A sokszínű Bruckner I.

Anton Brucknert gyakran éri az a vád, hogy a szimfóniái egyformák. (Mint ahogy Sztravinszkij maliciózus megjegyzése szól, miszerint Vivaldi egy versenyművet komponált meg, de azt négyszázszor írta le.) Tény, hogy Beethoven vagy Mahler szimfóniái között sokkal nagyobb különbségek tapasztalhatók. Bruckner védelmében általában azt szoktam mondani, hogy nincs ezzel semmi baj, ő – mint a vallásos szerzők általában – ugyanannak a láncnak a szemeit kovácsolta. Ezt ma is így gondolom, csak a gyakori ismétlések miatt már közhelyesnek tartom. Ráadásul a művek alaposabb tanulmányozása ráébresztett, hogy ezek az alkotások testvérek ugyan, de nem ikrek. Úgyhogy felfedező útra hívom az Olvasót, vegyünk szemügyre három szimfóniát Bruckner életművéből.

A vizsgadarab – az V. szimfónia

Ahogy Bruckner műveit általában, az V. szimfóniát is a mély vallásosság jellemzi. „Szertartászene”, „zenei dóm”, szoktam mondani, ha zenén kívüli metaforát keresek. Az V. szimfónia szerzője azonban nemcsak hitéről, hanem szakmai tudásáról is számot ad, valahogy úgy, mint amikor céhbeli legény – lett légyen cipész vagy mesterdalnokjelölt – elkészíti a vizsgaremeket. Mivel zenéről van szó, tarthatnánk tőle, hogy valami száraz összhangzat-, ellenpont- és formatani dolgozatot kapunk, de a szerző tehetséges, ezért aggodalmunk alaptalan.

A B-dúr hangnem viszonylag neutrális, nem hordoz extrém jelentéseket, mint „hősi, gyászos, ünnepélyes, szomorú” stb. (Csak érdekességképpen: Schubert és Prokofjev ötödikjei is B-dúrban vannak.) De lássuk rögtön a felütést. A kora klasszika óta lehet élni a lehetőséggel, hogy a szimfónia alapvetően gyors első tételét lassú bevezetővel indítsuk. Ez egyfajta ünnepélyességet ad a műnek, de legalábbis fokozza a várakozást. Bruckner általában kerüli, máshogy bánik a megformálandó anyaggal. Az V. szimfónia kivétel, ő az egyetlen, amely lassú bevezetéssel nyit. Bruckner nem szűkmarkú, a bevezetés rögtön három témacsoportból áll. Az első izgalmas vegyítése az ünnepinek és a bensőségesnek.

A második figyelemfelkeltő. Kicsit furcsa egy zenei szertartásban ez a „tust húzunk” magatartás, de azt gondolom, belefér. Ez itt szakrális tus.

A harmadik a rezeken megszólaló korál, mely általában a hitvallás, a közösséghez tartozás zenéje.

Ezek után elindul a tétel gyors része. Erről hosszan – nagyon hosszan – lehetne mesélni, de ez a hosszú mesélnivaló nem tárgya jelen bejegyzésünknek. A zenei szerkesztés, a formarészek, de főleg azok egymáshoz való viszonya nem tér el különösebben a többi szimfónia hasonló helyeitől. Az biztos, hogy minőségi munkával van dolgunk.

A második, a lassú tétel sem lóg ki különösebben a többi lassú tétel világából. Bruckner talán ezekben vall magáról a legszemélyesebben, és ebből a szempontból az V. szimfónia Adagiója sem különbözik a többitől. (Nagy örömünkre.)

A Scherzo már szolgál meglepetésekkel. Rögtön hallhatjuk, hogy az indulása nem más, mint a megelőző Adagio pengetett alapjának felgyorsított változata. Ez főleg Liszt és Wagner óta megszokott eljárás, Bruckner azonban nemigen él vele. (Egyébként az Adagio és a Scherzo hangneme is d-moll.) Aztán megint a bőkezűség. A Scherzo főrésze is két részből áll, afféle A-B-A formában, és még ezen kívül rendelkezik egy trióval (középrésszel). 

A szimfónia mint olyan, voltaképpen a kezdetektől a végére hagyja a legtöbb puskaport, de szignifikánsan Beethoven óta beszélhetünk fináléközpontú szimfóniákról. Bruckner is ezt a szemléletet követi, amikor a negyedik tételben tornyoz föl (majdnem) mindent.

A bevezetés a nyitótételt idézi, majd „leltár” következik, hasonló ahhoz, amikor Beethoven a IX. szimfónia negyedik tételében számba veszi az addigi zenei anyagokat. Brucknernél az idézeteket egy furcsa, szinte hetyke klarinétmotívum választja el egymástól.

Ebből a motívumból aztán kerekedik egy fúga. 

A fúga kidolgozása után új téma jön, ez is barokkos ellenpontsziporkákkal.

Aztán megszólal egy korál,

amelyről kiderül, hogy dallama egy újabb fúga nyersanyaga.

Azt hihetnénk, tovább nem lehet fokozni, ám kiderül, hogy kettősfúgával van dolgunk: az első és a mostani együtt is jól szól. (Sőt, még az első tétel főtémája is odailleszthető.)

Végül az összes kontrapunktikus bűvészmutatvány (torlasztás, témafordítás) után a korál eredeti fényében ragyog föl, így ér véget Bruckner V. szimfóniája.