Hirtelen Hatás

Hát, ahhoz képest, hogy mennyire (nem) hirtelen, a cím nem helytálló. Nem is most jelent meg, hanem kb. fél éve (a dedikáció 2008 novemberi), és a megjelenéskor sem nagyon vágott mellbe, hiszen a könyvbéli szövegek nagy részét ismertem már Balázs blogjáról. De azért mégis. A könyveknek nemcsak sorsuk van, hanem valamiféle zamatuk is, más ugyanazt az anyagot kéziratban vagy blogon olvasni, mint egy kellemesen kézbe simuló könyvben. (Arról nem is szólva, hogy azért a könyv jó sok olyan szöveget is tartalmaz, amelyet korábbról nem ismertem.)

Jelen blog zenei-irodalmi blogként identifikálja magát, és most felvetődik a kérdés, Birtalan Balázs Aszalt szilva naplementekor című alkotása irodalmi mű-e. Illetve bennem nem vetődik fel, de bárkiben felvetődhet. Talán így kéne feleljek, nem szépirodalmi alkotás – úgy tetszik, szerzője nem is annak szánta –, de az egymást követő tanulmányok-elmélkedések-bölcselkedések mégiscsak irodalommá állnak össze, irodalommá, amit az utókor emberei vélhetőleg nem (vagy nem csupán) azzal a céllal emelnek le a polcról, hogy tanulmányozzák egy kora huszonegyedik századi gondolkodó feljegyzéseit.

Az irodalommá összeállásra – bár mondom, ez magától is megtörténik – Balázs azzal is rásegít, hogy a megfelelő helyeken verseket (zömmel saját verseket) helyez el. (Az egyikben még valódi szemrím is van. Találós kérdés: melyikben?)

Az irodalomságra a szerkezet annyiban játszik rá, hogy követi az iskolai fogalmazás ismert bevezetés-tárgyalás-befejezés szerkezetét, a terjedelmi arányokat tekintve mindenképpen. (És hát ugyan, mi más az iskolai fogalmazás, mint irodalmi alkotás?) De hát hogy is néz ki egy ilyen mű?

Balázs könyve tíz nagyobb tematikus egységre van osztva, ezek az egységek egymással látszólag csak laza kapcsolatban vannak, de a könyv elolvasása után egyértelmű lesz, hogy az egységek sorrendje korántsem véletlenszerű. Van itt szó önéletrajzi tényekről és élményekről, az emberiség, illetve a Föld jövőjéről (nem a magukat zöldeknek nevező erőszakos álmodozók stílusában, hanem Daniel Quinn munkáira alapozott, egyszerre érzelemmel teli és nagyon objektív jegyzetek). Aztán szó van az erőszakmentes kommunikációról, más néven a zsiráfnyelvről. (Ez sem szépelgő "jobban kőne mán egymástot szeretnyi", hanem a Marshall B. Rosenberg által kidolgozott, a kommunikációt segítő és hatákonyabbá tévő metódus [de nemcsak metódus, hanem magatartás, filozófia is] leírása, illetve Balázs saját reflexiói.)

Mi van még? Harry Potter-elemzés, egyházügyi értekezések, hitügyi meglátások stb., nem sorolom tovább. Tessék elolvasni a könyvet. Én például egy rakás állításával nem értek egyet, miközben azt gondolom, hogy az Aszalt szilva valami hihetetlenül fontos és értékes mű; azért szerintem kevés ilyen könyv van, amit úgy szeret az ember, hogy közben minden (mondjuk) nyolcadik állításával vitatkozik.

Illetve csak vitatkozna. Balázzsal rém hálátlan dolog vitatkozni, mert

1. elképesztően okos, tehát egy rakás ellenérv jut az eszébe, lényegében azonnal (míg nekem...);
2. elképesztően felkészült, azaz míg a vitapartner érzelmi-zsigeri indíttatásból mondja a magáét, addig Balázs folyamatosan és makacsul tényekre hivatkozik. Például én hiába nem szeretem valamelyik könyvet (amit ő nagyon szeret) már az első fejezete után, azt mondja – teljes joggal –, hogy miről vitázom itt vele, amikor végig sem olvastam az adott könyvet, így nem sorolhatom föl tételesen, mi nem tetszik a könyvben.

Úgyhogy a legtöbb vitapartner (pl. a blogján) azzal táncol ki a kilátástalan vitából, hogyaszongya: "igaz, nem mindenben értünk egyet, de azért örülök, hogy..." satöbbi.

Az egyetértés vagy egyet nem értés függvényében az egyes tematikus részek nem egyformán tetszenek. Pl. a hitbéli dolgokról szóló szövegekkel nem tudok mit kezdeni. Az önéletrajzi részeket nagyon átérzem, itt teljesen működik az empátiám, egy rakás mindenben magamra ösmerek. A köztes részek iránt a két véglet között érzek. Hadd említsem meg külön is: számomra végtelenül szimpatikus, ahogy Balázs a homoszexualitásáról beszél. Nem veri a kocsmapultot, hogy mérkőzzék meg vele a köves úton, akinek valami nem tetszik, de nem is kér elnézést, hogy jaj, higgyék el, neki a legkellemetlenebb ilyen izével élni... Nem, Balázs minderről úgy beszél, mint személyiségvonásról, amely – számos okból – a társadalmi létben nehezebben megkerülhető és megoldható problémát okoz, mint a balkezesség vagy a lúdtalp. És a közlések természetessége példaértékű is: biztos vagyok benne, hogy sok fiatal, aki szembesül saját homoszexualitásával, megússza az ilyenkor menetrendszerűen bekövetkező szégyent, szorongást, kínt, totális összeomlást, ha elolvassa Balázs könyvét. (Más kérdés, hogy azt az utat, amíg Balázs eljutott eddig a természetességig, azt senkinek nem kívánom.)

Szóval, jó könyv ez, mint afféle, a szó régi értelmében vett kalendárium, amelyben mindenki talál magának valamit.

(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek; Katalizátor Kiadó, 2008)