2010. szeptember 21., kedd

Fordul a köpönyeg

Mostanában (az utóbbi negyedszázadban) többször is tanúja vagyok annak, amint valaki gyökeresen megváltoztatja valamiről a véleményét, hozzáállását. Esetleg egész világszemléletét. Mielőtt pálcát törnénk e fölött a viselkedés fölött – a bebetonozott, állandó értékek vagy az embertársainktól elvárt római jellem védelmében –, hadd tegyek egy felosztást a radikális nézetváltást illetően. Váltani lehet
  1. érdekből, a leggyakrabban politikai-hatalmi érdekből. Ehhez nincs mit hozzáfűzni, tessék körülnézni a rendszerváltás utáni pártok személyi állományában;
  2. valamilyen külső vagy külsőnek vélt impulzus (sugallat, megvilágosulás, térítés) hatására. Ilyenek pl. az aluljárók prédikátorai;
  3. külső folyamat (értelmes érvek általi meggyőződés) hatására, illetve pusztán attól, hogy a bennünket körülvevő világ változik, és emiatt, de ettől függetlenül is, mi magunk is változunk.

Hőn remélem, hogy rám a 3. pont vonatkozik (ámbár a 2. és a 3. között nincs pengeéles határ). Innen nem nehéz kitalálni, hogy a véleményváltás elszenvedője ezúttal én vagyok.
2008. november 3-án tettem közzé egy blogbejegyzést Vinnai András hangjátékáról, a Nagyon rossz a memóriám címűről. Az ebben írtakat nem idézem, el lehet olvasni, különösebb szégyellnivaló, azt hiszem, nincs benne. Akár ennyiben is hagyhatnánk.
Hanem a minap megjegyzés érkezett még ahhoz a bejegyzéshez, bizonyos Lucza Gyuritól:

Szia!

Az MR1 ismét megismétli. :-)

http://www.hangtar.radio.hu

1. rész: 2010.09.10. 13:04
2. rész: 2010.09.13. 13:04
3. rész: 2010.09.14. 13:04
4. rész: 2010.09.15. 13:04
5. rész: 2010.09.16. 13:04
6. rész: 2010.09.17. 13:04


Gondoltam, meghallgatom, milyen így hat részre bontva. Az eredmény lenyűgöző volt. Nem tudom, a részekre bontás tett-e jót a darabnak, vagy a fenti felsorolás 3. pontja érvényesült (esetleg is-is), de valahogy minden a helyére került a műben. Az egyes jelenetek sorrendje mélyebb értelmet nyert, a túlírtnak tartott részek elkezdtek nem kilógni az egészből, az epizód a halálán lévő Csillával valóban mély fájdalmat hordozott, a végén a karneváli jelenet most egyáltalán nem zavart; szóval, megvolt a katarzis.
Sőt, tyu2 akkori hozzászólását is máshogy… na, ne szépítsük: szóval, megértettem.
Jobb később, mint soha.
Persze, ki biztosíthat róla, hogy a mostani bejegyzésem helytállóbb, mint az a bizonyos korábbi. Senki. Nem lehet megmondani, és talán ez így van jól.

2010. szeptember 20., hétfő

Hogy a jobb?




A csúcson abbahagyni? Aki a pódiumon esik össze, azt szeretik az istenek? Vagy megtapasztalni a leszálló ágat, amiről mindig mások állapítják meg, hogy benne vagyunk? Vagy abba lehet hagyni időben, és nyugodt öregkort megérni és megélni, a volt sikerekből táplálkozva?
Nem tudom. Talán egyénre szabottan más és más a válasz. Ez a mostani hír mindenesetre nekem veszteség és bánat. Meghalt Polgár László.

2010. szeptember 16., csütörtök

Betolakodott egy könyv


Pedig azt nehezen viselem, amikor valaki beügyeskedi magát a sorba. Kicsit rossz is a lelkiismeretem, hiszen elő van készítve legalább négy (de inkább több) könyv, melyet majd jól elolvasok. (Annál is inkább, mert némelyikük kölcsönpéldány.) Csakhogy, amint mondom… nem tudom, ismeri-e az Olvasó, amikor valamilyen áru (nem feltétlenül könyv, lehet étel, ruha, játék is) valahogy megszólítja.
Így jártam Szilasi László Szentek hárfája című könyvével. Szerzőről azóta megtudtam, hogy zömmel irodalomtörténészként és -kritikusként tevékenykedik, szépíróként még csak kevésszer nyilvánult meg. A Szentek hárfája – a fülszöveg szerint – „Szilasi László könyve, a Szentek hárfája, történelmi regény és intellektuális krimi. A múlt század húszas éveiben kezdődő történet mesélői egy korabeli gyilkosság hátterét, indítékait akarják felderíteni: miért ölte meg a haragosi Nagytemplomban Omaszta Mátyás módos gazdát Grynæus Tamás diák, hová tűnt a helyszínről a holttest és az elkövető, és hogyan változtatta meg egy közösség életét ez a bűneset”. (Itt jegyzem meg, az interneten föllelhető ismertetők egy részében nem sikerült hibátlanul leírni a Grynæus nevet.)
Ezek után valami jóféle kosztolányis, krúdys, Gábor Andor-os stílt vártam (mellékvágány: a mai magyar irodalomban Kerékgyártó István Trüffel Milánja ilyen), amiben nem is kellett csalódnom, ám a műről kiderült, hogy több stíl is fölbukkan benne.
Ahogy a fülszöveg is jelzi, az Omaszta-gyilkosság nyomában járunk, hogy a végére kiderüljön a régóta bevett igazság: nincsenek tények, csak narratívák, azt, hogy ténylegesen mi történt, mindenki másképp látja, ld. Akutagava Rjúnoszuke két elbeszélését (A bozótmélyben), illetve a belőlük készült Kuroszava-filmet (A vihar kapujában).
Szilasi azonban ennél tovább is megy; a látásmódok különbözőségét növeli, hogy az egyes narrációk más-más időben keletkeztek, nevezetesen a húszas, az ötvenes években, ötvenhat után és nyolcvankilencben. Ettől aztán az egyes stílusok is jól elválnak egymástól.
A mű egyébként csak nagy szabadsággal nevezhető kriminek. Remélem, nem lövök el semmilyen poént (hiszen a gyilkos kiléte amúgy is kezdettől fogva ismert), amikor jelzem, hogy a gyilkosság indítékát sosem tudjuk meg bizonyosan. A gyilkosság után egyébként nemcsak Grynæus tűnik el (jó, ő nyilván szökésben van), hanem az áldozat, Omaszta is.
Holott adatokban nincs hiány, sok idegen nyelvű szöveg, történelmi, építészeti, város- és művészettörténeti ismeret bukkan föl a regényben, sajnos, a felével nem tudok mit kezdeni, ehhez az enyémnél jóval nagyobb műveltségre volna szükség. Amivel nincs baj, a regény így is élvezhető, csak nyilván egy rakás utalás, áthallás rejtve marad előttem.
(Itt volna egy tippem, bár lehet, nagyon rossz helyen keresgélek. Grynæus Tamás leírása nekem erősen hajaz arra az emberre, akit boldogult Kati barátnőmmel csak Kakadunak neveztünk. Hangversenyeken – főleg kortárs szerzőkéin – lehetett látni. Szorosabban nem meghatározható korú [40 és 60 között], lisztesen őszülő, sovány, szikár férfi, öltözékét leginkább a nem túl tudományos „félhippi” szóval tudnám jellemezni. Rendszerint két lány volt vele, koruk szerint a lányai lehettek volna, és talán a lányai voltak valóban, bár visszagondolva úgy rémlik, a lányok személye időről időre változott, csak a létszámuk volt mindig szigorúan ugyanannyi. Utóbb megtudtuk, hogy Gríneusznak hívják. [Egyébként tudunk Grynæus Tamás nevű hírességről.])
Amitől a regény számomra mégsem felhőtlenül élvezetes, azt két pontban tudom taglalni. Egyrészt Szilasinál rendkívül könnyen halnak vagy csonkulnak meg az emberek, akárcsak Boris Viannál. Nyilván röhejes lenne bármilyen oktató-feddő szöveg arról, hogy az író felelősséggel tartozik a hősei iránt, meg hát ez az írói kegyetlenség vélhetőleg teljesen jól megmagyarázható, levezethető, de bennem megmarad a rossz érzés.
Másrészt a könyv befejezése. Átlendülünk a fantázia világába (olyan világba, ami addig nagyon nem jellemezte a regényt), és mint a zenei karnevál (vagy az irodalmi haláltánc) műfajában, a végére együtt vannak a főbb szereplők. Ettől a befejezés erősen emlékeztet Vinnai András hangjátékára, a Nagyon rossz a memóriám címűre.
De hát azzal is tisztában vagyok, hogy a regényírás nem kívánságműsor, ha nem tetszik, ne olvassam. Ám a könyv a taglalt kifogásaimmal együtt (vagy azokat leszámítva) tetszik.
Szilasi László: Szentek hárfája; Magvető 2010

2010. szeptember 10., péntek

A mű és az előadás minősége

A minap hangversenyen voltam a Rádió Márványtermében, Ábrahám Márta hegedült, Bársony Péter brácsázott, Rohmann Ditta gordonkázott, Nagy Péter zongorázott. A neveket azért írom le, mert mind a négyük kiváló muzsikus, amit előadtak, elsőrendű minőségű zenélés volt.
És itt jött be Vidovszky mester egyik mondása: ami nem remekmű, az annyira jó, amennyire jól előadják. A műsor első száma Weiner Leó g-moll triója (Op. 6) volt. Hát, mit mondjak. Furcsa érzés fogott el, amíg hallgattam. Karakteres témák, remek ötletek jelennek meg. Pompás arányérzék. A fokozások-ellazulások kiváló dramaturgiája. És valahogy az egész mégsem állt össze, nem lett belőle lehengerlő remekmű, de még csak annyi sem, hogy utána elismerően csettintsek, hogy ez igen! Pedig a Nagy Zöld Teknősbéka látja lelkemet, egy rakás szerzőt kedvelek, akik az idő rostáló válogatása során másod- vagy harmadvonalba kényszerültek. De, hogy visszautaljak, a Weiner-mű végül is nagyon jó volt, mert nagyon jól adták elő, csak, mondjuk, nem hiányzik, hogy valaha is még egyszer meghallagassam.

Eddig meg sem kelett volna írnom, hiszen ez a blog eredendően nem kritikai blog. De most jön a folytatás. Megfordítható-e Vida megállapítása? Vagy nem is megfordítható, hiszen arra józan ésszel senki sem kíváncsi, milyen, amikor a remekművet rosszul adják elő; ezt egyébként gyakran átéljük, szándékunk ellenére is. Hanem inkább: tovább vihető-e? Kiderülhet-e a remekműről, hogy még remekebb?
Jelentem, igen. Az Orosz Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén (vez. Vlagyimir Szpivakov) többek között elhangzott Csajkovszkij unalomig ismert b-moll zongoraversenye (tudják, a korcsolyakűrös) (a szólista Alexandr Gavriljuk volt), valamint a szintén lerágottcsont-jellegű Éj a kopár hegyen, Modeszt Muszorgszkij tollából. No, és kiderült, hogy ezeknek a daraboknak eleddig úgy az egyharmadát nem hallottam, mármint ami hangzólag bennük van. Kis túlzással: új műveket ismertem meg.
Gondoljanak bele: ez még csak két mű! Előttem az élet!

(Colmari Nemzetközi Fesztivál, 2010; Az Orosz Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye
Vezényel: Vlagyimir Szpivakov, km. Alexander Gavriljuk – zongora. MR3 Bartók, 2010. október 21., 12:05)



2010. szeptember 7., kedd

Más máshogy gondolja I.

NÉMETH PETÚNIA – FENYŐ LUCA:

Az erőszak, a szadizmus és az önbíráskodás minden jel szerint kigyomlálhatatlan apoteózisa

Ha Fazekas Mihály életművéről megkérdezzük akár a legműveltebb olvasót is, valószínűleg csak A kelletekorán jött csendes esőhöz című versét fogja megnevezni, már persze, legismertebb műve után. Igen, Fazekas tipikusan egyműves szerző, és talán okkal-joggal gondoljuk, hogy nem véletlenül. Legismertebb műve, a Lúdas Matyi (helyesen: Ludas Matyi) viszont rendkívüli népszerűségre tett szert, az általános iskolai irodalomoktatásban például megkerülhetetlen anyag.
De vajon tényleg?
És miért is?

Rögtön a felütéssel gond van. Két bevezetés is áll a mű elején, egy a „kiadótól” (aha, persze), mely szabadkozva hárít: nem tudja, honnan is ered a szöveg. Egy pedig a költőtől, melyben biztosítja olvasóját, hogy a „regében” előforduló társadalmi igazságtalanságok csakis a régmúltban történhettek meg, a jelenben ilyesmi elő sem fordulhat. Hihetnénk, ez irónia, csakhogy az ajánlás utolsó versszakában Fazekas ismét nyomatékosítja, hogy a munka – úgymond – a tudta nélkül terjedt.
A „rege” négy részből áll – ahogy Fazekas nevezi, „levonásból”. Az igekötők cseréje (hogy ugye, nem felvonás, hanem levonás, hahaha) önmagában nem valami épületes poén, de itt szomorú plusz jelentést hordoz: mindegyik részben verés lesz.
De haladjunk sorjában. Miféle tulajdonságokat hordoz a főhős?

Már csak elég az, hogy: vólt hajdann egy öreg asszony.
Özvegy vólt, s egy rossz fia vólt. Ez munka fejében
Nyáron a legyet a szárán csapkodta napestig,
Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén
Ácsorgott el egész napokat; jó anyja eléggé
Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal
Borsót hintett vólna, szitok, mocsok és a hurítás
Annyit tett Matyinak (Matyi vólt neve a sihedernek).


Ez egy népmesében elmegy. (Ámbár miért is?) Lusta, dologtalan fiú, de nagy testi erejével számos nehézséget legyőz. De egy verses mese hősévé megtenni egy ilyen figurát? Persze, ne ítéljünk korán, a jellemfejlődés és a lelki nemesedés előtt szabad az út.
Ezek után megismerhetjük a negatív hőst, Döbrögit.

[…] a hatalmas
Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról
Azt tartotta, hogy ott neki a Felség se parancsol;
Amit akarta, a' vólt törvény, s tetszése igazság. -
A portékáknak maga szokta kiszabni az árát,
És amely darabért többet mert kérni az áros,
Elkonfiskáltatta, meg is büntette keményen.
Hogyha pedig nétán más olcsón vett meg akármit
És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle,
Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa.


A legnyakasabb Fazekas-rajongók is beláthatják, hogy ez a leírás minden, csak nem árnyalt jellemzés. Mintha egy képregény túlrajzolt alakját látnánk. A következő rész még életszerűtlenebb.

Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három
Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba cibálják;
Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében
Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt.


Kivittek egy bőrös karszéket a kastély elé, hogy Döbrögi onnan nézze a verést? Furcsa volna. Ám a teljesen valóságidegen narráció folytatódik a második „levonásban” is. Kétszáz fejszést rendeltet a magát ácsnak kiadó Matyi az erdőbe. A favágók természetesen egyszerre kezdenek el fát vágni, senki sem hagyja abba hamarabb, nem is hagyhatja, különben esetleg megzavarná Matyit, aki éppen bosszúját tölti ki Döbrögin. És még egy idézet:

Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő
Legszebb része
[…]

Hogy valamit a „pozitív hős” tevékenykedésének ökológiai vonzatairól is.
De nem ez a fő baj.
Itt akár be lehetne fejezni. Nem túl jó szájízzel, de még a tűréshatáron innen. Hanem Matyi – amint fenyegetőleg ígérte – háromszoros bosszút akar állni. Hogyhogy, mi jogon? Vagy jogról itt teljesen megmosolyogtató érdeklődni?
Matyi ki sem várja, hogy a – mondjuk, hogy okkal – bántalmazott Döbrögi fölépüljön. Az életszerűség itt is hagy kívánnivalókat maga után. Matyinak egy-két hét elég, hogy kitanulja az orvosi, de legalábbis a gyógyszerészi szakma csínyját-bínyját. Ezalatt Döbrögi illendően sérült maradt, alig gyógyult. (Ezek szerint bőven nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett.) Matyi pedig magát orvosnak kiadva másodszor is megveri Döbrögit. Hogy valamit a hippokratészi esküről is. De még ez sem elég: a ludak árát is elszedi másodszor is!
Alighanem Fazekas is érzi a dolog visszásságát, mert így ír:

Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már
Tudj' Isten hol járt, bizonyos, hogy csalfa örömmel
És degesz erszénnyel tért meg Skorbuntzius úrhoz.


(Kiemelés tőlünk: N. P., F. L.)
És hogy a helyzet teljesen délibábos legyen, kerül egy ló, az ország leggyorsabb lova, ezt, illetve gazdáját használja fel (vagy inkább ki) Matyi, hogy Döbrögit harmadszor is megverje, és – természetesen – a ludak árát is újfent elszedje tőle.
Ám a „rege” nem ezzel a jogi nonszensszel ér véget.

Azzal lóra kapott, s elment dólgára örökre.

Tehát szó nincs arról, hogy Matyi megvásárolná a bőrét a vásárra vivő siheder gyors lovát, amint azt ígérte. A történet legvégén meg akár hahotára is fakadhatunk: Döbrögi megjavul!
Ez volna tehát a XIX. század eleje magyar irodalmának egyik csúcsa. Végül is, ha a médiából áradó – és a gyerekekre bizonyítottan károsan ható – erőszak történetét vizsgáljuk, akkor a Lúdas Matyiban valóban figyelemre méltó alapkőre bukkanunk.


(folytatjuk)