A „macsó-sorozat” első részében arról szóltam, hogy Johann Sebastian Bach magasan (=nagyon magasan) kiragyogó géniusza nemcsak bevilágítja az európai zene- és általában a kultúrtörténetet, de el is vakít: jelenlétében hajlamosak vagyunk elfeledkezni olyan elődökről, akiknek életműve vagy munkássága szintén napjainkig hatóan és nagyon határozottan kijelölte a zene – jobb szó híján mondom – fejlődésének irányát.
És mi a helyzet Bach kortársaival? Erre már nem olyan
egyszerű felelnünk. Mert az elődök az utód géniuszától függetlenül is
szükségszerűen hátrébb kerülnek a sorban, egyszerűen, mert megy az idő,
rakódnak egymásra a rétegek, a későbbi elfedi a korábbit.
A kortársak esetében is a múló idő
okozza a szelekciót, hiszen egyrészt az utókor (szerencsés esetben) felismeri a
zsenit, másrészt – a felismerést követve – válogat, mondván, az élet túl rövid
ahhoz, hogy minden szépet és jót megismerjünk. Amit én személy szerint
sajnálok, mert így el vagyunk kényeztetve, nem is tudjuk, milyen jó dolgunk
van. Ha a zenehallgató közönség hétköznap Mozart kortársait hallgatná, mint amilyen
pl. Mysliveček, Paisiello, Salieri, Benda (és ezek jók voltak!), és csak
hétvégén Mozartot, talán jobban (vagy még jobban) értékelné.
De vissza a fősodorba. Bach kortársai
közül Händel egész jól megúszta, Telemann inkább csak az utóbbi két évtizedben
kezd kiemelkedni az elfeledettségből. Vivaldi erősen, Albinoni úgy-ahogy képben
van, de a francia barokk mesterei kifejezetten rosszul jártak. Pedig ez a vidék
is meglehetős gyönyöröknek forrása. A meg nem nevezett mesterek közül hadd
emeljek ki egyet, aki – vállalom elfogultságomat – szerintem magasan kiemelkedik a többi,
szintén nagyon jó közül. Az 1683 és 1764 között élt Jean-Philippe Rameau pompás,
gazdag zeneszerzői és elméleti életművet hagyott hátra.
Ez például hogy tetszik?
