2009. december 29., kedd

Az élet másolja 3.


Némileg megkésve, a második kiadásban került a kezembe Békés Pál könyve, A Bölcs Hiánypótló. Általában is szeretem Békés gyerekkönyveit, de ez minden eddiginél jobban tetszett. De mit is csinál a Bölcs Hiánypótló? Idézem a kiadó ajánlóját.

Hiányérzeted van? Elégedetlen vagy magaddal? Hiányzik némi bátorság, fürge láb vagy duzzadó karizom? Csak egyvalakihez fordulhatsz. Nem, nem varázsló. Varázslóból van kicsi és nagy, erdei és mezei, jó, gonosz, fekete és fehér, belőle viszont egyetlenegy létezik az egész világon. Vagyis a végén. Ő hiányt pótol, tehát pótolhatatlan. Kapujában sorban állnak a töröttek, a repedtek, görbék, csorbák, csálék, csempék, és ő pótolja a hiányaikat. Senkit el nem ereszt üres kézzel.
Békés Pál meseregényének hősei reménykedhetnek: talán az ő bajukra is talál orvosságot a Bölcs Hiánypótló.


Külön is kedvelem az áthallásokat, amikor egy író valamelyik másik művére hivatkozik, persze, irodalmi formában. Jelen esetben felbukkan a Nagy Rododendron neve; ő A kétbalkezes varázslóban az oktatásban, jelesül a varázslóképzés területén dolgozik. Más: az egyik hős, a cseppet sem ijesztő (ezért szerencsétlen) rém egyenes folytatása a csetlő-botló Fitzhuber Dongónak, A kétbalkezes varázsló címszereplőjének. Akad azonban egy egészen furcsa is. Dongónak és társainak egy ízben meg kell mérkőzniük egy ellenszenves társasággal. Ezek a kötekedő fickók lépcsőházi kukák. Az vélhetőleg a mélylélektan illetékességébe tartozik, hogy Békés Pál miért választ sötét színű, hengeres (és üreges) tárgyat negatív hősnek, de tény, hogy A Bölcs Hiánypótlóban is felbukkannak, ezúttal bödönök képében. Kicsit (vagy nem is kicsit) mások, mint elődeik. A szemeteskukák otromba társaság volt, de maguk nemigen léptek túl a huliganizmuson, és végleg le lehetett győzni őket. A bödönök már fémből vannak (szintén feketék), vasalt csizmát hordanak, testvérek, végtelenül tahók, és baromira meg akarják határozni, kinek mit lehet. Nem is legyőzhetők, csak átmenetileg.
A Bölcs Hiánypótló 2005-ben jelent meg először. 2007-ben a valóságban is megalakult a Bödönök Testvérisége, több mint üdén gazdagítva a hazai politikai palettát. Úgyhogy – attól tartok – mesehősök kerestetnek sürgősen.

(Békés Pál: A Bölcs Hiánypótló; Móra Kiadó 2005, 2009. Sajdik Ferenc rajzaival)

2009. december 22., kedd

Gondolta a fene?

...– Ki nem állhatom, ha egy rekviemet humortalanul adnak elő – mondta Kurtág Márta néni, és én egyetértőleg bólintottam. Nem azonnal értettem, mit akar ezzel, de biztos voltam benne, hogy nem mond – nem gondolhat – olyat, amin meg kéne botránkoznom. De elég hamar le is esett a tantusz. Márta néni nem szíveli, ha rekviem címén valami ruhaszaggató jajongást adnak elő, tekintettel rá, hogy a rekviem nem más, mint alkalom halottainkra történő visszaemlékezésre. Ez a visszaemlékezés lehet könnyes, lehet fájó, de lehet jóleső, derűs is. Sőt, ezek egyidejűleg is.
A róm. kat. liturgia meghatározta (gyász)miseszövegekben ez az emlékezés meglehetősen a margóra szorul, inkább az Utolsó Ítélettel való borzasztás dominál. Amitől persze, még gyönyörű rekviemek keletkeztek. De a halottakra való zenés emlékezés, a zenei tor legszebb példái nem a „hivatalos” szöveg megzenésítései.  Heinrich Schütz Musikalische Exequienjére és Brahms Német requiemjére gondolok, és aki ismeri ezt a két művet (vagy mondjuk, Fauré Requiemjét), az talán érteni fogja a fenti gondolatmenetet.
Természetesen van zenei megnyilvánulása a veszteség miatti parttalan fájdalomnak is, ez a sirató.

Mindezt miért hozom elő? Barátom egy blogbejegyzésében megemlékezik egy régi, anyai jóbarátról. A bejegyzésből kitűnik, hogy az anyai jóbarát kifejezés nem szóvirág, hanem valóban mély és intim kapcsolatot fed. A bejegyzés végén megtudjuk, hogy az illető már tizenhárom éve nem él, a férje négy éve halt meg, a lánya pedig vidékre költözött.
Hozzászóltam a bejegyzéshez: fölvetettem, hogy – a fenti eszmefuttatás szellemében – a cím (Ami nincs, az is széthull darabokra) siratót előlegez, de a szöveg inkább rekviem. Más szóval, a visszaemlékezésből rám áradó derű kellemesen szembefeszül a címmel. (Még az utolsó, az elköltözésekről szóló híradással együtt is.) Barátom nem értett egyet velem; ha a cím és a tartalom között diszkrepancia van, az az ő szándékai ellen való. Vagy nincs is diszkrepancia, és az említett derű forrása önnön magamban található. Végül is szívesen vállalom, hogy akár egy borongós írás is felszabadíthatja a bennem lakozó derűt. Viszont nem szívesen szembesülök vele, hogy ez esetleg valamiféle érzéketlenségből fakad. Ezt ítéljék meg az Olvasók.
Barátom tehát azt mondja, hogy ha úgy van, ahogy mondom, akkor a bejegyzés nem jó. Én meg azt mondom, a bejegyzés jó, mint minden jónak tartott műalkotás, mert
– miközben kényszer nélkül engedi hatni az alkotó belső világát – a befogadó saját személyiségjegyeit szabadítja föl, illetve teljesíti ki.