Kicsit döcög és csikorog

Néhány Joyce-fordítást már fölraktam ide. Most elkészültem egy újabbal. A gondom vele (és nemcsak vele), hogy, noha igyekszem míves ötvösmunkát kiadni a kezemből, nem sikerül maradéktalanul átvinnem a magyar változatba azt a finom ragyogást, azt a hímport, ami a joyce-i költeményekben ott lebeg. És ami nekem Rilkét és Tóth Árpádot juttatja eszembe (bár lehet, egy profi irodalmár elnagyoltnak tarthatja ezt a két költőt együtt emlegetni).

No, mindegy, íme az újszülött:

Chamber Music

III

At that hour when all things have repose,

   O lonely watcher of the skies,

   Do you hear the night wind and the sighs

Of harps playing unto Love to unclose

   The pale gates of sunrise?

When all things repose, do you alone

   Awake to hear the sweet harps play

   To Love before him on his way,

And the night wind answering in antiphon

   Till night is overgone?

Play on, invisible harps, unto Love,

   Whose way in heaven is aglow

   At that hour when soft lights come and go,

Soft sweet music in the air above

   And in the earth below.

   Kamarazene

III.

Mikor minden elnyugszik, az órán,

   Eget fürkészve egymagad,

   Hallod?, szól az esti fuvallat,

Sóhajtó hárfa hív szerelmet, szólván:

   Sápadt hajnal hasad?

Elnyugszik minden, s te egymagad

   Hallod édes hárfák neszét?

   Mely Ámor útján szerteszét

Az éji széllel választ kap és választ ad,

   Ez éj-idő alatt.

  

Elrejtett hárfa, Ámornak zenélj,

   Kinek fénylő ösvénye fent

   Ragyog alvó-gyúló fénnyel. Szent,

Édes dallam szól ott fent, a mély

   Égben s a Földön lent.

Az odacsúsztatott névjegy

Korábban már tettem említést arról a jelenségről, amikor a szerző nem jelentős szereplője ugyan művének, de egy utalás erejéig mégis belopja magát az alkotásba.

De Végh a Futyuriban is felbukkan, ő az örökké fázós, nyári hőségben is kabátba burkolózó léggömbárus bácsi (az önéletrajzi írások ezt egyértelművé teszik). Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában Sándor Pál beáll egy „Hajrá, Minarik”-nyi szerepre.

Ez a fogás nem ritka, a festészetben meg végképp nem az.

A muzsikában nehezebben csíphető fülön, de azért nem lehetetlen megtalálni.

Az operák operájának is nevezett Don Giovanniban szinte kézzelfoghatóan. A II. felvonás fináléja a címszereplő lakomájával indul. Egy ilyen úr ilyen vacsorája nem nélkülözheti az alkalmazott zenét. Fölvonul hát a színpadra egy kisebb együttes, és nekiállnak mulattatni a lovagot és szolgáját. Itt egy kicsit kiesünk az időből, mert a muzsikusok az eredetileg a középkorban játszódó történetben két, Mozart-kortárs szerző operájából idéznek (ezeket Leporello nevesíti is). (A videón 1'08"-tól.) Közben zajlik a vacsora, benne a szokásos gaggel: Leporello elcsen gazdája ételéből. Ekkor a zenészek belekezdenek a harmadik nótába, amire Leporello így kiált fel: Questa poi la conosco pur troppo, azaz ezt túlságosan is jól ismerem. A Figaro házassága I. felvonásbeli áriájának zenei anyaga szól. (A videón 3'56"-tól.)

Nagyon finom kis utalás, állítólag a prágai bemutatón a közönség hálás nevetéssel jutalmazta. Némely fordításban Leporello azt mondja, „azt hiszem, ez Mozart”, ami egy cizellált, a fülnek szóló poén „már értik, ugye, hát itt arról van szó, hogy” szintű, meglehetősen bunkó lerontása.

„Édes, kicsi puszpángjaim”

Ugrin Gábor

1932–2013

– öninterjú –

Jó negyedévnyi késéssel születik ez a megemlékezés. De azt gondolom, szinte mindegy is olyan ember esetében, aki halála után is úgy van jelen, ahogyan az csak keveseknek adatik meg.

Ha már a halálról esik szó: nem voltál ott a temetésen.

Nem túl szerencsés szöveg, hogy nem tudtam elmenni. Nyilván, ha nagyon-nagyon akartam volna… de abban a pillanatban több szólt amellett, hogy ne hagyjam ott a dolgaimat, mint amellett, hogy részt vegyek a temetésen. Ami egyrészről társadalmi-protokolláris megnyilvánulás (mármint hogy elmegyek), másrészről szomorú alkalom, de alkalom régi ismerősökkel találkozni. De mondom, hosszas mérlegelés után választottam azt, hogy maradok vidéki „rezidenciámon” és csinálom a dolgomat, és ott gyújtok gyertyát az emlékére.

Jó, de hát ez amúgy is magánügy. Most viszont arra kérlek, mesélj Ugrin Gáborról. Kísérletképpen – és egyfajta optimista verziót megidézve – időben visszafelé.

Utoljára azon a hangversenyen találkoztam vele, amelyet 80. születésnapja alkalmából rendeztek. Én persze, már csak mint néző voltam ott. Az Öreg – maradjunk ennél a megszólításnál – akkor már tulajdonképpen csak jelképesen volt jelen, és ami keveset vezényelt, az is inkább egzotikum volt, mint komplex zenei-emberi élmény.

Mondjuk, nem volt meglepő, mert néhány évvel korábban ott voltam egy házi koncerttel összekapcsolt születésnapi összejövetelen az Olasz intézetben, és akkor, ott ijesztő volt, mennyire lelassult.

Miért, mit vártál egy idős embertől?

A kérdésed általában helytálló, de egy olyan impulzív személyiség, mint az Öreg esetében, akiről azt mondogattuk, hogy majd gerendával kell… de nem, ez félreérthető fordulat, szóval, aki olyan kirobbanó módon, a takaréklángot nem ismerve végezte a munkáját, ez ijesztően váratlan. Tudod, nem volt könnyű ember, bizonyos dolgaitól a falnak lehetett menni, de abban biztos lehettél, hogy a depresszió, az összezuhanás elkerüli.

A legendás szigorától mentetek a falnak?

Na, várjál. Falnak menni a kórusélet járulékos területein történt megnyilvánulásaitól lehetett. Például, hogy határátkeléskor viselkedni kellett, mert „nem babra megy a játék”. Meg ehhez hasonlók. De most nem kritizálni szeretném, hanem méltatni. Ami a szigorát illeti, azzal semmi baj nem volt, mert indokolt volt. Rosszul inkább az ebből a szigorból fakadó, esetenkénti… hm… elmarasztalást lehetett viselni. Ez egyébként választóvíz volt. Aki nem viselte el, az hamar otthagyta. Aki mérlegelt, és arra jutott, hogy bőven kap annyit, bőven gazdagodik a kórusban, amiért megéri maradnia, az maradt. És volt egy kis hányad, azon lányok halmaza, akik nem is belészerelmesedtek, inkább valamiféle apapótlékot találtak benne. Hadd tegyem hozzá, hogy ezt a gazdagodást az amatőr kórusai érezték a legjobban. Az Ifjú Zenebarátok, közismerten a „Zsönessz” és a Fővárosi Énekkar.

Arra célzol, hogy a hivatásosok nem?

Pontosan. Néhány évig az Állami Énekkart vezette. Mármost, ha ismered a tagokat, akkor tudod, hogy közülük sokan úgy érzik, szólista karrier járna nekik, csak hát, a világ nem ismerte föl a zsenijüket, szóval, ezek hamar kiakadtak az egyéni kikérdezés és a már említett elmarasztalás intézményeitől, általában az alávetettség állapotától. Meg más volt a véleményük a tekintélyről és annak tiszteletéről. Ha az Öreg – merő kedélyességből – azt találta mondani, hogy „itt majd Kobajasi dalostárs inti a belépést”, biztos, hogy egy fél szólamnyi kórustag felhördült, hogy Kobajasi karnagy úr a karigazgatónak nem „dalostárs”. Tiszta szerencse, hogy őket nem nevezte édes, kicsi puszpángjainak, ahogy bennünket sokszor...

Abból, amit elmesélsz, arra következtetek, hogy az amatőr kórusokban többen szerették. Ha nem ostoba a kérdés: hogy lehetett őt szeretni? A kérdőszót nem „hogy a csudában”, hanem „a szeretet mely fajtájával” értelemben használom.

Egyrészt tényleg úgy, mint egy apát. Vagy egy tanárt. Másrészt hosszú évek során néhány kórustagnak kialakult vele egy, az átlagosnál bensőségesebb kapcsolata. (Itt jegyzem meg, hogy mindig azokat szerette jobban, akik nem féltek tőle.) Ne úgy képzeld, hogy kedvencei lettek volna, ez teljesen idegen volt tőle. Inkább bizalmasai. Remélem, érezhető a különbség. Akit „pluszban” kedvelt, annak valamivel többet elnézett, mint másnak (és ezzel nagyon nem volt tanácsos visszaélni), és az illető megmondhatott neki olyasmit is, amit mástól zokon vett volna. De ismétlem, ezek árnyalatok voltak. Azt hiszem, senki nem panaszkodott arra, hogy az Öreg X-szel vagy Y-nal kivételezne.

Ahogy mondtam, ellentmondásos személyiség volt, ami kizárta az iránta való közömbösséget. Aki szerette, az a kevésbé előnyös vonásaival együtt vagy azok dacára szerette. Ez persze, bárkitől elmondható. De ha ráéreztél az Öreg kisugárzására, akkor valami nagyon meleg és biztonságot adó érzés tudott átjárni.

És szakmailag?

Mielőtt ténylegesen a kérdésre válaszolok, hadd beszéljek még (és megint) az impulzivitásáról, mert ez is része a szakmaiságnak. Nála a munka mindig fehérizzáson folyt. (Mielőtt megvádolsz, hogy szépítek: a próbák természetesen nem végig munkából álltak.) A kórusozás velejárója, hogy sok karnaggyal van dolgunk. És bizony, a legtöbbel dögunalom volt a próba, gyakran a szereplés is.

De térjek a szorosabban vett szakmaiságra. Lehet, hogy nem jól emlékszem vissza, de most választóvonalnak az Állami Énekkar élén eltöltött időt tekintem. Ekkor és ez után már a művek előadásánál – igényességben – a hangsúly átkerült a kifejezésre, az érzelmi töltetre. Ezekre jobban összpontosított, mint a zenei történésre, az ívekre, a frázisokra stb. És mert ez érdekelte jobban, főként ezt követelte meg a kórustól. És ez nagyon is működött, mondjuk, Kodály-művek vagy Liszt-motetták esetében (nem véletlen, hogy a szakma ezen a területen tartotta a legjobbnak). De egy Bach-kórusműhöz ez már nem volt elég.

Régebben viszont többet törődött a ténylegesen zenei-szakmai elemekkel. És ez a törődés nagyszerű előadásokat eredményezett, melyekben a tévedései is hitelessé váltak.

Tévedései?

Amelyekről nem ő tehetett. Ő még Kodály-, Bárdos- és Makláry-tanítvány volt. Ez az iskola a romantikus hagyományt követte, amely természetesnek vette, hogy egy Monteverdi-madrigált nem szólisták adnak elő, hanem nagy létszámú kórus. Hogy egy Schütz-zsoltárt nagy létszámú, nőket is foglalkoztató énekkar ad elő. De mondom, akkoriban olyan „huzata” volt a vele való zenélésnek, hogy fel sem merült a hitelesség kérdése.

Ez az „akkoriban” értelemszerűen egybe esett a Zsönessz aranykorával?

Értelemszerűen. De hogy attól köszöntött-e be az aranykor, hogy az Öreg olyan igényes volt, amilyen, vagy a körülmények voltak kedvezőek a kóruséletnek, és ez rántotta-e magával az Öreget, nem tudom. Valószínűleg az utóbbi.

Kicsit tudnál bővebben az aranykorról?

Felteszem, a kórusmozgalom még Kodály életében (és Kodálynak köszönhetően) felfutott. Én 1977-ben kerültem a kórusba. Rengeteg felkérésünk volt, sok utazás is, és temérdek mű. Én a Zsönesszben találkoztam először a már említett Monteverdivel, Schützcel, egy rakás Sztravinszkij-művel stb. És talán nem mondok ellent magamnak (hiszen feljebb még az unalmas kóruskarnagyokról beszéltem), amikor megemlítem, hogy a vendégkarmesterek személye is aranykori volt. Ferencsik, Fischer Iván, Pál Tamás, Eötvös Péter… elnézést, ha kifelejtettem valakit.

Hadd tegyem hozzá, hogy az aranykorban a kórus állománya is jobb volt. Rengeteg karvezetős hallgató járt oda, akikkel bizonyos, fárasztó fokokat át lehetett ugrani.

És mielőtt a Zsönesszbe kerültél?

Én nem a Veres Pálné Gimnáziumba jártam, én „kívülről” kerültem a Zsönesszbe, de az Öreg híre ugyanolyan volt: elementáris, kirobbanó tanár, aki a maximumot hozza ki a növendékekből, és ez fantasztikus zenei produkciókat eredményez. Legendás volt a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, Sándor Frigyes vezényletével Bach Máté-passiója, amiből hanglemez is lett. Erről (és ezt) még csak hallottam, de a következő szereplésükön (Purcell: Dido és Aeneas) már ott ültem, és tényleg lenyűgöző volt.

Növendékekről beszélsz, ez eszembe juttatja pedagógiai munkásságát is. Erről pár szót?

Végül is a Kodály-vallás papja volt, és ha magával a Kodály-módszerrel akadnak is fenntartásaim, azt hiszem, jó pap volt. Középiskolai ének tankönyvek fűződnek a nevéhez, melyeket a másik tündéri csodával, Lukin Lászlóval együtt állított össze.

Mehetünk még visszább az időben?

Nem nagyon. A „még visszább”, legalábbis számomra, már homályba vész. Tulajdonképpen a Fővárosi Énekkar is a múlt egy része volt, ehhez elég volt a tagokat, a szabályokat, a repertoárt megnézni. A Csepeli Munkáskórusról meg már semmi információm sincs. Felteszem, egykori esztergályosként (is) könnyen szót értett a tagokkal.

Össze tudnád foglalni, mi mindent köszönhetsz neki?

Nem is kevés szerelmemet…

Jó, de talán valami kórusspecifikusabbat…

Szorosan a szakmai középpontból kiindulva: a szereplés izgalmát, örömét. A próbákon hasznosan eltöltött időt. Zenei műveltséget. A kóruslétet mint a szó jó értelmében akolmeleget nyújtó közeget. Rengeteg utazást. És talán azt a kellemes furcsaságot, hogy még apám (akit nagyon szerettem) életében is afféle második apám tudott lenni.