Előrebocsátom, verselemzésben kutyaütő vagyok, szegény Kulcsár Dódi bácsinak belém tört a bicskája. Amiért most mégis, annak oka a következő. Egy rádiós közvetítés szünetében irodalmi összeállítást hallgattunk, amikor a kolléganőm kérdést intézett hozzám. A kérdést – az ő szándékától függetlenül – provokatívnak és még jogosnak is éreztem, s ez hosszabb gondolkodásra ösztökélt. Ennek a gyümölcsét tenném most közkinccsé.
Petri György költészetéről beszélgetve megkérdezted, mi ezen a szép, majd, miután egyetértőleg megállapítottuk, hogy egy versnek nem szükséges okvetlenül „szépnek” lennie, módosítottad a kérdést: mi benne a jó? (A „szép”-et azért teszem idézőjelbe, mert hogy mi szép, az kor, földrajzi hely, adott társadalom, annak rétegei és annak egyedei függvénye [igaz, a „mi jó” is], úgyhogy erről eszmét cserélni úgyszólván értelmetlen.) Ha jól emlékszem, konkrétan megfogalmazott kifogásaid a Petri verseiben előforduló gusztustalan, illetve durva elemekre irányultak, valamint ezek kapcsán – okként vagy okozatként – a témaválasztásra. A verstől azt várod el – teljes joggal –, hogy irodalmi alkotásként hasson rád, vagyis hogy kiemeljen a hétköznapokból, ne pedig beleüsse az orrodat abba a szennybe, amelyből éppen elég, ha a hétköznapi életben kényszerülsz vele szembesülni. Most megpróbálok összetákolni néhány kapaszkodót, hogy segítségükkel Petri verseiben is megtaláld, amit bármely versben keresel.
Először is hadd feltételezzem, hogy az intimszféra többet elbír, mint a publikus. Mire gondolok? Ha egy könyvben azt olvasod, hogy a fő- vagy alhős az asztalra csap, és felkiált, hogy
bassza meg a kurva élet!, ez, hogy úgy mondjam, elmegy. Nem feltétlenül kell szeressed, de talán kiderül, hogy az illető miért mondta, esetleg jó oka volt rá, de ha nem, akkor is, olvasol tovább, lapozol stb. Ha ugyanebből a könyvből ugyanezt a passzust valaki egy zsúfolt előadóteremben fölolvassa, az nyomasztóbb. A hallgatóság nem – vagy nem olyan gyorsan – tud lapozni, az elhangzott kiáltás valahogy ott marad a levegőben. Ha pedig a villamoson kurjantja el magát valaki ezekkel a szavakkal, az akár meg is botránkoztathat. Mindezt azért mondom, mert meggyőződésem, hogy a vers sokkal inkább
olvasásra készült, mintsem
szavalásra. Vagyis azzal, hogy az intimszférádnak szánt alkotást veszel a kezedbe, már felhatalmaztad az alkotást, hogy jóindulatodba (de legalábbis toleranciádba) ajánlja magát.
Hogy a vers inkább a szemnek készül, mint a fülnek (amivel a vers zenéjét-zeneiségét nem akarom lefokozni), azt már a tipográfia is elárulja; pusztán a szavaláshoz ugyan minek sorokba rendezni, minek a sorokat esetleg nagybetűvel kezdeni? Jó, ez az előadóművésznek is segítség, de mutatok egy extrém példát is.
(Guillaume Apollinaire: A megsebzett galamb és a szökőkút; ford. Radnóti Miklós)
Egy úgynevezett képverset nincs különösebb értelme szavalni (bár a jó vers nyilván látvány nélkül is „működik”). Petri nem megy el idáig, ellenben több versét is ellátja lábjegyzettel, mely lábjegyzetet nem kell elszavalni, de az mégis szerves része a versnek. Szóval, olvasni kell.
Ha tehát egyetértünk benne, hogy az intimszféra többet elbír (elvégre egy szép kötetet olvasás után üdvözült sóhajjal a kebledre szoríthatsz, de X. színésszel ezt nem fogod megtenni, bármennyire szépen szavalt is), és ha abban is egyetértünk, hogy a költészet az intimszférát célozza meg, akkor mehetünk tovább.
A következő lépcső, hogy felülvizsgáljuk azt a megszokásunkat, melynek nyomán ami régi és sokan elfogadták, azt mi is elfogadjuk, ami pedig új és még kevesen fogadták el, azt mi is gyanakvással szemléljük. Mire gondolok? Itt van néhány példa.
Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!...
(Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német…)
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
(Petőfi Sándor: A Tisza)
Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályut.
(József Attila)
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
(Pilinszky János: Francia fogoly)
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
(Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)
Ezekről a költőkről eszünkbe sem jut elmarasztalólag szólni, pedig a verseik ugyanúgy tartalmaznak trágár kifejezést vagy idegborzoló, netán undort keltő képet, mint esetleg Petri életműve. Csak ők már viszonylag régiek, és a kánon szerint ők „jók”, „értékesek”, vitának nincs helye. Petri 2000-ben halt meg, kéziratain úgyszólván még meg sem száradt a tinta, természetes, hogy megkérdőjelezzük. Nincs is ezzel baj, amíg egy költőt, aki a presszópultra fújja az orrát, nem azért fogadunk el, mert régen élt.
Ha ebben is egyetértünk, mehetünk tovább. A következő lépcső annak vizsgálata, mi minden lehet egy költemény tárgya. Ha a verstől azt várjuk el, hogy csakis eleve magasztos dolgokról szóljon (halálról, Istenről, szerelemről, esetleg kiemelkedő személyiségekről, gyönyörű tájakról), akkor magunk zárjuk el magunkat egy kincseskamra legjavától. Nézd meg, Weöresnek ez a verse az elképzelhető leghétköznapibb dolgok egyikéről szól, mégis megáll a lábán.
................................................Csipp,
................................................csepp,
............................egy csepp,
............................öt csepp,
............................meg tíz:
olvad a jégcsap,
csepereg a víz.
Vagy vegyünk ismét egy Petőfi-verset, a Falu végén kurta kocsmát. Olyan nagyon különös dolgok nem történnek benne, sőt, az első két versszak kivételével a kocsmán belül vagyunk, vélhetőleg magas zajszint, bor-, étel-, verejtékszag és dohányfüst együttes hatásának kitéve. Némi változás az utolsó két versszakban található, itt kiderül, hogy a kocsma közönsége érző és belátó emberekből áll, hiszen tiszteletben tartják egy beteg asszony szükségét a nyugalomra. De azért a Szamos-parti kocsma nem feltétlenül a költői emelkedettség templomi áhítatot sugárzó helyszíne.
Ezek után itt egy Petri-vers, mégpedig rögtön a nehezebbjéből.
Hogy elérjek a napsütötte sávig
Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit – kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
„Kérjél” - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek*,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
„ENNI is fog még ebből?”
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.
* Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. A nőnek? Mit tudom én. Mint gálicos kádban a víz? Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett, magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.
Ez is kocsmában indul, mint Petőfi imént hivatkozott verse (amely éppen nem a kocsmában indul, de azért értjük). Amott kompkikötő, emitt HÉV-állomás, a napszak nagyjából ugyanaz. A Falu végén…-nek nem hőse a költő, a versben leírt eseményeket vagy szemlélőként látta, vagy csak elmondták neki. Irodalmi közhely, hogy a bordalairól is híres Petőfi absztinens volt, tehát a kocsmákat vélhetőleg nem sűrűn látogatta. Petri nem volt absztinens, ellenkezőleg. Sőt, a versből kiderül, hogy kocsmáról kocsmára sétált, egy helyszín nem is volt elég neki. Ez viszont túlmutat az alkoholizmuson, hiszen leinni magát az ember egy helyen is tudja. Ez újabb ellentét a Petőfi-verssel: itt nem „pihen a komp”, nem kötötték ki, mert maga Petri a komp, sőt, hajó, amely járja útját kikötőről kikötőre, az éjszaka folyóján. A leírásból az is kiderül, hogy Petri ekkor még nem volt olyan zárkózott, amilyenné később vált, még nem vette rossz néven, ha szólnak hozzá. És, ha belegondolsz, ez is az élet és a boldogság szeretetét mutatja: a törekvés, hogy adott idő alatt minél több emberrel találkozzunk-ismerkedjünk. És persze, hogy minél több italt végigkóstoljunk. Ezt a képet nem rontja le szükségszerűen az önvallomás („Hiszen űzött voltam és zavaros, mint a fölkavart iszap akkoriban, és csak ezekben az »Eszpresszókban«, »Büfékben«érezhettem némi álfölényt…”), ettől az élet „habzsolásának” igénye még jelen van.
A fölfelé való törekvés hatja át az egész verset. A – mondjuk így – második versszakban fölbukkan a Nő. A „tájleírás” már eddig is láttató, bár inkább korrajzot mondanék (már az, hogy egy italmérést Nylon-nak neveznek [de lehet, hogy már akkorra le is bontották]), ez sem csekélység, de a Nő külsejének leírása telitalálat. Itt simán tovább is mehetnénk, de Petri az aquamarint dobja be jelző gyanánt, ezzel hősnőjét valami szokatlannal ruházza föl. A színhez lábjegyzet is tartozik, melyből több minden kiderül:
1. A hősnő ezáltal ki van emelve a sárból, amiben megismertük, így lesz a nőből Nő.
2. Petri meglátott valamit a Nőben, ami – talán csak egy pillanatra – megfogta. Ezt nem tudja szavakkal visszaadni, ezért próbálkozik egy szokatlan, emelkedettséget sugalló jelzővel („magam pedig legyek valamivel megérthetőbb”).
3. A lábjegyzetből az is kiderül, hogy a versnek konkrét címzettje is van, hiszen az ő szemszínét ruházza át a költő a Nőre. Ráadásul Petri a címzettel olyan viszonyban van, hogy nemcsak a szem akvamarinja vihető át innen oda, hanem az egész történet is elmesélhető onnan ide. Erőltetett dolog volna azt mondani, hogy ez szerelmesvers, de legalábbis a lábjegyzet fölér egy vallomással.
Profi verselemző bizonyára találna olyan csemegéket, amelyek nekem nem tűnnek föl. Nyilván megvan a stiláris értéke az olyan szavak-kifejezések használatának, mint „űzött és zavaros, mint a felkavart iszap”, „valami nem tudni honnan derengésfélében” vagy „fogyni nem akaró mínusz-emeletek”. Vagy ha a sorok számát tekintem mércének, akkor a vers pozitív, illetve negatív aranymetszési pontján szól a Nő, hogy „nagyon szeretnék”, illetve hogy „Csókolj meg”. És mondom, az elképzelt vagy valóságos Profi Verselemző még sokáig folytathatná.
A Nő meghívatja magát a költővel, majd közli, hogy egy húszasért sok mindenre hajlandó. Húsz forint szexuális szolgáltatásért döbbenetesen kis ár (ld. Örkénynél: „nur drei Dollar”), másrészt „a nő nem állta volna meg a helyét a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren”. Nem tudom, érzed-e a nyelvi humort, ahogy a tér szó két jelentését (közterület típusa, illetve „szempont szerint”) egy alannyal, egy állítmánnyal szerepelteti. Ez a pici rész tehát a vers egyik scherzója. És itt megváltozik a helyzet, a nő nem a pénzért akar szeretkezni, hanem csak úgy, azaz teljesen természetes, általános emberi szükségleteinek egyikét szeretné kielégíteni.
Ami ezek után következik, az meglehetős naturális leírása ennek a szükségletnek rendkívül kedélytelen, mostoha körülmények között történt kielégítésének. Itt érzem a vers második scherzóját: Petrinek (az olvasó számára) kinyilvánított viszolygását attól, hogy a síkosító gyanánt használt margarint a Nő majd táplálkozásra is használja.
Ezt joggal tarthatod undorítónak, csakhogy egyrészt a vers tárgya nemigen enged meg más stílust. Álságos lenne eufemizmusokat keresni, mondjuk, az „Alig tágul, alig se nedvesedik” helyett azt mondani, hogy „Öle zárt és száraz marad”. Ez szépelgésnek elmegy, de (az egyébként remek) „alig – alig se” szerkezetet csak alulmúlni tudná. Másrészt a „legszaftosabb” részek kimaradnak, ez nem pornó. Sőt, az egy „behugyoztam” kivételével még durva kifejezést sem találsz a versben.
Apropó. Vers-e ez egyáltalán? Hiszen száz meg száz éveken át a vers egyik ismérve a szigorú formai kötöttség volt. Sorok száma, szótagszám, ritmus, hangsúlyviszonyok, rímek; amit csak akarsz. Idővel a szabályok lazultak (bár nem kötelezően, ma is készülnek szabályos szonettek stb.), mígnem aztán a kora XX. századra létrejött a szabadvers, melyet sokan fából vaskarikának tartanak ugyan, ettől azonban ez a versforma még létezik. Nincs verssorokat szabályozó kötelem, jószerivel semmilyen; a sorok törése más, rejtett (esetleg még a költő előtt is rejtett) szabályszerűségeket követ.
Erről azért tartom fontosnak beszélni, mert szerepe van a versben is, a tartalom visszahat a formára. Amikor ugyanis lezajlott a történet, és a költőnek vágya támad az iménti közegből (szó szerint és spirituálisan is) kiemelkedni, a vers elkezd rímelni. Az átmenet szinte észrevétlen („…és botorkáltam fel a lépcsőn. /
Hogy elérjek a napsütötte sávig…”), de valami megváltozik. Nemcsak a rímek fölbukkanása teszi ezt, hanem az alkalmazott képek, a napfényben világító ingről, a tengert idéző szélről és fehér tajtékról (minden hozzá kapcsolható képzettel természetesen). És mert az átmenet nem éles, ez az utolsó hét sor az előzményeket is magával emeli a magasságba. Ámbár a magasba emelkedés tartósan végső soron csak neked adatik meg. Ünnepélyes harangszó helyett, hogy úgy mondjam, „helyére tevődik” a dolog:
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.
