Kicsit döcög és csikorog

Néhány Joyce-fordítást már fölraktam ide. Most elkészültem egy újabbal. A gondom vele (és nemcsak vele), hogy, noha igyekszem míves ötvösmunkát kiadni a kezemből, nem sikerül maradéktalanul átvinnem a magyar változatba azt a finom ragyogást, azt a hímport, ami a joyce-i költeményekben ott lebeg. És ami nekem Rilkét és Tóth Árpádot juttatja eszembe (bár lehet, egy profi irodalmár elnagyoltnak tarthatja ezt a két költőt együtt emlegetni).

No, mindegy, íme az újszülött:

Chamber Music

III

At that hour when all things have repose,

   O lonely watcher of the skies,

   Do you hear the night wind and the sighs

Of harps playing unto Love to unclose

   The pale gates of sunrise?

When all things repose, do you alone

   Awake to hear the sweet harps play

   To Love before him on his way,

And the night wind answering in antiphon

   Till night is overgone?

Play on, invisible harps, unto Love,

   Whose way in heaven is aglow

   At that hour when soft lights come and go,

Soft sweet music in the air above

   And in the earth below.

   Kamarazene

III.

Mikor minden elnyugszik, az órán,

   Eget fürkészve egymagad,

   Hallod?, szól az esti fuvallat,

Sóhajtó hárfa hív szerelmet, szólván:

   Sápadt hajnal hasad?

Elnyugszik minden, s te egymagad

   Hallod édes hárfák neszét?

   Mely Ámor útján szerteszét

Az éji széllel választ kap és választ ad,

   Ez éj-idő alatt.

  

Elrejtett hárfa, Ámornak zenélj,

   Kinek fénylő ösvénye fent

   Ragyog alvó-gyúló fénnyel. Szent,

Édes dallam szól ott fent, a mély

   Égben s a Földön lent.

Az odacsúsztatott névjegy

Korábban már tettem említést arról a jelenségről, amikor a szerző nem jelentős szereplője ugyan művének, de egy utalás erejéig mégis belopja magát az alkotásba.

De Végh a Futyuriban is felbukkan, ő az örökké fázós, nyári hőségben is kabátba burkolózó léggömbárus bácsi (az önéletrajzi írások ezt egyértelművé teszik). Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában Sándor Pál beáll egy „Hajrá, Minarik”-nyi szerepre.

Ez a fogás nem ritka, a festészetben meg végképp nem az.

A muzsikában nehezebben csíphető fülön, de azért nem lehetetlen megtalálni.

Az operák operájának is nevezett Don Giovanniban szinte kézzelfoghatóan. A II. felvonás fináléja a címszereplő lakomájával indul. Egy ilyen úr ilyen vacsorája nem nélkülözheti az alkalmazott zenét. Fölvonul hát a színpadra egy kisebb együttes, és nekiállnak mulattatni a lovagot és szolgáját. Itt egy kicsit kiesünk az időből, mert a muzsikusok az eredetileg a középkorban játszódó történetben két, Mozart-kortárs szerző operájából idéznek (ezeket Leporello nevesíti is). (A videón 1'08"-tól.) Közben zajlik a vacsora, benne a szokásos gaggel: Leporello elcsen gazdája ételéből. Ekkor a zenészek belekezdenek a harmadik nótába, amire Leporello így kiált fel: Questa poi la conosco pur troppo, azaz ezt túlságosan is jól ismerem. A Figaro házassága I. felvonásbeli áriájának zenei anyaga szól. (A videón 3'56"-tól.)

Nagyon finom kis utalás, állítólag a prágai bemutatón a közönség hálás nevetéssel jutalmazta. Némely fordításban Leporello azt mondja, „azt hiszem, ez Mozart”, ami egy cizellált, a fülnek szóló poén „már értik, ugye, hát itt arról van szó, hogy” szintű, meglehetősen bunkó lerontása.