Esztelen hiányteremtő

Sok műfajban alkotott. Messze nem a teljesség igényével:
Dráma – A női partőrség szeme láttára
Regény – Lakótelepi mítoszok
Miniatűr – Bélyeggyűjtemény
Műfordítás – A. Burgess: Beteg a doktor; J. Thurber: A fehér szarvas
Mesekönyv – Doktor Minorka Vidor nagy napja; A kétbalkezes varázsló; A bölcs Hiánypótló

Mi maradt még? IBBY-elnökség. Személyes ismeretségünk.
Meghalt Békés Pál. 54 évesen.

Javított kiadás

Legutóbb – több mint egy hónapja – Esterházy 60. születésnapja kapcsán elmélkedtem erről-arról, lényegében arról, hová pozicionálom magam az itt és most koordináta-rendszerében, ha kijelentem, hogy nem szeretem EP műveit.
Azt a kérdést többé-kevésbé megkerültem, hogy miért is nem szeretem. A kérdésre most sem tudok válaszolni. Részben, mert időigényes, elő kellene vennem egy rakás könyvet, és ki kellene listáznom az engem zavaró dolgokat. De van egy ennél lényegesebb ok is.
A Rádió, éppen a kerek évforduló kapcsán, leadott néhány Esterházy-művet, melyet maga a szerző olvas fel. És – lehet, a gondos szerkesztői válogatás okán is – az a furcsaság történt meg, hogy a hallott szövegek elkezdtek tetszeni. A szavak, a mondatok, a bekezdések a helyükre kerültek, és ami olvasva jobb esetben írói fogás, rosszabb esetben blöff volt, annak miértje, igazolása, fedezete lett.
Mi következik ebből?
Hogy rám nézve mi, az most nem különösebben érdekes. Meg lehetne fogalmazni szép igazságokat, hogy én olyan befogadó vagyok, aki… de a dolog rögtön elbotlik azon, hogy miért csak EP-vel vagyok így.
Hasznosabb, ha EP-re nézve teszünk megállapítást, persze, vélelmezve, hogy nem csak én vagyok így vele.
Nem lehetséges-e, hogy Esterházy „hangzó” író, akit jobban el és be lehet fogadni, ha nem olvassuk, hanem halljuk? Amennyire tudom, felolvasókörútjain Dickensnek óriási rajongói tábora gyűlt össze, de sem életében, sem azóta nem kapkodják szét a könyveit, legalábbis az átlagnál nem jobban.
Vagy rosszul tudom, és Dickens az átlagnál jóval sikeresebb író volt. És különben is, más a felolvasóest, és más a rádióadás.
Szóval, a kérdés nyitva van.

Esterházy 60

Tíz évvel ezelőtt rögzítettem néhány gondolatomat (azt hiszem, akkor még nem létezett a blog intézménye) Esterházy Péter születésnapi ünneplésének kapcsán. Csak úgy, saját magamnak. A fájlt sajnos és szerencsére már nem találom.
Sajnos, mert az akkori gondolatok javát ma is vállalom. Szerencsére, mert az akkori, frankót megmondó, kinyilatkoztató stílust ma már nem vállalom. Látszólag nem ilyen volt a stílus, el volt takarva a „szerény véleményem szerint” maszkjával. Azt csak mostanában tanulom meg, hogy az „ez vacak” és a „szerintem ez vacak” között nincs lényegi különbség. Úgyhogy most csak néhány tanácstalan kérdést tennék föl.

1. Létezik-e (az egyszerűség kedvéért most a mindenkori jelenben) valamiféle etalon arra nézvést, ki a jó író, és ki nem? Más szóval, meghatározható-e – akár csak közelítőleg –, hogy X. Y.-t miért tartják sokan (nagyon sokan) jó (kiemelkedően jó) írónak, és Q. A.-t miért nem tartják jónak, ha megemlítik egyáltalán.
2. Kell-e problémát okozzon nekem, ha EP-t, akit az irodalmi világ zöme jó, sőt, kiemelkedően jó írónak tart, én nem szeretem, mert hatásvadász szöveggyárosnak (kétségkívül ügyes szöveggyárosnak) tartom, és a stílusáról azt gondolom, hogy nem stílus, hanem modor. Nyilván nem kell problémát okozzon. Egészen addig, míg föl nem merül, hogy a nem szeretésnek nem ízlésbeli, hanem érzéketlenségi forrása van. Mert hát ugye, akár van etalon, akár nincs, akit ekkora (szakmabeli) tömeg ennyire elismer, az csak jó lehet, nem?
3. Ebből eredően vállalhatom-e emelt fővel, hogy EP-től a falnak megyek, vagy azért ezt ne nagyon reklámozzam? És vajon hitelesebb-e a falnak menésem, ha nem azt mondom általánosságban, hogy „engem nem szólítanak meg a művei”, hanem rábökök két tucat mondatra, hogy tessék, itt egy blöff, itt egy hatásvadászat, itt egy okoskodó, itt egy jópofáskodó, de funkció nélküli kitétel… és így tovább.
4. Számomra rendkívül rokonszenves, ahogy EP helyet és állást foglal a mai magyar közéleti térben. Hely- és állásfoglalása annyira impulzív, a reakciók pedig annyira dinamikusak, hogy EP-t szeretni vagy nem szeretni politikai-világnézeti állásfoglalás is. Ha tehát én azt mondom, EP-től (mármint a műveitől) a falnak megyek, azzal nem soroltatom-e be óhatatlanul abba a táborba, amelynek nem szeretnék a tagja lenni?

Nem tudom, van-e válasz ezekre a kérdésekre. Olyan általánosságokkal nem szeretném beérni, mint: „szíved joga nem szeretni”. Olyan demagógiával sem, hogy „csinálj jobbat, mint ő”, mert – túl a demagógián – ennek a logikának mentén tartoznék rosszabbat csinálni, mint X. Y., és csak azután szerethetném X. Y.-t.
Szóval, nem tudom.
De Isten éltesse EP-t!

Mi a helyzet a népdalok szerzői jogával?

Látszólag ugyanolyan értelmetlen felvetés, mint az, hogy kötött-e a népdalok hangneme. Tehát hogy, mondjuk, a Hej, Dunáról fúj a szél d-mollban (helyesebben ’d’ alapú lá-pentatonban) éneklendő, nem pedig f-ben, mert szerzője úgy énekelte, d-ben. Csakhogy már ez a felvetés sem értelmetlen, mert abban a pillanatban, hogy hangszeresek is előadnak népzenét, a hangnem rögzített lesz, rögzített lévén a hangszerek hangolása. Másrészt a – főleg régi stílusú – népdalok keletkezése idején a házakat, a szobákat, illetve a közös helyiségeket (pl. fonó) meglehetősen egyformára építették, ami a rezonancia miatt kap jelentőséget. Ha egy adott nóta adott helyiségben ’d’ alapú lá-pentatonban „érzi jól magát”, az rosszul fog szólni más hangnemben, és ez lényegében a falu egészére érvényes. „Ez is lesétált a tányérról”, mondták arra az emberre, aki nem megfelelő hangnemben próbált meg énekelni. (Itt valószínűleg szövegromlással van dolgunk: eredetileg nem „tányérról”, hanem „tájékról”, azaz – mai nyelven szólva – lement a térképről.) Hogy az abszolút hallással nem rendelkező énekesek mire támaszkodtak, nem tudjuk. Egyes kutatók szerint előre behangolt butykos kotyogtatása volt a hangadás, mások szerint a kutyaugatást használták etalonnak. (Ez utóbbira nagy távolságban is lehetett támaszkodni, hiszen közismert akusztikai jelenség, hogy az ugatás kizárólag vízszintes irányban terjed, innen eredhet a mondás: kutyaugatás nem hallik az égig.) Tény viszont, hogy népi hangvillákra ezidáig a legalaposabb kutatás sem tudott rábukkanni.
Ez után a bevezető után már rátérhetünk a tárgyra. A népdalok szerzői jogának felvetése sem értelmetlen, sőt, mint látni fogjuk, szerencsés esetben izgalmas konklúziókra juthatunk. Szerzői jog megállapításához a szerzőséget kell tisztázni, ugyebár ez egyértelmű. Egy népdal szerzőjének kilétét kideríteni nem egyszerű feladat. Az énekest ki lehet kérdezni, honnan ismeri az adott dalt. A gyakoribb válaszokat sorba lehet rendezni a szerint, mennyi hasznos információt hordoznak.

 a) Nem tudom, nem emlékszem.

 b) A fonóban hallottam.

 c) Kodály Zoltántól tanultam.

 d) Édesanyám (nagyapám stb.) énekelte.

 e) Magam szerzettem.

A)-tól c)-ig a válaszok nem értékelhetők, bár b) nyújthat egy kevés támpontot, kivált, ha a fonóban alkalmaztak népi jelenléti ívet. D) már hasznos, e) pedig minden várakozást felülmúl. (Vélelmezve persze a megkérdezett igazmondását.) De – hadd nyomatékosítsuk – d) is nyomot ad, melyen el lehet indulni. Mert való igaz ugyan, hogy a megkérdezett nem emlékezhet korábbi felmenőkre, mint akiket maga is ismert, de ha a többek által énekelt ugyanazon népdalnak az eredetét kutatjuk, akkor a hivatkozott felmenők adatait már össze tudjuk vetni (értsd: ki kit ismerhetett, kivel állhatott rokonságban), és alapos levéltári, illetve anyakönyvekben történő kutatás nemzedékről nemzedékre elvezethet a forráshoz, kivált, ha tudjuk az időt, amely előtt az adott népdalra nem történt hivatkozás. Nehéz, időigényes munka, de nem lehetetlen elvégezni.
Egyik lelkes munkatársunk Franciaországban kutatott. Tette ezt annak okán, mert a) széles körben ismert népdal forrását akarta megtalálni, b) úgy vélte, a régi adatok kevésbé vesztek el Franciaországban, mint itthon. A dal pedig a Sur le pont d’Avignon kezdetű (fordításban: Készen áll már a híd). Az ismertségre nem lehet panasz, ez a dal nem porosodik néprajzosok, zenetudósok polcán, nem is a táncháznak nevezett rezervátumban hallható, ezt a dalt világszerte éneklik, kb. 524 nyelvre fordították le. (Az egyik legköltőibb fordítás a teki indiánoké: Vantit tú, mentit tú, Ohai-ka Avinyonké. Pánsíppal, dobokkal kísérve ellenállhatatlan.)
A szóban forgó híd az avignoni Szent Bénezet híd 1171 és ’85 között épült. (Bővebbet itt lehet megtudni.) A róla szóló dal jóval későbbi, a XV. században keletkezett. Munkatársunk az összehasonlító folklorisztikára, a népzenekutatás legújabb vívmányaira (pl. rögzített hangminták DNS-vizsgálata), valamint egy halottidéző segítségére támaszkodva kezdte meg a kutatást.
„Mintha egy ásatáson lettem volna, annyira izgalmas volt”, mondja a kutatómunkáról, pedig a java nyilván nem volt kellemes: átolvasni több száz anyakönyvet, illetve levéltári bejegyzést. A kitartó kutatás nyolc év után hozta meg gyümölcsét: sikerült azonosítani a dal szerzőjét! Illetve fogalmazzunk óvatosabban, mert ebben a munkában fehér holló a teljesen biztos eredmény; szóval, nagy valószínűséggel megvan a dal szerzője.
Magáról a kutatásról most nem számolnánk be, ez laikus olvasónak hosszú és unalmas lenne. A lényeg úgyis a végeredmény (mármint a laikus olvasónak). A Sur le pont szerzője tehát nagy valószínűséggel egy Jehan Thierry nevű ember volt.

* * *

Itt akár be is lehetne rekeszteni a történetet, de csak lehetne, mert folytatása is van. Munkatársunknak feltűnt valami a dalban. Ehhez tudni szükséges, hogy az európai népzene, pontosabban a népdalok szerkezete földrajzi területre jellemző jegyeket mutat. Az egyik ilyen geostrukturális jegy a kvintváltás. Ahogy haladunk nyugati irányba, a kvintváltó dalokat egyre inkább felváltják a dúr-moll rendszerre épülő, végigkomponált vagy szimpla ismétléseket tartalmazó dalok. Véletlenül éppen Magyarországon húzódik meg a határ: az osztrák (német, francia, angol) népdalok jellemzően nem kvintváltók, míg a magyarok (románok, marik, csuvasok) döntő többségükben kvintváltók. Lássuk, mi tűnt föl kollégánknak!

Igen, a második L’on y danse kvinttel lejjebb ismétli az elsőt! Vajon lehetett-e rá különös oka Jehan Thierrynek, hogy dalába magyar „vízjelet” illesszen? A kutatás használható eredményt produkált. Az avignoni egyházközség 1387. évi anyakönyvében bejegyzés található bizonyos Louis Thierryről, aki egy Isabelle nevű pásztorlányt (Bergère) vett feleségül. Munkatársunk furcsának találta, hogy az újdonsült asszony keresztneve szerepel csak a bejegyzésben. Meg a foglalkozása. Csakhogy máshol Isabelle asszony jómódú fogadós özvegyeként szerepel, akit 1387-ben L. Th. feleségül vett. Nem tartott soká kitalálni, mi történhetett. Elírással, szövegromlással van dolgunk: a Bergère nem a foglalkozása, hanem a családneve az asszonynak! És most kapaszkodjunk: Isabelle apját mint „Balkánról jött” bevándorlót említi az anyakönyv. Innentől már csak egy lépés volt rábukkanni Bereg Tódorra, a XIV. századi Magyarország híres-hírhedt szélhámosára. Bereg Tódor életéről viszonylag keveset tudunk, igaz, ő maga is igyekezett kilétét minél nagyobb homályban tartani. Állítólag talált gyerek volt, papok nevelték a zsámolyújvári kolostorban. Nyugtalan természete miatt nem viselte el a rákényszerített rendet, megszökött, csavargó lett belőle. Később egy ismeretlen jótevő magához vette, nevelte, taníttatta. Egyetemi tanulmányait félbehagyta, jótevőjétől is megszökött, és ettől kezdve mint csodadoktor, garabonciás diák, illetve alkimista járta az országot, nagy sikerrel kifosztva a hiszékeny embereket. Ezzel sokáig ellehetett volna, de amikor híre ment, hogy kisgyerekek székletével kísérletezik, az egyház fölhördült. Pápai kiátkozás után Károly Róbert király személyes ügyének tekintette, hogy Bereget elfogják és karóba húzzák. Ő azonban az utolsó pillanatban elmenekült, és meg sem állt Franciaországig.
Ezek szerint tehát Jehan Thierry ereiben negyedrészt magyar vér csörgedezett, aminek annyi a jelentősége, hogy Thierry – munkatársunk tudomása szerint – leszármazott nélkül halt meg, ilyeténképpen az általa szerzett népdal jogdíja az államé, illetve negyedrészt a magyar államé. (Az országra háramló dicsőségről nem is szólva.) Diplomáciai lépésekre lehet szükség az ügyben, bár még feltételeznünk is súlyos, hogy Franciaország netán vonakodnék jogos követelésünket teljesíteni.

Budapest, 2010. áprlis 1-én

Önreklám

Most ismét megszegem a magam felállította normát, mely szerint jelen blogban lehetőség szerint nem beszélek saját munkásságról.

Tehát. Néhány éve valamelyik német tartományi rádióban kitalálták, hogy az itt-ott előálló egy-két-három perces szüneteket ne zenével, hanem minidrámákkal töltsék ki. Az ötlet megtetszett az Európai Rádió Uniónak (EBU), pályázatot hirdetett, és az eredetileg műsorkitöltő önálló műfajjá nőtte ki magát, persze, nem előzmények nélkül, gondoljunk Örkény Egyperceseire vagy akár a kabaré műfajából a villámtréfára. Az EBU mottót is adott a pályázathoz, amit, persze, annyira szabadon lehet értelmezni, mintha nem is volna. Először a határátlépés volt a mottó, majd a metamorfózis.
Tavaly valamikor megkerestem két rádiós szerkesztőt egy saját hangjáték ügyében. Hát, izé, most nemigen van rá pénz, de vajon nem érdekelne-e... – és itt elmondták, amit fentebb leírtam. A határátlépősről már lecsúsztam, de a metamorfózisos még nyitva.
Elsőre nem érdekelt, mi dolgom van nekem holmi feltuningolt villámtréfákkal. Másodikra érdekelt, mert némi töprengés után arra a konklúzióra jutottam, hogy ha egyszer ez a feladat, ez a kihívás, akkor ennek kell megpróbálni megfelelni. Ráadásul egy magyartanár ösmerősöm azt mondta, hogy én inkább a kisformákban vagyok jó. (Ezért aztán most gyorsan be is rekesztem ezt a bejegyzést.)

(2010. márc. 28., 21:40, MR-1 Kossuth: Rádiószínház – Metamorfózis – Jgy hangjáték-etűdjei
Impulzív hírek - Átváltozások - A rendőr esete a Jóistennel - A végzetes fűrész - A vibrafon - Intelligens férgek
Közreműködik: Bezerédi Zoltán, Herczeg Tamás, Jgy, Nyakó Júlia, Roszik Hella és Solténszky Tibor
A hangfelvételt Liszkai Károly készítette
Zenéjét összeállította: Kakó Gyula
Rendezte: Solténszky Tibor)

Ünnepi köszöntő

Március 15-én nem voltam gépközelben, így most írok. Nem lett volna illendő, ha erről a jeles napról nem emlékeznék meg. Igen, 1958-ban ezen a napon született Szalai Gábor, a Mozdonyos. Persze, akkor még nem volt Mozdonyos. (Írom ezt, elkerülendő a jobbikos „Megszületett a Megfeszített” jellegű megfogalmazást.)
De hogyan kerül ő egy irodalmi blogba? Mely mondattal rögtön elárultam, hogy nem zenei jellegű az ismeretség vele, bár… de erről alább. Sőt, a bekerüléséről is alább.
Szalai Gábort (továbbiakban Mozdonyos) a főiskolán ismertem meg mint Lantos Zoli (hegedű, indiai zene, világzene) országos cimboráját. Azt kell róla tudni, hogy megvalósította gyerekkori álmát: mozdonyvezető lett. A vasúti dolgozókat nem tartottam különösebben igényes és művelt embereknek, a mozdonyvezetőket meg még nem is nagyon értettem, mi a jó nekik abban, hogy gyors tempóban eljutnak egy helyre, ahol amúgy semmi dolguk sincs (© Királyhegyi Pál). Hamar kiderült, mennyire előnytelen az általánosítás, illetve az előítélet. A Mozdonyosban nagyon értelmes, nagyon művelt és nagyon érzékeny fiút ismertem meg. Akkoriban fennen hangoztattam, hogy a férfiakat a nőkhöz képest ostoba és unalmas társaságnak tartom, tisztelet a kivételeknek. (Ma is így gondolom, bár a fennen hangoztatást már nem gyakorlom.) Nos, a Mozdonyos egyike ezeknek a kivételeknek. Eleinte, ha megpróbáltam beszélni róla, a hímtündér kifejezést használtam, de ennek volt valami konnotációja, ami a többieket fintorgásra késztette, úgyhogy hagytam. A lényeg, hogy a Mozdonyos varázslatos figura. (Kicsit Jiří Menzelre emlékeztet. A beiktatott rajz őt ábrázolja [szeretné ábrázolni], amint az általam készített maflakisz [álgörög étel] fogyasztása közben kettéáll a füle.)
A vicces az, hogy kétszer lett nekem bemutatva, legalábbis felkonferálva. Lantos Zolitól teljesen függetlenül, egy baráti házaspár, melyhez gyakran följártam, szólt, hogy várják egy ismerősüket, tündéri alak, biztosan meg fogom kedvelni, és képzeljem, mozdonyvezető. Kicsi a világ.
Mindketten egykék vagyunk, és akkoriban éppen pár nélkül libegtünk a világban, nagyrészt szenvedve, kisrészt tetszelegve a kivert kutya szerepében. Ezek külsőségek ugyan, de segítettek a gyors egymásra találásban.
Mozdonyos első megjelenése kissé sokkolta a szüleimet, illetve főleg anyámat. Már a drótkeretes, kerek szemüveg is gyanús volt, de a barna bőrtáska ezt felülmúlta, és az abból előkerülő asztali ébresztőóra (hangsúlyozom, hordozható időmérő eszköz minőségében) mindent elsöpört. Az óra, persze, igazi régi vekker volt, tudjuk, amelyik elindul az éjjeliszekrényen, amikor csörög.
Kis kitérő. Akiket nagyon megszerettem, azokat szívesen felruháztam valami olyan attribútummal, ami elesettséget sugall, sajnálatot vált ki. (Lélektanászok elemezzék, ha akarják.) Emlékszem, a 60-as években volt népszerű az olasz táncdalénekesnő, bizonyos Nada. Bele voltam esve a hangjába, és biztos voltam benne – természetesen minden alap nélkül –, hogy vak. Remekül el tudtam képzelni, ahogy felvezetik a színpadra, ott elkezd énekelni, és a hallgatóságnak patakzik a könnye. (Nada tudtommal él, és kiválóan lát.)
No, a Mozdonyosról meg azt találtam ki, hogy árva. Ez nem is volt olyan veszett nagy tévedés, mert nem volt jóban a szüleivel. Mikor megismertem, már saját lakásban lakott, de ha fölment a szüleihez, nem beszéltek, hanem tacepaók segítségével érintkeztek. Persze, anyámnak ez sem tetszett, szerinte a gyerek köteles szeretni, de legalábbis vállalni a szüleit. Én viszont pompás szövetségest láttam a Mozdonyosban, mert bár rosszban nem voltam a szüleimmel, de súrlódások elő-előfordultak. (Amúgy nem tudom, Szalaiéknál mi volt a baj, szerintem csak afféle generációs ütközés, idővel el is simult.)
No de mindegy, a barátság beindult. Rengeteget mászkáltunk együtt, buliztunk éjszakába nyúlóan, egymásnál aludtunk, koncertekre jártunk (mindenféle műfajban; egyébként erre értem, hogy zenei jellegű is a kötődés), és beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk baromi sokat. Ő volt életemben az első ember – már ha a memóriám nem éppen elhárít valamit –, akiről tapasztaltam, hogy átlát rajtam, mint egy pohár vízen. Hogy jobban tudja, valamit miért csinálok vagy valamiről miért az a véleményem, ami, szóval, jobban tudja, mint én magam. És ezeket a megállapításait sosem bántó módon közölte. Szóval, van a figurában valami varázslószerű.
És azt hiszem, senkivel nem utaztam annyiféle közlekedési eszközön, mint vele, már ha ez számít valamit. Kerékpároztunk, ültem a kielboatjában, a motorján, az autóiban. És persze, egyszer elvitt mozdonyozni is.
Furcsa belegondolni, hogy bő negyedszázada ismerjük egymást, ami tekintélyes időnek tűnik, lévén, hogy barátságunk nem gyerekkori barátság. Ez alatt az idő alatt udvarias tanúi vagy éppen elefántjai voltunk egymás párkapcsolatainak, házasságnak, gyermekáldásnak, válásnak. (Jelentem, ez utóbbit én elkerültem.)
A számos barátnő valahogy olyan aurát teremtett, mintha a Mozdonyos habzsolná az életet, és állandó változatosságra vágyna. Azt hiszem, ez úgy lehet, hogy ő éppen megtestesíti azt a stabilitást, nyugalmat, amire mindig is vágyik, így aztán körülötte az élet (ami olyan, amilyen) relatíve kavargó és villódzó lesz.
Amúgy a „Mozdonyos” név már régen anakronizmus. Az idejét nem tudom, mikor hagyta ott a MÁV-ot. További munkahelyeit itt nem sorolom föl, egy csomó mindent kipróbált.
Szóval, a bő negyedszázad. A házasságokkal az a veszély járt együtt, hogy lassan kikerülünk egymás életéből, szerencsére nem így történt. A találkozások jelentősen megritkultak, de a barátság intenzitása nem. Remélem, az ő részéről sem.

És most arról, hogy mit keres a Mozdonyos egy irodalmi blogban. Jelen oldalakon igyekszem kerülni a saját művekről való írást, most viszont az érthetőség miatt meg kell tegyem. Amikor úgy istenigazában nekikezdtem az írásnak, mégpedig mesekönyv írásának (kb. ’86-ban), szinte magától slisszolt be írói barkácsműhelyembe (ah!) a jóságos varázsló figurája, aki úgyszólván teljesen hétköznapi ember, hétköznapi tulajdonságokkal, és csak mellékesen varázsló. És akit Szalai Gáspárnak hívnak. (Fentebb írtam, hogy a Mozdonyosban van valami varázslószerű.) Ne egy az egyben megfeleltetésre gondoljunk, inkább valami múzsacsókszerű izére, amikor is a múzsa nemcsak ihletet ad, hanem személyiségének nagy részét is ideadja (Mackóba szuflát ti fújtatok; az idézetet kéretik kommentben javítani). Szóval, Szalai Gáspár figurájában nehéz Szalai Gáborra ráismerni, de nélküle (mármint a Mozdonyos nélkül) nem született volna meg (mármint a varázsló). Egyébként a Mozdonyos teljesen méltónak bizonyult irodalmi szerepére, mert tempora mutantur ugyan, de a mai napig árad belőle az az egyszerre mackós és tündéri kisugárzás, amiért – a dolog irodalmi hozadéka mellett – úgy tudom szeretni, mintha a testvérem volna.

„Édeske, ez teljességgel lehetetlen”

Földes Imre 76

A főiskolán voltaképpen szerencsém volt a tanárokkal, még a kevés számú idióta is jóindulatúnak bizonyult. Hanem a jók közül is magasan kiemelkedik három (az egyszerűség kedvéért névsorban): Földes Imre, Kurtág Márta és Vidovszky László. Vidáról már írtam, Márta néniről nem biztos, hogy fogok, mert amit tőle kaptam, az nehezen önthető szavakba, „a Földes”-nek viszont most volt a születésnapja, ami jó apropó.
„A Földes”-t megelőzte a híre. Lehetett tudni róla, hogy elképesztően jó és szellemes előadó és elképesztően szigorú tanár. Mindkét hír igaznak bizonyult. Azt már korábban is tudtam, hogy rendszeresen tart előadásokat a TIT-ben. És valóban, a stílusa megfelelt a legjobb értelemben vett néptanítóénak. Ami a szigorát illeti, ahhoz hadd tegyek egy kis kitérőt.
Pernye Andrásról terjedt el a következő, sajnos, a mai napig kiirthatatlan legenda. Tudjuk, ugye, zenetörténetet tanított, nemcsak a zenetudósjelölteknek. Elvből mindenkinek ötöst adott a vizsgákon. Egy eset kivételével. A diák annyira nem tudott semmit, hogy a szereplése egyszerűen értékelhetetlen volt. Pernye bedobja az utolsó mentő kérdést:
– Buxtehude Krisztus előtt vagy után élt?
A hallgató diadalmasan kivágja, hogy előtt. Mire Pernye:
– Buxtehude – hú, de buksz te!
Ezt valahogy az első pillanattól nem éreztem hitelesnek, valahogy nem passzolt Pernye stílusához. Aztán megtudtam az eset ténylegesen megtörtént változatát, méghozzá magától Pernyétől. Szóval, az odáig igaz, hogy mindenkinek ötöst adott. Aztán jött a hallgató nulla felkészültséggel. Végül a mentő kérdés:
– Bakfark Bálint mikor élt, Krisztus előtt vagy után?
– Előtt.
Na, ez volt az egyetlen eset, amikor Pernye négyest adott valakinek. Ezt a bemutatkozáskor Földes is elmesélte, majd hozzátette, reméli, nem okoz csalódást, de nem követi Pernyét, ő igenis az ötjegyű osztályzat rendszerét alkalmazza. Ha azt mondom, szigorú volt, az pontatlan megfogalmazás, mivel az írásbeli vizsgán pontokat gyűjthettél, mégpedig teljesen egzakt kérdésekre adott egzakt és persze, helyes válaszokkal. Sőt, ha azt vesszük, inkább engedékeny volt, mert nem az adható, hanem a maximálisan elért pontok számát osztotta ötfelé. Más kérdés, hogy aztán a szóbelin nem volt kecmec. Segítség, mentő kérdés nem játszott.
Apropó, szóbeli. Földes egyik kedvelt játéka volt, hogy variálja a szóbeli kötelező érvényét. Volt félév, amikor szóbelizni is kellett. Volt, amikor nem kellett, csak lehetett. Például, mert nem vagy elégedett az írásbelin kapott jegyeddel, és javítani akarsz. A dolog hátulütője az volt, hogy a szóbelin ronthattál is, ha peched volt. Egy idevágó, igaz, csak helyi legenda rólam is elterjedt. Mely szerint az egyik félévben, amikor a szóbeli csak választható volt, én, aki az írásbelimre ötöst kaptam, jelentkeztem a tanár úrnál, hogy az az ötös nem eléggé ötös, úgyhogy én szóbeliznék is. Az én zenei műveltségem egy picit nagyobb volt az átlagosnál (úgy értem, főiskolai viszonylatban), úgyhogy a zenetöri órák sok olyan pillanatot számláltak, amikor egymás magántanára / magándiákja voltunk. Ettől a többiek stréber alaknak tarthattak, és talán ez az imázs generálta a legendát is.
Hanem lehettem én akár picivel, akár jóval műveltebb a többieknél, mindez sehol sem volt ahhoz képest, amit Földes a zenetörténetről tudott. Ennek nyilván magától értetődőnek kell lennie egy olyan tanár esetében, aki zenetörténetet ad elő, de Földes átfogó tudása minden várakozást felülmúlóan impozáns volt. Illetve impozáns most is. A jelen időbe tétel nem szóvirág, hanem annak jelzése, hogy ő a zenetörténetet naprakészen, lezáratlanul tanította.
Amúgy a három év – befogadói oldalról – három különböző szakaszra tagolódott.
1. évfolyam: ájult döbbenet, mi mindent tud a pasi, és milyen jól adja elő. Földes valóban nagyon lelkesen magyaráz, mondhatni, szenvedélyesen. Amikor igazán belejön (márpedig szinte folyamatosan bele van jőve), magasabbra is csúszik a hangja, és kissé összeszorított szájjal képzett mondatai nagyon jellegzetesek, remekül lehet utánozni. Általában az „édeske, ez teljességgel lehetetlen” volt a hívószó, illetve -mondat.
2. évfolyam: a kételkedés. Biztos, hogy mindig úgy van, ahogy mondja? Tényleg mindent tud? Ezt a szkeptikus hangulatot nyilván a megszokás teremtette, és az, hogy zenetöriből ekkorra értünk azokhoz a korszakokhoz, amelyek termése az átlag hangverseny- és operabérletek nyersanyaga, más szóval, itt kevésbé tudott újat mondani.
3. évfolyam: a nagy visszatalálás („azért mégiscsak tud ez a pasi”). Ezen nincs mit részletezni.
Én különben jártam egy Zenei Ismeretterjesztés című kurzusára is a Zeneakadémiára. („Ha van kedvük, jöjjenek el, tétje nincs, de egy beírással több az indexbe.”) Volt ott minden, mármint feladat. Nagyobb lélegzetű előadás vagy éppen „etűdözés”. Mindig meg kellett mondanunk, ki a célközönség. Ez a szakmai berkektől a legegyszerűbb emberekig terjedt. De volt felolvasásverseny is. Meg – hogy tanuljunk szépen, jól beszélni – Shakespeare-vígjáték olvasópróba stádiumban. Egyszer eljött Montágh Imre (Földes személyes jó ismerőse), és tartott nekünk egy órát, illetve nem is órát, csak úgy beszélt arról, amihez ő ért. A végén úgy jöttünk ki, ahogy a moziból támolyognak-lebegnek ki a nézők valamely nagyon jó film után.
Egy időben sokat zenei-ismeretterjesztettem. Ha azt jól csináltam, illetve ha most jó műsorvezető vagyok, azt majdnem teljesen Földes Imrének köszönhetem.
De vissza a fősodorba. Mit is tanultunk meg tőle? Egyrészt az az átfogó anyag, amit leadott, valahogy csökkentette a kedvenc zeneszerző jelentőségét. Én legalábbis mindenevő lettem a három év alatt. Másrészt segített a nehezebben emészthető műveket befogadni. Ne valami tanáros-esztéta „mitől jó ez a darab” jellegű (bele)magyarázatot képzeljünk el; egyszerűen csak felhívta a figyelmünket rejtett összefüggésekre, illetve rejtett helyekre, amelyekre érdemes odafigyelni. Harmadrészt mindig hozta a példákat az adott kor társművészeteiből.
Ja, és tulajdonképpen kirándulni is tőle tanultam meg.
Hát, így.

Kedves Tanár úr, drága Imre, Isten éltessen!