– ünnepi szám –
Valami
nagyszabású és mély tanulmányt szerettem volna készíteni, hiszen ünnepi poszt,
ugyebár. Merthogy jelen blog ma nyolcéves. Ám a tanulmányhoz – mely bízvást csak
halasztást szenved, de nem marad el – alaposan föl akartam-akarok készülni, és bizony kifutottam
az időből. Fölmerült a gondolat, hogy saját alkotással rukkolok elő (elvégre
ünnepi poszt), de ezeken a hasábokon legfeljebb műfordítással jelentkezem mint
alkotással. Most kivételt teszek, azonnal megvilágítom, miért.
A sors ugyanis belevitt a kalandba. Birtalan Balázs kötete, a Művirágok a szimbolizmus oltárára 2009-ben jelent meg, írtam is
róla. A minap elővettem, hogy most aztán figyelmesen átolvasom. A buszon ki is
nyitottam, de meg- és elleptek menetrendszerű és váratlan ismerősök vegyesen. Ennek
eredményeként a könyvet a buszon felejtettem. A dedikált kötetet!
Szerencsére
megkerült, a forgalmi irodán átvehettem. Na, ezt már méltó valami alkotással megünnepelni.
A
megünnepléshez a következő nyersanyagot (ami persze, nem nyers), illetve technikát választottam. A másik margóra, ez a címe a szóban forgó kötet egyik
részének, ebben található egy fájdalmasan szép szonettkoszorú, Emlékkoszorú címmel. És én azt a játékot
találtam ki, hogy kiválasztok – nem jelentésileg, de nem is találomra, hanem a nekem rokonszenves
hangzás, a szívrezonancia okán – hét sort a tizennégy szonettből, amelyhez gyártok másik hét
sort, egy újabb szonettet alkotva.
Ez az
eljárás felettébb aggályosnak ígérkezett, lévén az Emlékkoszorú 1) rendkívül személyes és érzékeny vallomás, 2) mint
minden elkészült mű, teljes, zárt, befejezett, tökéletes (úgy értve, hogy
tovább nem tökéletesítendő). Az egyetlen mentségem az eljárásra az az
igyekezet, mellyel azon voltam, hogy megőrizve
folytassam, amit Balázs ezekbe a szonettekbe – vélhetőleg fájdalmának
gyermekeibe – beépített. Így hát, reményeim szerint létrejött egy virtuális
szonett, mely szólhatna egy-egy virtuális kedveshez, de a barátságunk okán
szólhatna egymásnak is.
Technikailag a
munka merőben különbözik a dadaisták kiváló
holttest játékától, hiszen ott csak a rím adott, de a következő soron soron következő költő
nem tudja, milyen sor után írja meg a magáét. Amit én csináltam, annak
előzményét inkább a zenében találtam meg, ez John Cage és Lou Harrison közös
alkotása, az 1941-ben készült Double Music. Noha itt sem tudta egyik zeneszerző sem, mit írt le a másik, a
szabályokat annyira aprólékosan meghatározták, hogy az jóval nagyobb kötelmet
jelentett, mint vers esetében pusztán a rím és rímképlet megadása. A
kötöttségből következik, hogy a két-két szólam nem válik szét, laikus füllel
(de gyanítom, szakmaival ugyanúgy) nem lehet megállapítani, melyik két kottasor
származik Cage-től, melyik Harrisontól. És csak remélni tudom, hogy az általam
önkényesen létrehozott közös szonettből sem lehet kideríteni, melyik sor
melyikünké.
(A
belinkelt videó alatt olvashatod a verset.)
Szavaim
lassan föléd hajolnak.
Megyek
előre és nem nézek hátra,
ám
visszatart múltam édes átka.
Csöndje
illan a cinkos folyónak.
S
vágyam kéklő mélységébe hullva
kondenzcsíkja
marad csak a szónak.
Titkainkra
új titkokat szórnak
új
talányok: jönnek egy perc múlva.
Amikor
már minden mondat béna,
nézek rád, mint fő-szószátyár néma,
hogyha
vallani – szemérem! - félek
(előbb-utóbb
elbukik a bajnok),
s mint idétlenül őszinte majmok,
lopva
ismét kézfejedhez érek.
