Lehet,
nem kéne félművelten zenei-irodalmi blogot írni, hiszen valószínűleg rengeteg
példát lehetne hozni a jelenségre. Talán enyhítő körülményül szolgál, hogy a
jelenség, melyről szó van, vélhetőleg egyidős az irodalommal.
Ez
pedig az írói átruházás jelensége.
Amikor az író nem első személyben beszél – vagy igen, de mellékszereplőként –,
hanem saját gondolatait, véleményét a világról, személyiségvonásait,
külső-belső (esetleg csak vágyott) jellegzetességeit egy kitalált főhősnek
kölcsönzi (ajándékozza).
Thomas
Mann regényeiben rendre tetten érhető az önéletrajzi – vagy önvilágnézeti – elemek
dominanciája, de különösen a Tonio Krögerben
és a Halál Velencében címűben.
(Filmjében Visconti a főhőst, Gustav von Aschenbachot – tudatosan vagy
tévedésből – nem az íróval, hanem Gustav Mahlerrel azonosítja.)
De
ugyanilyen gyakori, amikor az író mint szerény krónikás, maga is megjelenik,
hogy hű képet rajzoljon a főhősről, aki persze nem más, mint… Végső soron a
teljes krimiirodalomnak az a halmaza, amely Bamba Pacákot alkalmazza, ide tartozik.
Külön
zamata van, ahogy Kästner Az Emberke meg
a kislány előszavában egyik figuráját, Sürgős Jakabot jelöli meg a történet forrásául. Vagy
amikor az Emil és a detektívekben fölbukkan
a jóságos bácsi, aki a szorult helyzetében jegy nélkül utazó Emilt kisegíti, és
akit merő véletlenségből Kästnernek hívnak. A másik, persze, sokkal direktebb
utalás Karinthy novellája, a Találkozás
egy fiatalemberrel.
De
azt hiszem, a két legnagyobb hatású alkotás ebben a szcénában – legalábbis a
magyar irodalomban – Krúdy Szindbádja
és Kosztolányi Esti Kornélja.
Ugyanennek
a fogásnak másik változata, amikor már maga
az alkotó kitalált személy. Kezdve
P. Howardon, Nat Roidon át Sárbogárdi Jolánig, és a lektűrben nyilván
mindennapos az írói álnév használata.
A
költészet ebből a szempontból rafináltabb, ott plasztikusabban meg kell
teremteni az elképzelt figurát. A kitalált költő jelenségét általában Macphersontól
datáljuk (Osszián-énekek), bár időről időre föllángol a mindentudók köreiben a „bizonyított”
tény, hogy sem Homérosz, sem Shakespeare nem volt létező személy. A kitalált költőket
sorolva érdemes megemlítenünk Lázáry René Sándort, Psychét, Degan Alihastrót,
hogy most csak a magyarokról (és elnézést a kifelejtettektől).
De
vissza Esti Kornélhoz.
Női
írók közül már kevesebbet tudok felmutatni, bár ez bőven lehet az én
hiányosságom, ld. a bejegyzés elejét. Így kapásból most Helen Fielding regénye, a Bridget Jones naplója, honi
viszonylatban pedig a Lukács Eszter
válogatott élete jut az eszembe.
Hanem
most találtam valamit, noha általában óvatos vagyok a „blog mint irodalom”
kérdésében. Amit találtam, az finom, őszi hangulatában, törékeny városi
spleenjében (bármit jelentsen is ez) számomra Krúdyt idézi, technikájában (de a
krúdys elemek mellett megint csak hangulatában is) Kosztolányit. Mondjuk, megfelelésekről, sőt, még utánérzésről sem beszélhetünk, lévén, hogy a blogbejegyzéseket nem a Nyugat köréhez tartozó férfiak írták, hanem egy szemérmetlenül
fiatal nő a XXI. században.
Ponyó
a neve a blogger alteregójának. És éppúgy, mint Esti Kornél esetében, Ponyó
nagyrészt szülőanyja lelkéből lelkedzett, de vannak eltérő vagy legalábbis más
fajsúlyú vonásai, és mint minden (jól megcsinált) irodalmi figura, önállósítja
magát, és kiköveteli a saját egyéniséget.
Én
nagyon tudom szeretni Ponyót, ami nagy bizalom vagy optimizmus a részemről,
tekintve, hogy (ha jól tudom) eddig csak két bejegyzésben szerepel. De a figura
életerősnek látszik, összejöhet belőle egy kötetre való, persze, ugyanilyen
szerethetően.
2 megjegyzés:
Igazán megtisztető és egyben pironkodtató. Mindenesetre ha rajtam múlik, Ponyónak még kalandos élete lesz és volt.:-)
Múljon, csak ne késsen. Vagy fordítva. Vagy mittomén. :-)
Megjegyzés küldése