2011. január 19., szerda

A tükörkép tükrözése

15-én hangversenyre voltam hivatalos, Kállay Gábor szerzői estjére. Nehéz megfogalmaznom, milyen viszonyban is vagyunk, barátságnak még nem nevezném, a „jó ismerősök” kategóriáját viszont már meghaladtuk, ráadásul a zenész mivolt hozott össze bennünket. Mondjuk úgy: viszonyunk szakmai alapokról indult egymás felé fordulás. Ezt azért tartom fontosnak előrebocsátani, mert zömmel ez a SZAIEFF motivált, hogy elmenjek a hangversenyre. Gábort sokoldalú muzsikusnak ismerem. Operaénekes, furulyázik (régizenei együttesekben), tanít, miegymás. Valamikor aktívan hegedült. Éppen a sokoldalúsága tett gyanakvóvá, mikor megtudtam, hogy zenét is szerez. Hogy fér az idejébe ez a tevékenység, ami azért egész embert szokott kívánni? Kivált, hogy kompozícióival nem nyomul, nem ezt tekinti elsődleges tevékenységének, tehát ha azt vesszük, nem is zeneszerző, hanem muzsikus, aki zenét is szerez.
A hangversenyről két jelentős élménnyel tértem haza. Az egyik emberi-szociológiai volt. A Nádor Terem teljesen megtelt, de talán egyvalakit, ha ismertem a közönségből. A szakma tehát nemigen képviseltette magát. De akkor kik voltak ott? Ennyi rokon és barát? Nem hiszem. Szóval, ez nyitva maradt.
A másik élmény zenei-szakmai volt. Gábor stílusa lényegében a neoklasszicizmus jegyeit hordozza. Ez az irányzat a XX. század elején született, amikor az Új Tárgyilagosságról kiderült, hogy átesés a ló túlsó oldalára. (Az Új Tárgyilagosság lényegében a romantika ellenében született meg, mert addigra a romantika már túlérett, fölhabzott, kifutott az edényből. Hadd jegyezzem meg, hogy művészettörténetileg ez nagyon leegyszerűsített eszmefuttatás.) A neoklasszicizmus törekedett bizonyos hangzásokat, harmóniákat, mértékeket, arányokat visszaállítani a jogaikba, anélkül, hogy a végtermék valami anakronisztikus, nosztalgiázó katyvasz lenne. Az irányzat legeredetibb művelője Sztravinszkij volt, a legkövetkezetesebb Hindemith. Fontos megemlíteni Britten, Honegger nevét és a francia Hatokat. Amikor a felsorolt szerzők műveit hallgatom, a háttérben valahogy mindig megjelenik a korszak, amelyre ezek a zenék hivatkoznak.
No mármost. A furcsa az volt, hogy Gábor művei hallgatása közben maga a neoklasszicizmus korszaka jelent meg a háttérben. Más szóval, nem a nagy barokk és klasszikus szerzők mosolyogtak jóváhagyóan (vagy forogtak a sírjukban), hanem Hindemith, Britten és társai. Mi ez? Neo-neoklssszicizmus? Az idézet idézete, a parafrázis parafrázisa? Befogadói élményszinten – gondolom – igen.

* * *


Az előbb az anakronizmus fogalmát szerepeltettem. Ennek kapcsán fölmerül a kérdés, mi a várható sorsa annak az alkotóművésznek (mármint a műveinek), aki olyan stílusban alkot, melyet a közízlés már múlt időbe helyezett. Legyintünk rá, hogy „túl későn született”, vagy (némileg struccpolitikát folytatva) azt mondjuk, hogy nincsenek korszerű és elavult stílusok, hanem egyedi művek vannak, melyeket el lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Költői a kérdés, mert pl. Puccini olyan stílust választott, amely saját korában már „meghaladottnak” számított, a Puccini-zene mégis fönnmaradt. Puccininak sikerült, Kun Ágotának (beszélő álnév) nem.
És mi lesz a Kállay-művekkel? Az idő eldönti?

(A képen látható hölgyek Kállay Katalin és Kállay Ágnes. Fotó: Jgy)


2011. január 14., péntek

Lányok, fiúk

Egy korábbi bejegyzésemben ezeket írtam: 
[Alfred Brendel] ... azt írja, Beethoven úgy komponált, mint egy mérnök, Schubert pedig úgy, mint egy alvajáró. Hozzáteszi ugyan, hogy ebből nem következik, hogy Schubert ösztönös, naiv alkotó lenne, de a sugalmazás valahogy ott marad a levegőben. Legalábbis az „úgy komponált, mint” fordulat a zeneszerzői tevékenységet látszik minősíteni, nem a végterméket. Ha Schubert zenéjéről mondaná, hogy a Beethovenéhez képest álomszerű, azzal maradéktalanul egyetértenék.

Elgondolkoztam a dolgon, vajon túlmutat-e a jelenség Schubert és Beethoven viszonyán? Föloszthatók-e (pusztán a játék kedvéért, nem pedig értékrendileg) a zenék „nappali fényben” és „esthomályban” fogantakra.
Aztán beugrott, hogy ezt a felosztást már régen elvégeztem, nem tudatosan, nem szándékosan. Miről van szó? Arról, hogy amióta csak az ún. komolyzenével foglalkozom, számos komponista zenéje (rendszerint az egész életmű) nemekhez köthető érzéseket kelt bennem. Azaz X. szerző zenéjét valami módon „nőinek”, Y.-ét pedig „férfiúinak” érzem. Feltehetően ez a szinesztézia egyik megnyilvánulása. Hadd nyomatékosítsam, hogy ezek az érzések nem értékmérőül szolgálnak, és semmi közük valamely konkrét zenemű esetleges programjához, sem a zeneszerző személyiségéhez vagy életrajzi adataihoz.
Az alábbiakban közzéteszek (szükségképpen a teljesség igénye nélkül) egy táblázatot. A bal oldali oszlopban a „férfi” szerzők, a jobb oldaliban a „női” szerzők szerepelnek. Két megjegyzés még. A táblázat nem árnyalt, tehát az asszociációk intenzitása, azaz az egy oszlopon belüli szerzők egymáshoz képest való elhelyezkedése nem derül ki. Továbbá: van két szerző, aki „kifog” rajtam, az ő zenéjüket „androgünnek” érzem. Bach és Bartók a két szerző.

gregoriánambrozián
MachautLandino
JosquinDufay
Palestrina, LassusWilbye, Gibbons
SchützMonteverdi
RameauCouperin
HändelVivaldi
HaydnMozart
BeethovenSchubert
Liszt, Wagner, BrahmsSchumann, Chopin
Bruckner
R. StraussMahler
RavelDebussy
SchönbergBerg
KurtágVarèse
CageTakemicu Tóru
SnittkeGubajdulina

És így tovább.

2011. január 3., hétfő

A könyv mint hajlék

Volt anyai nagyanyámnál (de anyámnál talán még mindig megvan) egy üveg hamutartó. Ennek a talpára fénykép volt ragasztva, mely tornácos házat ábrázolt erdős hegyoldalban. A ház előtt villany- vagy távíróoszlop. Egyszer még sikerült is valami feliratot kisilabizálnunk, mely szerint a kép valamelyik szlovákiai faluban készült.
Gyerekkoromban ide szerettem volna eljutni, megpihenni a házban, élvezni az erdőillatot, hallgatni a madárdalt, köszönni a pózna előtt elhaladó embereknek. Afféle fájdalmas, be nem teljesülő vágyakozás volt ez.
Később (de még mindig gyerekfejjel) bizonyos olvasmányaimmal voltam így: beléjük szerettem volna bújni, bennük lakni. (Itt jegyzem meg, hogy ebben a bejegyzésben a „könyv” és „olvasmány” szavakat igen tág értelemben használom.) Ugye, ismeri ezt az érzést az Olvasó? Hogy a történet, a cselekmény, a szereplők ábrázolása; szóval, a könyv egésze annyira a mi nyelvünkön szól, hogy fölébred bennünk az az édes-fájó vágy, hogy ott legyünk a helyszínen. (Volt pl. regény, melyhez – még mindig gyerekfejjel – folytatást írtam.)
Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a könyvbe való „beköltözhetőség” nem értékmérő még önmagam előtt sem. Azaz, hogy egy könyv mennyire „jó”, mennyire „értékes” (vagy hogy én mennyire tartom annak), csak nagyon laza és vékony szállal kapcsolódik az érzéshez, hogy benne akarok(-e) lakni. Mozart Don Giovannijában otthon érzem magam, a Hamletben nem. Sándor Pál filmje, a Régi idők focija az én nyelvemen beszél, Chaplin Modern időkje nem. Ettől – ezt nem győzőm hangsúlyozni – a „nem bentlakásos” könyveket is jónak, adott esetben kiválónak tartom, és kifejezetten szeretem őket. Így hát, némiképp találomra, kiemelnék néhány meghatározó olvasmányomat. A bal oldali oszlopban sorakoznak a jónak (nagyon jónak, remeknek) tartott művek, a jobb oldaliban, félkövérrel szedve, azok, amelyekbe szeretnék (vagy szerettem volna; hiszen ez az idővel változhat) beköltözni.


Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita*
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Fekete István: Téli berek, BogáncsFekete István: Tüskevár, A koppányi aga testamentuma
Joseph Heller: Valami történt Joseph Heller: A 22-es csapdája
Kosztolányi Dezső válogatott novelláiKarinthy Frigyes válogatott novellái
Krúdy Gyula műveiLovik Károly: Az arany polgár**
Mándy Iván hangjátékai és „felnőtt” regényeiMándy Iván ifjúsági regényei
Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári CsalavérVázsonyi Endre: Fortélyos mester királysága
Szerb Antal: Utas és holdvilágAnthony Burgess: Beteg a doktor
Végh György: Futyuri mint detektívVégh György: Futyuri mint detektív***
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd, Macskabölcső, Börtöntöltelék, Bajnokok reggelije, MesterlövészKurt Vonnegut: Börleszk
Woody Allen filmjei általábanWoody Allen: Annie Hall


És még nyilván lehetne sorolni.


*  A Bulgakov-mű számomra több, mint nagyszerű könyv, melybe be szeretnék költözni. Idegenkedem a „melyik könyvedet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre” gondolattól; szerintem épeszű ember annyi konzervet vinne, amennyit csak bír. De már az égő házból valószínűleg A Mester és Margaritát hoznám ki.


**  Ez volt a regény, amelyhez gyerekkoromban folytatást írtam.

***  Nem véletlenül szerepel mindkét oldalon. A Futyuri, bár rögtön fantasztikus és mesés elemekkel indul, az elején valahogy megmarad az én világomban. Aztán, ahogy a szerzőnek egyre jobban meglódul a képzelete, egyre idegenebbé válik (de továbbra is szerethető marad).

A bejegyzés érdemi része itt véget ér. Ha azonban az Olvasó kíváncsi emlékek és valóság viszonyára, illetve az ezt a viszonyt feltáró nyomozásra, akkor tekintse meg az alábbi függeléket.

* * *
Appendix


A bevezetésben írt üveg hamutartó azóta előkerült. Amint a képen látható, mutatkozik némi eltérés a fénykép és aközött, ahogy arra emlékeztem. (Katt.)


És mi a helyzet a szlovákiai környezettel? Erre ugyebár a feliratból következtettem. Némi ügyességgel (és a karácsonyra kapott új fényképezőgép segítségével) megkerült a felirat. (Katt.)




Gleichenberg. Nyilván valami monarchiabeli név, ami ma (szlovákul) talán Samo-Gore (vagy valami hasonló). De azért nézzünk utána, mondjuk, az Új Idők Lexikonában (melynek adott kötete 1938-ban jelent meg).


Szóval, így.