Anton Brucknert gyakran éri az a vád, hogy a szimfóniái egyformák. (Mint ahogy Sztravinszkij maliciózus megjegyzése szól, miszerint Vivaldi egy versenyművet komponált meg, de azt négyszázszor írta le.) Tény, hogy Beethoven vagy Mahler szimfóniái között sokkal nagyobb különbségek tapasztalhatók. Bruckner védelmében általában azt szoktam mondani, hogy nincs ezzel semmi baj, ő – mint a vallásos szerzők általában – ugyanannak a láncnak a szemeit kovácsolta. Ezt ma is így gondolom, csak a gyakori ismétlések miatt már közhelyesnek tartom. Ráadásul a művek alaposabb tanulmányozása ráébresztett, hogy ezek az alkotások testvérek ugyan, de nem ikrek. Úgyhogy felfedező útra hívom az Olvasót, vegyünk szemügyre három szimfóniát Bruckner életművéből.
A
vizsgadarab – az V. szimfónia
Ahogy
Bruckner műveit általában, az V. szimfóniát is a mély vallásosság jellemzi.
„Szertartászene”, „zenei dóm”, szoktam mondani, ha zenén kívüli metaforát
keresek. Az V. szimfónia szerzője azonban nemcsak hitéről, hanem szakmai
tudásáról is számot ad, valahogy úgy, mint amikor céhbeli legény – lett
légyen cipész vagy mesterdalnokjelölt – elkészíti a vizsgaremeket. Mivel
zenéről van szó, tarthatnánk tőle, hogy valami száraz összhangzat-, ellenpont-
és formatani dolgozatot kapunk, de a szerző tehetséges, ezért aggodalmunk
alaptalan.
A
B-dúr hangnem viszonylag neutrális, nem hordoz extrém jelentéseket, mint „hősi,
gyászos, ünnepélyes, szomorú” stb. (Csak érdekességképpen: Schubert és
Prokofjev ötödikjei
is B-dúrban vannak.) De lássuk rögtön a felütést. A kora klasszika óta lehet
élni a lehetőséggel, hogy a szimfónia alapvetően gyors első tételét lassú bevezetővel
indítsuk. Ez egyfajta ünnepélyességet ad a műnek, de legalábbis fokozza a
várakozást. Bruckner általában kerüli, máshogy bánik a megformálandó anyaggal.
Az V. szimfónia kivétel, ő az egyetlen, amely lassú bevezetéssel nyit. Bruckner
nem szűkmarkú, a bevezetés rögtön három témacsoportból áll. Az első
izgalmas vegyítése az ünnepinek és a bensőségesnek.
A
második figyelemfelkeltő. Kicsit furcsa egy zenei szertartásban ez a „tust
húzunk” magatartás, de azt gondolom, belefér. Ez itt szakrális tus.
A harmadik
a rezeken megszólaló korál, mely
általában a hitvallás, a közösséghez tartozás zenéje.
Ezek
után elindul a tétel gyors
része. Erről hosszan – nagyon hosszan –
lehetne mesélni, de ez a hosszú mesélnivaló nem tárgya jelen bejegyzésünknek. A
zenei szerkesztés, a formarészek, de főleg azok egymáshoz való viszonya nem tér
el különösebben a többi szimfónia hasonló helyeitől. Az biztos, hogy minőségi
munkával van dolgunk.
A
második, a lassú tétel sem lóg ki különösebben a többi lassú tétel világából.
Bruckner talán ezekben vall magáról a legszemélyesebben, és ebből a szempontból
az V. szimfónia Adagiója
sem különbözik a többitől. (Nagy örömünkre.)
A Scherzo
már szolgál meglepetésekkel. Rögtön hallhatjuk, hogy az indulása nem más, mint
a megelőző Adagio pengetett alapjának felgyorsított változata. Ez főleg Liszt
és Wagner óta megszokott eljárás, Bruckner azonban nemigen él vele. (Egyébként
az Adagio és a Scherzo hangneme is d-moll.) Aztán megint a bőkezűség. A Scherzo
főrésze is két részből áll, afféle A-B-A formában, és még ezen kívül
rendelkezik egy trióval (középrésszel).
A
szimfónia mint olyan, voltaképpen a kezdetektől a végére hagyja a legtöbb
puskaport, de szignifikánsan Beethoven óta beszélhetünk fináléközpontú
szimfóniákról. Bruckner is ezt a szemléletet követi, amikor a negyedik tételben
tornyoz föl (majdnem) mindent.
A
bevezetés a nyitótételt idézi, majd „leltár” következik, hasonló ahhoz, amikor
Beethoven a IX. szimfónia negyedik tételében számba veszi az addigi zenei
anyagokat. Brucknernél az idézeteket egy furcsa, szinte hetyke klarinétmotívum
választja el egymástól.
Ebből
a motívumból aztán kerekedik egy fúga.
A
fúga kidolgozása után új téma
jön, ez is barokkos ellenpontsziporkákkal.
Aztán
megszólal egy korál,
amelyről
kiderül, hogy dallama egy újabb
fúga nyersanyaga.
Azt
hihetnénk, tovább nem lehet fokozni, ám kiderül, hogy kettősfúgával
van dolgunk: az első és a mostani együtt is jól
szól. (Sőt, még az első tétel főtémája is odailleszthető.)
Végül
az összes kontrapunktikus bűvészmutatvány (torlasztás, témafordítás) után a
korál eredeti fényében ragyog föl, így ér véget Bruckner V.
szimfóniája.
2 megjegyzés:
Végre újra itt vagy!
Örülök neki! :)
Bejegyzésed tetszik.
Figyelek és tanulok. :)
Szia: Ria
Nagyon köszönöm! :)
Megjegyzés küldése