A Berlioz-hozzárendelés

Arról, hogy „mindenki a magáét fújja”, itt már elmélkedtem, és magát a témát ragozni fölösleges, kivált, hogy a fenti megnyilvánulással dugig van a nyugati zenetörténet. Legföljebb azt a magától értetődő megállapítást tehetjük még, hogy a „többféle mondanivaló egyidőben” jelensége jószerivel csak a zenében tud a legkevésbé zavaró, mi több, élvezhető lenni.

Ebben a bejegyzésben két izgalmas relációra szeretném fölhívni a figyelmet. Mindkettőben Hector Berlioz a kulcsfigura.

Az első reláció azzal szembesít bennünket, hogy valamely zene – nem lévén képi vagy fogalmi – simán szólhat „valamiről” és a „valami” ellenkezőjéről. Esetünkben azt látjuk, hogy azonos szerkesztési eljárások homlokegyenest ellenkező mondanivalók szolgálatában is állhatnak.

Az első példánk 1610-ből való, Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine című monumentális alkotásának egyik tétele, a Sonata sopra Sancta Maria, ora pro nobis. Monteverdiből hiányzik az az aggály, amellyel elődei – de aztán utódai is – összeraktak egy tételt. Ő sokkal színesebben építkezik, egymástól igencsak eltérő karakterű anyagokat helyez egymás mellé. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szertelen vagy rendezetlen, mert ez messze nem igaz, hanem azt, hogy más, szabadabb logikát követ az, ahogy egy tételt fölépít.  A hirtelen snittek – talán nem erőltetett a megállapítás – éppen Berliozt előlegezik.

Szóval, ott a hangszeres zenei anyag, melynek hullámzása fölött, mint egy világítótorony hangokra lefordított fényjelei, időről időre megszólal a Sancta Maria… témája, mégpedig egy szólamban, a gregorián eredetire hivatkozva.

(Ide videóbejátszást illesztek, mert historikus előadás lévén, láthajuk, milyen hangszereket használtak Monteverdi korában.)

Mármost ez a tétel szellemi értelemben egységes egész volt, minden hangja a hitvallást, az áhítatot szolgálta.

Berlioz: Faust elkárhozása. A következő jelenetben Faust és Mefisztó alászállásának vagyunk tanúi. Fekete paripákon száguldanak szédítő iramban a pokol felé. A Sancta Mariát (és a Sancta Magdalenát, Margaritát) itt éppenséggel az ellendrukkerek éneklik, de zeneileg ugyanaz történik: kimérten szól a kiemelt dallam a kiemelt szöveggel, körülötte (és nem mögötte meg alatta!) ott szikrázik, villódzik a rendkívül sokszínű anyag. A szerkezetet tekintve nem különbözik a Vespróban hallottól.

* * *

A másik példám egyik pillére szintén a Faust elkárhozása egy részlete. Az első rész utolsó jelenetében katonák énekelnek. Teljesen váratlan módon katonadalt. Utánuk jönnek a diákok, ők is eléneklik a nótájukat. Aztán még egyszer, együtt. A hatás elementáris.
 

Miután többször leszögeztük, hogy az egymásra fektetett hangzó rétegekre épülő zenei példáknak se szerik, se számuk, nem tűnik megalapozottnak éppen ezt a Berlioz-részletet kikiáltani Charles Ives IV. szimfóniája közvetlen szellemi előzményének. Annál is kevésbé, hiszen Ives rendelkezett sajátélménnyel is az ügyben, ld. a hivatkozott bejegyzést. Mégis, valami rejtélyes oknál fogva – talán a zenék zamata – egészen szoros rokonságot érzek a két zene között.