészeteiből.
Ja, és tulajdonképpen kirándulni is tőle tanultam meg.
Hát, így.

Kedves Tanár úr, drága Imre, Isten éltessen!




2010. március 9., kedd

Hát az eszem áll meg!



„Hoztam ráadást is! Súbert: Róza, Róza”
, mondja az okl. elsősegélynyújtó (Báró Anna) a Keménykalap és krumpliorr filmes változatában. Félreértés ne essék, a K&k persze imádnivaló, de – kis túlzással – itt tartunk.
De hol is?
1981-ben jelent meg a Zeneműkiadó Orfeusz Könyvek sorozatában a Schubert kalauz. Három szerző tanulmányai – vagy inkább ismertetői – számos Schubert-műről, műfaji kategóriák szerint. A gondom az, hogy bennük csekély a jónak ítélt művek aránya. Ugye, a Befejezetlen szimfóniát, a d-moll vonósnégyest meg ezeket nem illik szidalmazni, de ezek kisebbségben vannak. A taglalt művek, mondjuk, 75 százalékáról valami fintorgós fanyalgással nyilatkoznak. A legnagyobb dicséretet ilyenkor az képviseli, hogy hát tagadhatatlanul akadnak a műben ügyes fordulatok. (Összességében azonban…)
Nem értem. Akkor minek vállalják, hogy írnak róluk? Ráadásul, amennyire tudom, ezek koncerttermi ismertetőfüzetek összegyűjtött szövegei. És ezeket komoly zenetudósok írták, közülük az egyik jónevű Schubert-kutató. Képzeljünk el egy papot vagy anyakönyvvezetőt, amint a házasság pokláról mesél az ifjú párnak…
Na jó, legyintsünk, hogy hát a zenetudósok ilyenek, okoskodnak, agyonelemzik a zenét, ahelyett, hogy hallgatnák (bár akinek volt már dolga Kroó Györggyel vagy Pernye Andrással, az tudja, hogy még ez sem kötelezően igaz), de mi a helyzet az előadóművészekkel? Alfred Brendel gyakorló zongorista, méghozzá kiváló, lássuk, mi az ő véleménye! Tűnődés a zenéről című tanulmánykötetében (történetesen az is 1981-ben jelent meg) azt írja, Beethoven úgy komponált, mint egy mérnök, Schubert pedig úgy, mint egy alvajáró. Hozzáteszi ugyan, hogy ebből nem következik, hogy Schubert ösztönös, naiv alkotó lenne, de a sugalmazás valahogy ott marad a levegőben. Legalábbis az „úgy komponált, mint” fordulat a zeneszerzői tevékenységet látszik minősíteni, nem a végterméket. Ha Schubert zenéjéről mondaná, hogy a Beethovenéhez képest álomszerű, azzal maradéktalanul egyetértenék. (Erre a különbségre talán egy másik bejegyzésben még visszatérek.) A kedvezőtlen összehasonlításra rátesz egy lapáttal az, ahogy Schubertet, az embert láttatja a kora és utókora. Szemüveges, köpcös, kis növésű emberke, halk és szerény, afféle „bocsánat, hogy élek” típus.
Tovább rontja a helyzetet két műfaj jelenléte Schubert életművében. Az egyik a dal. Tény, hogy a dal Schubert kezében addig nem tapasztalt fontosságra tett szert, és hogy a dalok (is) kiválóak. Ám a zeneszerző nem volt különösebben válogatós a szövegeket illetően, és gyakran gyengécske költők műveit is megzenésítette. Ettől az adott dal nem feltétlenül lesz rosszabb, de valahogy a befogadói oldalra mégis odahat, és az „ezt kár volt megzenésíteni” vélemény könnyen a „micsoda tingli-tangli” ítéletté keményedik, más szóval, a gyenge vers a dalt is lehúzhatja.
A másik műfaj a szimfónia. Schubertnek legalábbis az első három szimfóniáját valósággal agyonnyomja a magasra állított mérce, a beethoveni mesterművek sorozata.
Jó. De ha eltekintünk a daloktól (bár miért is?), eltekintünk a korai szimfóniáktól (bár miért is?), még mindig ott van a bőséges kamarazene és zongoramuzsika. (És akkor az egyházzenéjéről még nem is szóltam.) Ezt a kínálatot ne úgy képzeljük el, hogy kiragyog belőle egy-két remekmű, hanem az egész, úgy, ahogy van, mesteri. Nyilván az lenne hiteles, ha konkrétumokat is megneveznék (esetleg némi elemzéssel), de éppen erről van szó: bárhová nyúlok, olyan szerző munkájával találkozom, aki egészen meghitt viszonyban volt a hangokkal, értve ezt mind mesterségbelileg, mind ihletettségileg.
Schubert utókorra tett hatása is elvitathatatlan. Még Bruckner és Mahler, akikről kötelező megállapítani, hogy mennyire hatott rájuk Wagner (bár ez a hatás szerintem csak felszíni), szóval, még az ő zenéjükben is ott visszhangzik Schubert, a nagy bécsiek közül az egyetlen született bécsi.
És persze, tudom, szerte a világon játsszák, de valahogy ebből a betokosodott „ő is nagyon jó volt” állapotból ki kéne már robbantani.