Beatrice, Boga, Anna

Igy haladtunk a fényesség elébe,

    beszélve, ami elhallgatva szebb most,

    mint akkor szebb volt hallva és beszélve.

(Dante Alighieri)

Az elmúlt hetekben rendeztem egy adósságomat a sok közül, elvégre az irodalommal többé-kevésbé aktívan foglalkozó, vagy mondjuk így, az irodalommal meghitt viszonyra törekvő személynek illik ismernie Dante Alighieri főművét, az Isteni színjátékot.

Szívből remélem, sikerül kikerülnöm sznobság és ellensznobság Szkhülláját és Kharübdiszét, miközben tudom, kockázatos a vallomásom:

Az rögtön nyilvánvalóvá lett, hogy a mű az európai irodalom egyik alapköve, megkerülhetetlen építmény. Hozzám éppenséggel nem férkőzött annyira közel, hogy bele is kívánjak költözni, de a nagysága így is átsüt. A távolságtartásnak konkrét oka is van, nevezetesen, hogy a mű tele van utalásokkal Dante idejéből, melyekkel a mai olvasó már nemigen tud mit kezdeni (tisztelet a kivételeknek).

Hanem az Isteni színjáték nemcsak korabeli és mulandó utalásokkal van tele, hanem lényegében mindennel, ami Dante korában mint a világról való tudás, rendelkezésre állt. Már ettől is imponáló, de ott van az a furcsa jelenség is, amit Babits, a mű fordítója úgy jellemez, hogy az egyes részek ilyen vagy olyan -szerűek.  A Pokol számomra festményszerű (Bosch vizionárius képeire emlékeztet), a Paradicsom egyértelműen zenei (nekem Messiaen kompozíciói jutnak az eszembe), és talán csak a Purgatórium a tisztán irodalmi töltetű, illetve köntösű. (Babits plasztika–festészet–zene analógiáról beszél.)

Hanem számomra – nevess ki, ó, szakértő! – a Színjáték leginkább lenyűgöző vonása keletkezésének indítéka.

Dante 9 évesen az utcán megpillantotta a nála egy évvel fiatalabb Beatricét, és azonmód beleszeretett. A gyermekinek indult szerelem azonban nem halt el, hanem egy életen át szolgált érzelmi tartalékkal. A vágy sosem teljesedett be, még arról sincs megbízható adatunk, mennyire volt róla tudomása a lánynak. Dante írt költeményeket hozzá és róla. Ezzel a plátói és egyoldalú kapcsolattal talán akármeddig el lehetett volna lenni (vagy ki tudja?), csakhogy a sors közbeavatkozott, Beatrice huszonnégy éves korában, 1290. június 8-án meghalt. Dante hónapokig vigasztalhatatlan volt, de kedves halottját – a lélektan kifejezésével élve – igazán sosem tudta elengedni. Irodalmi értelemben egy időre mégis elengedte: „…csodálatos látomás jelent meg előttem, s oly dolgok vonultak benne fel, amelyek egytől egyik azt sugallták: erről az áldottról ne beszéljek addig, amíg méltó módon nem szólhatok róla.” Aztán megnősült, volt katona, közszereplő, megismerte a száműzetés keservét. (Nem részletezem, itt elolvasható.) Végre 1306-ban elkezdte a Nagy Művet, melyben bejárja a túlvilág három szintjét, hogy a harmadikban viszontlássa örök szerelmét. 1321-ben, halála évében fejezte be. Megrendít, hogy valaki egy ekkora irodalmi dómot épít egy, a mi fogalmaink szerint be nem teljesült gyerekszerelem emlékére; ez jellemzően lovagi attitűd, mely a mai emberek többségéből vagy hiányzik, vagy a fanatizmus helyettesíti.

* * *

Karinthy Frigyes Mennyei riport című könyvéről megállapítani, hogy Dante XX. századi újraköltése, tökéletesen felesleges, legalábbis jelen blogon, tekintve, hogy erre már sokan rájöttek, nota bene, nem is nehéz, maga a főhös hivatkozik Dantéra mint „kollégára”.  De a regény felépítése is nagyban követi a például szolgáló művet, akárcsak Joyce Ulyssese az Odüsszeiát. Ahogy a nagy előd a Pokolban és a Purgatóriumban kalauzul kapja az általa mélységesen tisztelt Vergiliust, úgy a Mennyei riportban is kerül vezető, a francia enciklopédisták legnagyobb alakja, Diderot. (Tudjuk, Karinthyt egy életen át foglalkoztatta az Új Enciklopédia gondolata.) (Egyébként Karinthy már egy novellájában is megemlékezik a firenzei költőről.)

Az Isteni színjátékban maga Dante az, aki átlép a másvilágra, és beszámol tapasztalatairól. Karinthy több csavart is elhelyez: kreál egy hőst, önmaga alteregóját, egy Merlin Oldtime (!) nevű riportert, aki a riporterideál megtestesítője (úgy gondolom, Egon Erwin Kisch lehetett ilyen). A tényleges riportot kivonatolt életrajz előzi meg a szerző (narrátor?) részéről, és még ez előtt is ott áll Karinthy előszava. A túlvilági utazáshoz szükséges egy fiktív szereplő is, akivel (mármint a testével) „jogilag el kell számolni”, ő Jushni Jubashat. Továbbá a túlvilágon riporterünk első alkalommal mint Rameau jelentkezik Diderot-nál. Ehhez a sokszínűséghez képest Oldtime jelentései (ő közlésnek hívja őket) teljességgel abban a stílusban készültek, mely a gondolkodó, esszéíró Karinthy sajátja.

Az Isteni színjáték a didaktika teljes mellőzésével ér véget. Ahogy Babits mondja: „Dante egyetlen szóval sem jelzi visszatértét a földi világba, fölébredését a nagy Vízióból: az elröpített nyíl az Ég magasában eltűnik szemünk elől.” Karinthy hőse ténylegesen „bent ragad” a túlvilágban (vagy az ottmaradást választja, ez nem derül ki egyértelműen), erre még visszatérek.

Újra elolvasva a Mennyei riportot, úgy gondolom, ez egy hajszállal kevésbé sikerült, mint a szerző többi alkotása, és ezt azzal a háttérrel merem ilyen bátran kijelenteni, hogy amúgy Karinthyt a legnagyobbak közt tartom számon.

Az első észrevételem (nem akarok nagyképűsködni a „kifogásom” szóval), hogy egy alapos szerkesztői munka ráfért volna a kéziratra. Jushni Jubashat – emlékszünk – az alibi test volt, akinek személyiségét kölcsönvéve indul el Merlin a túlvilágra a chelsea-i temető halottasházából. Később azonban neki diktálja a közléseket, és ő, Jubashat számol be Merlin, illetve Diderot utolsó szavairól, holott a kapcsolattartót a könyv elején Vishnu Baribannak hívták. Ugyanaz az újság egyszer Popolo d’Italia, máskor Corriere de la Sera [sic!]. Satöbbi.

De ezek inkább csak a kötözködésre alapok, nem lényeges hibák. Kevésbé tudok mit kezdeni a mű mozaikszerűségével. Vagy ha úgy tetszik, heterogenitásával. A stílusa is: mintha Karinthy nem tudná eldönteni, lírai, filozofikus vagy humoros hangon akar közelíteni a témához. (Ezek a különbségek Dante alkotásában is fellelhetők, de a mű valahogy mégis koherens marad.) Az első rész, az utazás a Múltba (némi kikacsintással Madáchra) talán a legjobban sikerült. Amikor azonban a valóban ismeretlen tájra merészkedünk, az olyan – nekem legalábbis –, mint amikor Hamvas Béla vicces próbál lenni; én speciel nem szeretem. Persze, nekem legyen mondva, hogy…

És amiért a Mennyei riportot (még)is nagyon tudom szeretni, az szintén megírásának indítéka. Rögtön hadd bocsássam előre, hogy ez ügyben Karinthy remekül ködösít. Hosszú előszóban (melyet szinte jobban szeretek a folytatásnál) fejtegeti, miért írta meg a regényt:

„Három évvel ezelőtt – ha jól emlékszem, éppen decemberben – egy nagy angol napilap körkérdést intézett Európa szellemi arisztokráciájának legelőkelőbb képviselőihez: írók, filozófusok, tudósok szerepeltek – a legjobb és általában a legnépszerűbb nevek (a kettő nem ugyanaz). A kérdés így hangzott: van-e túlvilági élet?

Az ankétnak nem volt különösebb sikere. Az urak udvarias választ adtak, ki-ki a maga modorában, és ízlése szerint. Nem keltett feltűnést, nem indult meg általános eszmecsere, nem szakadt pártokra a közönség, nem keletkezett új vallás. Hamar el is felejtette mindenki.

Két hónappal később egy másik ankét hullámai bejárták az egész művelt világot. – Nagyjában ugyanazok a művelt nevek szerepeltek, ezúttal óriási visszhangot keltve mindenütt, rengeteg hozzászólás, vélemény és nyilatkozat tartotta napirenden sokáig a problémát. Arról volt szó, hogy lehet-e ingujjban járni nyáron a férfiaknak, a nagyvárosok utcáin?

Utóbbi ügyben az én szerény véleményemet is megkérdezték. Büszke lehetek rá, magyar íróhoz ritkán fordulnak a nagy nyugati nemzetek.

Viszont az első ankéthoz nem kaptam meghívást.

Mindig makacs voltam, ami nem jó módszer az irodalompolitikában és taktikában, ha az ember érvényesülni akar Európa szellemi térképén. Itt is elhibáztam a dolgot. Arra, amire kérdeztek, nem feleltem – ellenben, amiről senki nem kérdezett, hogy van-e túlvilági élet...

Leültem és megírtam rövid és tömör válaszomat. Szemben Shaw Bernát, Dean Inge és Chesterton hosszadalmas, legalább egy újságoldalra terjengő nyilatkozatával, egy mindössze tizenhat íves kötetben.

Még így is elkéstem. Az ankét – mint említettem – gyorsan lekerült a napirendről, mire elkészültem, már nem volt érdemes elküldeni.

De a könyv megmaradt.”

(Részlet az előszóból.)

Utána még egy hosszú bevezető is következik, melyben az író beszámol találkozásairól Merlin Oldtime-mal. (Igazából még ez is jobban tetszik az „érdemi” résznél.) Talán nem voltam méltányos, amikor ködösítésről beszéltem, elvégre simán lehet ez is az oka a regény megírásának. Van azonban itt egy gyanús momentum, ami furcsa módon, az elemzőknek nem tűnt föl, én legalábbis nem találtam rá utalást. Miről van szó?

Már a bevezető fejezetben ott bujkál, amikor Merlin kifejti az írónak, miért hat az emberekre Velence olyan furcsán, ahogy… de inkább átadom a szót Merlinnek: „[V]elence a megdermedt Emlék, a jelenbe tolakodó Múlt, a valósággá vált Képtelenség és Anakronizmus, s ezért érezzük szülőhazánknak, ahonnan mindannyian származunk.” És egy aprócska, odavetett mondat a bekezdés végén:

„Ugyanezen az estén mesélt Merlin Oldtime első szerelméről is.”

Valamivel később, de még az író által közölt életrajzban:

„Aztán csak egy napihír: Merlin rosszul lesz, elvágódik a kávéházban, hazaszállítják, agyvérzése lehetett. Megbénult kezében görcsösen szorongatja egy külföldi újság leszakadt lapját, amelyen valami vasúti katasztrófa halottainak és sebesültjeinek névsorát közli a hivatalos jelentés.”

Még ezzel sem kell nagyon törődni, bár aki ismeri Karinthyt, tudja, hogy soha semmit nem rak be a szövegébe pusztán töltelékül. De azért ha szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk, hogy erről az epizódról elég hamar elfeledkezünk. Merlin fölépül, és hosszú hallgatás után jelentkezik a „New History”-nál, melynek szerkesztője némi habozás-hitetlenkedés után leköti a túlvilági tudósítást. A riporter megkezdi fantasztikus utazását. Jóval később, az Ötödik közlésben Merlin meg akarja szakítani ezt az utazást, pontosabban a küldetését magántevékenységgel akarja fölváltani. A múltba való beavatkozással meg akar akadályozni egy vonatbalesetet, ám erről Diderot – akkor még – lebeszéli. Na, itt már azért el lehet kezdeni gyanakodni.

És aztán a legvégén… Merlin eljut a túlvilág utolsó köréig, visszafordul, de csak egy pontig, egy korábbi állomásig, ahonnan nem akar tovább (illetve visszább) haladni. Bevallja, hogy megtévesztette olvasóit: az egész mennyei riport, illetve az utazás egyvalamiért – egyvalakiért – történt.

„Nem, nem kell semmi – nem érdekel…

Ide nézzen… a kezemben a Popolo d'Italia friss száma… Vasúti szerencsétlenség… és a listán… Signorina Beata B… a halottak közt… értse meg… húsz éven át szerettem… soha nem szóltam róla… egyszer találkoztunk…

Őt kerestem… Odaát… Kilenc Kiterjedésben… Poklokban és mennyekben… Hiába…

Itt maradok… Se előre, se vissza… Nem kell a Valóság… és nem kell az a rossz álom ott a chelsea-i temetőben… itt… az idők végezetéig.”

Ezt Merlin valamivel később még részletesen és megindítóan kifejti, de itt most ennyi elég nekünk.

Ki ez a Beata B. kisasszony? Rendben, tudjuk, Dante-parafrázissal van dolgunk, de Karinthy annál jóval igényesebb szerző, semhogy Beatricét így, egy az egyben, ne mondjam, primitíven átemelje. Akkor hát?

A név után biggyesztett kezdőbetű segít. Karinthy első felesége volt Judik Etel, aki a családban a Boga becenevet viselte, és az 1918-as influenzajárványban (a kor kifejezésével: spanyolnáthában) meghalt, 32 éves korában. Ezt a csapást Karinthy rendkívül nehezen heverte ki, erről számos naplójegyzet tanúskodik. Így már érthető. Karinthy joggal tarthatta magát Dante sorstársának, joggal érezhette úgy, hogy ő is megírhatja, sőt, neki is meg kell írnia a maga Színjátékát.

* * *

Javaslom, aki előszeretettel használja az olyan fordulatokat, mint nehogy már a nyúl vigye a puskát vagy honnan veszi ez ahhoz a bátorságot, hogy…, az hagyja itt abba a poszt olvasását, így is teljes, lezárható.

A harmadik ilyen szellemiségű mű nem készült el, és valószínű, nem is fog. A megírásához három inspirációm is volt: egy igen plasztikus álom (melynek – némi fellengzősséggel – az Őrültek városa címet adtam), egy nő, Anna, akit elveszítettem, és akkori érdeklődésem a misztikum, az ezotéria iránt. Ez utóbbihoz: akkortájt sokat olvastam Hamvast, és, noha ma már nem szeretem (és az ezotériával is kijátszottam magam), erősen megfogott. A legjobban az, amit a tarot kártyáról, pontosabban az ún. Nagy Arkánumról írt. 

A regény tehát a következőképpen festett volna. A főhős, kinek felesége (bizonyos Anna, ki más) autóbalesetben meghalt, afféle modern Orfeuszként asszonya után ered. Nem tudatosan. Befizet egy nosztalgiautazásra Firenzébe (zárójeles felkiáltójel, hiszen akkor nem voltam a tudatában, hogy Dante firenzei). Csakhogy rossz vonatra száll, ahonnan nem tud leszállni, és furcsa, álombeli kalandokat él meg, míg a legvégén – ébren-e vagy álomban, életében vagy a halálon túl, ez el lett volna maszatolva – megpillantja Annát.

A fejezetek egytől egyig megfeleltek volna a tarot Nagy Arkánuma huszonkét lapjának. (Itt jegyzem meg, hogy első három könyvem szerkezetét is egy-egy ezoterikus fogalomkör határozta meg, de ez csak a vázat jelentette. Ha ezek a könyvek jónak, olvasmányosnak bizonyultak, akkor úgy is azok, ha az olvasó nem ismeri az adott metafizikai kontextust.)

A Nagy Regényből végül is, ha jól emlékszem, úgy másfél fejezet készült el. Hogy miért csak annyi, nem tudom, de vélhetőleg az is közrejátszott, hogy én Annát nem úgy vesztettem el, mint Beatricét Dante vagy Bogát Karinthy. Annával egy – ki tudja, hosszú távon jó vagy rossz – döntésem eredményeképpen váltak szét az útjaink, de nemhogy nem halt meg, hanem tudtommal kiváló egészségnek örvend.

Másrészt viszont a körülmények elég hamar úgy alakultak, nem is egy oldalról, hogy Anna gyakorlatilag elérhetetlenné vált a számomra. Mondanom sem kell, hogy mikor ez már világosan látható volt, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy nagyon hiányzik, és hogy talán kár volt szakítanunk. Ilyenformán én is átéltem, hogy volt egyszer valaki, aki letörölhetetlenül föl lett karcolva lelkem táblájára, és aki időről időre a mai napig előjön álmomban.

Ahogy egy másik J. Gy. mondja: Anna örök.