1932–2013
– öninterjú –
Jó negyedévnyi késéssel születik ez a megemlékezés. De azt
gondolom, szinte mindegy is olyan ember esetében, aki halála után is úgy van
jelen, ahogyan az csak keveseknek adatik meg.
Ha már a halálról esik szó: nem voltál ott a temetésen.
Nem túl szerencsés szöveg, hogy nem tudtam elmenni. Nyilván,
ha nagyon-nagyon akartam volna… de abban a pillanatban több szólt amellett,
hogy ne hagyjam ott a dolgaimat, mint amellett, hogy részt vegyek a temetésen.
Ami egyrészről társadalmi-protokolláris megnyilvánulás (mármint hogy elmegyek),
másrészről szomorú alkalom, de alkalom régi ismerősökkel találkozni. De mondom,
hosszas mérlegelés után választottam azt, hogy maradok vidéki „rezidenciámon”
és csinálom a dolgomat, és ott gyújtok gyertyát az emlékére.
Jó, de hát ez amúgy is magánügy. Most viszont arra kérlek, mesélj Ugrin Gáborról. Kísérletképpen – és egyfajta optimista verziót megidézve – időben visszafelé.
Utoljára azon a hangversenyen találkoztam vele, amelyet 80.
születésnapja alkalmából rendeztek. Én persze, már csak mint néző voltam ott.
Az Öreg – maradjunk ennél a megszólításnál – akkor már tulajdonképpen csak
jelképesen volt jelen, és ami keveset vezényelt, az is inkább egzotikum volt,
mint komplex zenei-emberi élmény.
Mondjuk, nem volt meglepő, mert néhány évvel korábban ott
voltam egy házi koncerttel összekapcsolt születésnapi összejövetelen az Olasz
intézetben, és akkor, ott ijesztő volt, mennyire lelassult.
Miért, mit vártál egy idős embertől?
A kérdésed általában helytálló, de egy olyan impulzív
személyiség, mint az Öreg esetében, akiről azt mondogattuk, hogy majd
gerendával kell… de nem, ez félreérthető fordulat, szóval, aki olyan kirobbanó
módon, a takaréklángot nem ismerve végezte a munkáját, ez ijesztően váratlan.
Tudod, nem volt könnyű ember, bizonyos dolgaitól a falnak lehetett menni, de
abban biztos lehettél, hogy a depresszió, az összezuhanás elkerüli.
A legendás szigorától mentetek a falnak?
Na, várjál. Falnak menni a kórusélet járulékos területein
történt megnyilvánulásaitól lehetett. Például, hogy határátkeléskor viselkedni kellett, mert „nem babra megy
a játék”. Meg ehhez hasonlók. De most nem kritizálni szeretném, hanem méltatni. Ami
a szigorát illeti, azzal semmi baj nem volt, mert indokolt volt. Rosszul inkább
az ebből a szigorból fakadó, esetenkénti… hm… elmarasztalást lehetett viselni. Ez egyébként választóvíz volt. Aki
nem viselte el, az hamar otthagyta. Aki mérlegelt, és arra jutott, hogy bőven
kap annyit, bőven gazdagodik a kórusban, amiért megéri maradnia, az maradt. És
volt egy kis hányad, azon lányok halmaza, akik nem is belészerelmesedtek,
inkább valamiféle apapótlékot találtak benne. Hadd tegyem hozzá, hogy ezt a
gazdagodást az amatőr kórusai érezték a legjobban. Az Ifjú Zenebarátok,
közismerten a „Zsönessz” és a Fővárosi Énekkar.
Arra célzol, hogy a hivatásosok nem?
Pontosan. Néhány évig az Állami Énekkart vezette. Mármost,
ha ismered a tagokat, akkor tudod, hogy közülük sokan úgy érzik, szólista
karrier járna nekik, csak hát, a
világ nem ismerte föl a zsenijüket, szóval, ezek hamar kiakadtak az egyéni
kikérdezés és a már említett elmarasztalás
intézményeitől, általában az alávetettség állapotától. Meg más volt a
véleményük a tekintélyről és annak tiszteletéről. Ha az Öreg – merő
kedélyességből – azt találta mondani, hogy „itt majd Kobajasi dalostárs inti a
belépést”, biztos, hogy egy fél szólamnyi kórustag felhördült, hogy Kobajasi
karnagy úr a karigazgatónak nem „dalostárs”. Tiszta szerencse, hogy őket nem nevezte édes, kicsi puszpángjainak, ahogy bennünket sokszor...
Abból, amit elmesélsz, arra következtetek, hogy az amatőr kórusokban többen szerették. Ha nem ostoba a kérdés: hogy lehetett őt szeretni? A kérdőszót nem „hogy a csudában”, hanem „a szeretet mely fajtájával” értelemben használom.
Egyrészt tényleg úgy, mint egy apát. Vagy egy tanárt.
Másrészt hosszú évek során néhány kórustagnak kialakult vele egy, az átlagosnál
bensőségesebb kapcsolata. (Itt jegyzem meg, hogy mindig azokat szerette jobban,
akik nem féltek tőle.) Ne úgy képzeld, hogy kedvencei lettek volna, ez teljesen
idegen volt tőle. Inkább bizalmasai. Remélem, érezhető a különbség. Akit
„pluszban” kedvelt, annak valamivel többet elnézett, mint másnak (és ezzel nagyon
nem volt tanácsos visszaélni), és az illető megmondhatott neki olyasmit is,
amit mástól zokon vett volna. De ismétlem, ezek árnyalatok voltak. Azt hiszem,
senki nem panaszkodott arra, hogy az Öreg X-szel vagy Y-nal kivételezne.
Ahogy mondtam, ellentmondásos személyiség volt, ami kizárta
az iránta való közömbösséget. Aki szerette, az a kevésbé előnyös vonásaival
együtt vagy azok dacára szerette. Ez persze, bárkitől elmondható. De ha
ráéreztél az Öreg kisugárzására, akkor valami nagyon meleg és biztonságot adó
érzés tudott átjárni.
És szakmailag?
Mielőtt ténylegesen a kérdésre válaszolok, hadd beszéljek
még (és megint) az impulzivitásáról, mert ez is része a szakmaiságnak. Nála a
munka mindig fehérizzáson folyt. (Mielőtt megvádolsz, hogy szépítek: a próbák
természetesen nem végig munkából álltak.) A kórusozás velejárója, hogy sok
karnaggyal van dolgunk. És bizony, a legtöbbel dögunalom volt a próba, gyakran
a szereplés is.
De térjek a szorosabban vett szakmaiságra. Lehet, hogy nem
jól emlékszem vissza, de most választóvonalnak az Állami Énekkar élén eltöltött
időt tekintem. Ekkor és ez után már a művek előadásánál – igényességben – a hangsúly
átkerült a kifejezésre, az érzelmi töltetre. Ezekre jobban összpontosított,
mint a zenei történésre, az ívekre, a frázisokra stb. És mert ez érdekelte
jobban, főként ezt követelte meg a kórustól. És ez nagyon is működött, mondjuk,
Kodály-művek vagy Liszt-motetták esetében (nem véletlen, hogy a szakma ezen a
területen tartotta a legjobbnak). De egy Bach-kórusműhöz ez már nem volt elég.
Régebben viszont többet törődött a ténylegesen zenei-szakmai
elemekkel. És ez a törődés nagyszerű előadásokat eredményezett, melyekben a
tévedései is hitelessé váltak.
Tévedései?
Amelyekről nem ő tehetett. Ő még Kodály-, Bárdos- és
Makláry-tanítvány volt. Ez az iskola a romantikus hagyományt követte, amely
természetesnek vette, hogy egy Monteverdi-madrigált nem szólisták adnak elő,
hanem nagy létszámú kórus. Hogy egy Schütz-zsoltárt nagy létszámú, nőket is
foglalkoztató énekkar ad elő. De mondom, akkoriban olyan „huzata” volt a vele
való zenélésnek, hogy fel sem merült a hitelesség kérdése.
Ez az „akkoriban” értelemszerűen egybe esett a Zsönessz aranykorával?
Értelemszerűen. De hogy attól köszöntött-e be az aranykor,
hogy az Öreg olyan igényes volt, amilyen, vagy a körülmények voltak kedvezőek a
kóruséletnek, és ez rántotta-e magával az Öreget, nem tudom. Valószínűleg az
utóbbi.
Kicsit tudnál bővebben az aranykorról?
Felteszem, a kórusmozgalom még Kodály életében (és Kodálynak
köszönhetően) felfutott. Én 1977-ben kerültem a kórusba. Rengeteg felkérésünk
volt, sok utazás is, és temérdek mű. Én a Zsönesszben találkoztam először a már
említett Monteverdivel, Schützcel, egy rakás Sztravinszkij-művel stb. És talán
nem mondok ellent magamnak (hiszen feljebb még az unalmas kóruskarnagyokról
beszéltem), amikor megemlítem, hogy a vendégkarmesterek személye is aranykori
volt. Ferencsik, Fischer Iván, Pál Tamás, Eötvös Péter… elnézést, ha
kifelejtettem valakit.
Hadd tegyem hozzá, hogy az aranykorban a kórus állománya is
jobb volt. Rengeteg karvezetős hallgató járt oda, akikkel bizonyos, fárasztó
fokokat át lehetett ugrani.
És mielőtt a Zsönesszbe kerültél?
Én nem a Veres Pálné Gimnáziumba jártam, én „kívülről”
kerültem a Zsönesszbe, de az Öreg híre ugyanolyan volt: elementáris, kirobbanó
tanár, aki a maximumot hozza ki a növendékekből, és ez fantasztikus zenei
produkciókat eredményez. Legendás volt a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, Sándor
Frigyes vezényletével Bach Máté-passiója,
amiből hanglemez is lett. Erről (és ezt) még csak hallottam, de a következő
szereplésükön (Purcell: Dido és Aeneas) már ott ültem, és tényleg lenyűgöző
volt.
Növendékekről beszélsz, ez eszembe juttatja pedagógiai munkásságát is. Erről pár szót?
Végül is a Kodály-vallás papja volt, és ha magával a
Kodály-módszerrel akadnak is fenntartásaim, azt hiszem, jó pap volt.
Középiskolai ének tankönyvek fűződnek a nevéhez, melyeket a másik tündéri
csodával, Lukin Lászlóval együtt állított össze.
Mehetünk még visszább az időben?
Nem nagyon. A „még visszább”, legalábbis számomra, már
homályba vész. Tulajdonképpen a Fővárosi Énekkar is a múlt egy része volt,
ehhez elég volt a tagokat, a szabályokat, a repertoárt megnézni. A Csepeli
Munkáskórusról meg már semmi információm sincs. Felteszem, egykori
esztergályosként (is) könnyen szót értett a tagokkal.
Össze tudnád foglalni, mi mindent köszönhetsz neki?
Nem is kevés szerelmemet…
Jó, de talán valami kórusspecifikusabbat…
Szorosan a szakmai középpontból kiindulva: a szereplés
izgalmát, örömét. A próbákon hasznosan eltöltött időt. Zenei műveltséget. A
kóruslétet mint a szó jó értelmében akolmeleget nyújtó közeget. Rengeteg
utazást. És talán azt a kellemes furcsaságot, hogy még apám (akit nagyon
szerettem) életében is afféle második apám tudott lenni.
