Ünnepi, szent színjáték 2.

(Kettőspont 2.)

Ez a tanulmány a Nagyvilág 2009. februári számában jelent meg, úgyszólván változtatás nélkül.

Megismételhető-e a remekmű? Érdemes-e törekedni az egyszeri szaporítására? Származik-e ugyanolyan ízes must ugyanannak a szőlőnek második préseléséből? Ne hamarkodjuk el a választ, tegyünk előbb egy próbát.

Íme: tiszta lelkű, érintetlen fiatalember eltéved az erdőben, konfliktusa támad egy állattal, és ez a konfliktus az állat pusztulását eredményezi. Később érintkezésbe kerül egy vallási közösséggel, megismeri a gonosz szereplőt, aki ezen vallási közösség ellen tör, felszabadít egy nőt, végül – aszketikus megpróbáltatások után – maga is beavatott lesz, és a leköszönő főpap helyébe lép.

Ha ezt az amúgy gorombán zanzásított történetet előadjuk, mondjuk, tíz zeneileg (is) művelt embernek, vélhetően mind a tíz bólint: igen, ez Mozart A varázsfuvola című operája. És közülük vélhetően három hozzáteszi: és Wagner Parsifalja.
Holott látszatra a két műnek nincs sok köze egymáshoz. Mozart fenséges, egyben gyengéd, egységes, ugyanakkor sokszínű remekével nehéz együtt emlegetni Wagner súlyos, a rendelkezésre álló dimenziókat a végletekig kihasználó, történetében rendkívül koncentrált, mégis áradóan bőszavú alkotását.
Pedig, mint látjuk, nemcsak a két történet, hanem azok szereplői is nagymértékben megfelelnek egymásnak. Az elején fölbukkan a többé-kevésbé homályban hagyott származású hős (aki később beavatott lesz), és fölbukkan a „természet gyermeke”, a naturbursch (Wagnernél ez a kettő ugyanaz a személy, ennek jelentőségére még visszatérünk). Aztán a majdani hős eljut egy megszentelt helyre, ahová ezen első alkalommal belépni még nem méltó. Kerül azonban kalauz, aki segíti hősünket: A varázsfuvolában az Első Pap, illetve a Beszélő, a Parsifalban pedig Gurnemanz. De segítik a hőst (vagy legalábbis a nézőt a tájékozódásban) az ellenoldal emberei is. Bizonyos információkkal éppen az Éj Királynője szolgál a számunkra (meg persze, Tamino számára), Parsifalnak pedig végső soron Kundry elbeszélése nyitja föl a szemét. A Kundryval való találkozás előtt viráglányok csábítják a Klingsor varázskertjébe tévedt Parsifalt. Ezzel analóg jelenet, amikor a próbatételek során az Éj Királynőjének Három udvarhölgye próbálja jobb, illetve rosszabb belátásra (nézőpont kérdése) bírni Taminót és Papagenót. Sőt, még szembeszökőbb – igaz, felszínesebb is – a hasonlóság a két jelenet között, melyben a Három Hölgy, illetve a számos viráglány kis híján hajba kap az alélt Tamino, illetve a varázskertbe erőszakkal behatolt Parsifal miatt.
De Kundry nem csupán és nem egyszerűen eszköz Klingsor szolgálatában, hiszen folyamatosan vezekel, önmagát súlyosan megalázva szolgálja a Grál-lovagokat, s mikor először találkozunk vele, éppen gyógyfüveket visz Amfortasnak. Hiába törekszik azonban az üdvösségre, minduntalan visszazuhan a testiség, illetőleg Klingsor bűvkörébe. És Kundry, aki mindkét oldalhoz tartozó helyszínen felbukkan, noha tevékenykedése hasonlít a Három Hölgyéhez, sokkal inkább megfelel Monostatosnak, aki az opera folyamán szintén mindkét oldalt szolgálja, és akit szintén nemi vágya hajt. Sőt, mivel egy személyben magában hord erőteljes pozitív és negatív töltést, voltaképpen megfelel a „töltéssel nem rendelkező” Három Fiúcskának is.
Érdemes egy-egy pillantást vetnünk a hierarchia csúcsán álló szereplőkre is. Mind az Éj Királynőjének, mind Klingsornak valaha „köze volt” a „fény birodalmához”. Az Éj Királynője férje (Pamina apja) az egyik legsugárzóbb szellemű főpap volt, míg hatalmát át nem ruházta Sarastróra. Klingsor pedig Grál-lovag szeretett volna lenni, és mert testi vágyát nem tudta leküzdeni, úgymond „férfiatlanította magát”, amivel azonban csak azt érte el, hogy Amfortas véglegesen kitiltotta a Grál-közösségből. Klingsor magasztos cél elérése érdekében tör ugyan önnön férfiassága ellen, de a jelenség amúgy nem egyedi Wagnernél. A Nibelung gyűrűje cselekménye lényegében azzal indul, hogy Alberich lemond a szerelemről, így lesz rá képes, hogy elrabolja a Rajna aranyát, melynek birtokában világuralomra törhet. Talán nem tűnik erőltetettnek az összehasonlítás, amikor megállapítjuk, hogy az Éj Királynője is elnyomja nőiségét, vagy legalábbis nem azt helyezi előtérbe. Vélhetőleg nőként is levenné Taminót a lábáról, ő azonban biztosra akar menni, így a „fájdalmas anya” szerepét hangsúlyozza. Nemcsak Tamino, hanem a lánya, Pamina előtt is, amikor Sarastro meggyilkolására akarja rávenni. Vajon csak színlelés mindez? Talán nem is. Talán az Éj Királynője maga is elhiszi, hogy Sarastro szörnyeteg, aki rabságban tartja Paminát, és a lány az égvilágon semmi jóra nem számíthat a főpap birodalmában. Ha fájdalma őszinte, az viszont Parsifal anyjával teszi rokonná. Herzeleide („Szívfájdalom”) belehalt a bánatba, hogy Parsifal elszökött otthonról – amint erről Kundry tudósít. (Kundry láthatóan sok információ birtokában van. Azt is jól tudja – amit a hermetikus elzártságban fölnevelt Parsifal nem –, hogy Parsifal apja maga is Grál-lovag volt, Gamuret, aki csatában esett el. Amiképpen, mint említettük, Pamina apja is Izisz és Ozirisz papja volt. Mint látjuk, a megfelelések hálója szövevényes1.)
Hát Sarastro? Tekinthetjük-e Amfortas megfelelőjének? Maradéktalanul biztosan nem. Amfortas le akarta győzni Klingsort, azonban annak varázskertjében egy „káprázatosan szép nő” (Kundry) csábításának esett áldozatul, így Klingsor könnyűszerrel megtámadhatta: a szent dárdával be nem gyógyuló sebet ütött rajta. Amfortas tehát „bukott férfi”, akinek azonban továbbra is el kell látnia főpapi feladatát. Leváltani nem lehet, nincs megfelelő utódja. Ebben az értelemben Sarastro tisztább. Nem szédült meg, nem került nők hálójába, nem tudunk sötét foltról a múltjában. Ám az ő számára is megoldandó a két probléma, ami Amfortast is nyomasztja: nem lebecsülendő erejű ellenség tör közössége romlására, illetve hogy a számára kimért idő letelni készül, utódról kell gondoskodni.

* * *

Az imént a szent dárdát említettük; érdemes szemügyre vennünk a két műben felbukkanó ereklyéket, illetve emblematikus tárgyakat. Rögtön ott van maga a varázsfuvola, mely hangszer bűvös erővel bír: hangjára megszelídülnek az állatok, és aki játszik rajta, azt átsegíti a legsúlyosabb próbákon (illetve ezt csak vélelmezzük, nincs róla információnk, hogy a hangszer nélkül Tamino elpusztulna-e a tűz- és vízpróba során). Hasonló képességekkel rendelkezik Papageno harangjátéka: trankvillánsként működik Monostatos és rabszolgái esetében, de ha kell, előcsalogatja az elveszettnek hitt Papagenát is. Szó esik még a „hétsugarú napkorongról”, mely a beavatottak hatalmának jelképe, és mint ilyen, szent tárgy. A Parsifal két kultikus tárgya a már említett dárda és a Grál-kehely. A legenda szerint a szóban forgó dárda nem más, mint az a bizonyos, mellyel Jézus felfeszített testét átszúrták. A Grál-kehely pedig a kupa volt, melyből Jézus az utolsó vacsorán a bort itta, és ugyanebben a kehelyben fogták fel Jézus kiömlő vérét. Ezt a két tárgyat őrzik a Grál-lovagok Montsalvat várában, helyesebben, a Parsifal második felvonásának végéig a dárdát Klingsor bitorolja.
Ez utóbbi két tárgy is természetfeletti erővel bír: a szent Grál az úrvacsora osztásának pillanataiban világítani kezd, és ereje szétárad a közösségre. A dárda (és csakis a dárda) képes Amfortas sebét begyógyítani.

* * *

Joggal merülhet föl a kérdés: vajon az imént leltárba szedett analógiák tömege nem csupán felszíni kapcsolatra utal? Sőt, valamely analógia (pl. a szereplők jelleme) nem egyenes következménye e egy másik analógiának (a cselekménynek)? Vagy vice versa? Tanulmányunk szempontjából kedvezőbb válaszhoz jutunk, ha a két művet az életműben elfoglalt helyük szempontjából vizsgáljuk. Mindkét alkotás kicsit „kilóg a sorból”.
Talán kezdjük ott, ahol a leltárt berekesztettük. Wagnerre korábban nem volt jellemző emblematikus tárgyak szerepeltetése. Azaz dehogynem, hiszen már a Nibelung-tetralógián végigvonul Wotan dárdája mint a betartandó törvény és a megtartandó eskük, illetve a vészkard, a Nothung mint a szabadság, a törvényen is túlmutató igazságosság szimbóluma, de ezek még így is inkább színpadi kellékek. Másrészt megfigyelhetjük, hogy az egyéb, fontosabb holmik (a Rajna aranyából kovácsolt gyűrű, a ködsisak, bájitalok) úgyszólván a szemünk láttára születnek meg (még Siegfried is reciklálja kardját), ezeknek a tárgyaknak tehát nincs számottevő előéletük. A Parsifalban szereplő dárda és kehely azonban nemcsak a cselekménynek, hanem a darab szellemének is szerves része, jóval több, mint kellék.
Mozart esetében szembeszökőbb a különbség. Korábbi operáiban nem találkozunk emblematikus tárgyakkal. Természetesen tudunk borosflaskákról, árulkodó hajpántról, lepecsételetlen kinevezésről, rosszindulatú kis tűkről, mágneses kövekről, ezek azonban jóval kisebb fajsúlyt képviselnek, mint A varázsfuvola ereklyéi. Ugyanez igaz a kompozíciós technikát tekintve is. A varázsfuvolán kívül ugyancsak hiába keressük az ún. vezérmotívumok alkalmazását. Ezt a fogalmat Wagner nevéhez szokás kötni, és bár nem ő találta föl, tény, hogy a legkövetkezetesebben ő alkalmazta. Miről van szó? Általában rövid, tehát könnyen megjegyezhető dallami-harmóniai-ritmikai képletekről, melyeket a zeneszerző valamely szereplő személyhez (vagy annak jellemző tulajdonságához), fontosabb tárgyhoz vagy fogalomhoz társít. Amikor a történetben az adott személy/tárgy/fogalom fölbukkan (akár rangrejtve is), vagy szóba kerül, a megfelelő vezérmotívum megszólal. Mint említettük, ez Wagnernél állandósult kompozíciós technika, Mozartra azonban nem jellemző2. Kilóg a sorból, szinte Wagnert megelőlegezve A varázsfuvola a maga két, rendkívül markáns vezérmotívumával. Az egyik a papi szertartást kísérő „háromszoros akkord”, a másik az a bizonyos dó-ré-mi-fá-szó menet G-dúrban, mely Papageno pánsípján hangzik fel számos alkalommal.

* * *

De az életműben elfoglalt hely kérdését eddig elodáztuk. Nos, Mozart esetében szembeszökő az eltérés a korábbi operáktól. Ezt az eltérést lehet ugyan azzal magyarázni, hogy – A varázsfuvolával ellentétben – a Figaro házassága, a Don Giovanni és a Cosi fan tutte olasz operák, ám a Szöktetés a szerájból is német opera, mégsem mutat túl sok közösséget A varázsfuvolával. Általában a megelőző operák a „földön járnak”, csodás elemek, deus ex machinák nem szerepelnek bennük3. Nincs Mozartnak még egy ilyen műve, amely – zenéje által – végső soron egy mesét magasztosít fel4, egy, a korban amúgy divatos műfajból, a varázsoperából teremt ünnepi, szent színjátékot.
Ezt az életművön belüli „másságot” Wagner esetében nehezebb kimutatni, de korántsem lehetetlen. Az „ünnepi, szent színjáték” kifejezést éppen Wagnertől kölcsönöztük, aki kizárólagosan a Parsifalt illette ezzel a kvázi műfaji meghatározással. És valóban, a Parsifal nemcsak témája megválasztásában, hanem ki- és feldolgozásában is magányos óriás a korai és a romantikus Wagner-operák, valamint az ünnepi színjátékok között. Erich Rappl5 találóan állapítja meg: míg Wagner korábbi művei dinamikusan drámaiak, addig a Parsifal statikusan epikai. A Parsifal szereplői a többi zenedráma szereplőihez képest rövidebbre fogják mondanivalójukat (Kundry az egész III. felvonásban két szót énekel mindössze), ezen belül is több az allegorikus megnyilvánulás („látod, fiam, itt térré válik az idő”). A cselekményben a konfliktust nem az ősi világrend elleni vétek (A Nibelung gyűrűje), nem a lebírhatatlan, ám tiltott szerelem (Trisztán és Izolda) s nem is a régi és az új művészet közti generációs ütközés (A nürnbergi mesterdalnokok), hanem „csupán” egy vallásos közösséget érintő szentségtörés váltja ki. Paradox módon mégis ez Wagner legmagasztosabb műve, mentes mindattól a „szósztól”, ami miatt a közönség esetlegesen germanofób része hanyatt-homlok menekül a tetthelyről. Értő rendezés, színvonalas előadás esetén mind A varázsfuvola, mind a Parsifal után úgy érezzük, inkább valamiféle szertartáson vettünk részt, mintsem operaelőadáson6.

* * *

Most, hogy sikeresen közös nevezőre hoztuk a két alkotást, illő, hogy a lényegi különbségekre is fölhívjuk a figyelmet, hogy átlássuk, miért nem lehet a Parsifalt szimplán második Varázsfuvolának tekinteni?
Ehhez – teljesen szakszerűtlenül – ideiktatunk egy, a lélektan által használt fogalmat, ez pedig a hasadás (Spaltung). Hasadáson itt és most azt a jelenséget értjük, amikor valamely szellemi megnyilvánulás, mely addig egységes volt, egyszerre csak többféle, látszólag egymástól független, esetleg ellentétes arculattal jelenik meg. A hasadás rendszerint különböző korszakok egymást váltása idején következik be. Ez nagyban és kicsiben egyaránt igaznak tetszik. Két világkorszak határán következett be, hogy az ember addig egységes kapcsolata a Kozmosszal – mely kapcsolatra már nincs is önálló szavunk – háromfelé, hitre, tudományra és művészetre hasadt. Ugyanez történik kisebb léptékben, amikor például valamely természettudomány szétválik elméleti és kísérleti ágra. Vagy megemlíthetjük a rabszolga-felszabadító és a női egyenjogúsági mozgalmakat, melyek nyilvánvalóan közös tőről fakadnak.
Mindezt azért tartottuk szükségesnek megemlíteni, mert úgy véljük, Mozart és Wagner korát is komoly szakaszhatár választja el. Ne feledkezzünk el róla, hogy 1791-ben még nem ült el a Francia Forradalom hangja, és 1857-ig még egy forradalmi hullám söpört végig Európán. Wagner korában a színháznak (és a zenés színháznak) gyökeresen más esztétikai elvárásoknak, illetve kihívásoknak kellett megfelelnie, mint Mozart idejében. A szövet, amely a XVIII. század végén még egységesnek tetszett, cirka hatvan évvel később már tele volt hasadással. A művészet, mint afféle érzékeny mérce, a hasadásokat vagy fölvállalta, vagy igyekezett befoltozni, de nem tehette meg, hogy nem vesz róluk tudomást.
Talán ilyen hasadást igyekszik eltüntetni Wagner, amikor a tudatlan naturburschból engedi kinőni Montsalvat következő főpapját, amikor egy, a természetben felnevelkedett, végső soron Kipling Mauglijával rokon fiúból és az erotikus csábításnak ellenálló, megvilágosodott lovagból, akin megtörik a rontás, gyúrja össze utolsó hősét, Parsifalt. Sőt, a meghasadt világban („kizökkent az idő”) vált csak elképzelhetővé, hogy egy másik naturbursch, az amúgy hótiszta Siegfried belegabalyodjon az ármányok hálójába, hogy varázsos tudatmódosító által előidézett emlékezetzavarában egymás után tegye meg a vétkes lépéseket, melyek végül a vesztét okozzák. Tudjuk, Wagner nem volt képes olyan értelemben kívülállóként szemlélni hőseit, mint Shakespeare vagy Moliere. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy kedves hősét, Siegfriedet valamiképpen Parsifalban akarta föltámasztani.
Hasadt személyiség Kundry is. Míg Monostatos kristálytisztán tudja, mit akar (ilyenformán Sarastro birodalmában rossz helyen van), és átállása az Éj Királynőjéhez józan elhatározás eredménye, addig Kundry folyvást vezekelni akar, de minduntalan visszazuhan a bűnbe, Parsifal megérkezéséig nem szabadulhat Klingsor varázsos hatalmából. A Kundry-típusú nő a jövő fenoménja, aki majd Wedekind, illetve Berg Lulujában, Richard Strauss Saloméjában vagy ha úgy tetszik, Mata Hariban fog újra felbukkanni. Monostatos a maga javíthatatlan, durva, kizárólagosan testi szükségleteinek élő figurája inkább Calibannal rokon, és mint ilyen, múzeumi ereklye.
Mozart korában kevesebb (és még kevesebb látható) hasadás rútította a szellem szövetét, így A varázsfuvolán belüli törés csak keveseknek tűnt fel, éppen, mert a nagyközönségnek nem is volt rá szeme. A mai néző-hallgató is már csak megmosolyogja az opera furcsaságait, hiszen a zene egységessége kárpótolja a szüzsé következetlenségeiért. Amikor először hallunk Sarastróról, Taminóval együtt szörnyetegnek, zsarnoknak képzeljük, aki erőszakkal elszakított egy lányt az anyjától, és most fogva tartja. Az Éj Királynője is aggódó anyaként lép a színre, fájdalma őszinte. Fény és árnyék viszonya később megváltozik. Természetesen el lehet olyasmit is képzelni, hogy az Éj Királynője csak megjátssza a lánya miatt kezét tördelő anyát, de a történet egészéből ez valahogy kilóg. Másfelől Sarastro, amikor Taminóról beszél a gyülekezetnek, elmondja, hogy az istenek az ifjú hercegnek szánták Paminát, azért rabolta (vagy raboltatta) el. Ha így van, miért csak most mondja? Nem világos továbbá a Három Fiúcska szerepe sem, akik érintetlen lelkülettel csakis a jót szolgálják, Tamino és Papageno mégis a Három Hölgytől kapja őket idegenvezető gyanánt. Az egyik emblematikus tárggyal is gond van. A varázsfuvola kezdetben aranyból van7, ám utóbb megtudjuk, hogy azt Pamina apja vágta ki egy tölgyből.
Mindezek arra utalnak, hogy vagy a szöveg írása közben változott a koncepció, vagy – mint egyes elméletek állítják – a szövegkönyvet nem egyedül Schikaneder írta. Ilyenformán elképzelhető, hogy a librettó „fizikailag is hasadt”. Wagner ilyesmit nem engedett meg, a legkevésbé magának. Minden művének maga írta a szövegét, a díszlet- és jelmeztervezésbe és a rendezésbe is beleszólt. Ha teheti, nyilván ő játssza-énekli az összes szerepet.

* * *

Most, hogy megkíséreltük föltérképezni a két mű azonos, hasonló és eltérő vonásait, újból föltehetjük kezdeti kérdésünket. Egzakt választ azonban így sem biztos, hogy kapunk. Legföljebb megpróbálhatjuk kezdeti metaforánkat módosítani. A törköly újbóli kipréselése kétes a végeredmény szempontjából, de ugyanarról a tőkéről értelemszerűen többször is lehet szüretelni.

1 Sőt, ha azt vesszük, mindkét mű a felszíni mellett egy-egy mélyebb beavatásról is szól. Mind Parsifalnak, mind Paminának fel kell számolnia az anyához való kötődést, felnőtté kell válnia Vissza

2 Mozart is csodálatosan jellemzi szereplőit, de nem motívumokkal. Hangnemekkel, jellegzetes hangközugrásokkal, metrumokkal és a hangszereléssel operál. Vissza

3 Nincs okunk a Don Giovanni Kőszobor-jeleneteinek nagyobb metafizikai jelentést tulajdonítani, mint, mondjuk, a Hamletben az apa szelleme fölbukkanásának Vissza

4 Spike Hughes többször hangsúlyozza, hogy A varázsfuvola befogadása gyökeresen más lelkiállapotban lehetséges csak, mint egyéb operái esetében (Spike Hughes: Mozart operakalauz; Zeneműkiadó 1976, ford. Tallián Tibor) Vissza

5 Erich Rappl: Wagner operakalauz; Zeneműkiadó 1976, ford. Ormay Imre Vissza

6 Ezzel természetesen nem az operák emelkedettségét, a katarzist kérdőjelezzük meg, csupán arra utalunk, hogy A varázsfuvola és a Parsifal szakralitása mellett a többi opera inkább valamiféle „világi” vonalat képvisel Vissza

7 Spike Hughes szerint nyilván nem lehet kevésbé nemes anyagból, mint Papageno ezüst harangjátéka Vissza

Hirtelen Hatás

Hát, ahhoz képest, hogy mennyire (nem) hirtelen, a cím nem helytálló. Nem is most jelent meg, hanem kb. fél éve (a dedikáció 2008 novemberi), és a megjelenéskor sem nagyon vágott mellbe, hiszen a könyvbéli szövegek nagy részét ismertem már Balázs blogjáról. De azért mégis. A könyveknek nemcsak sorsuk van, hanem valamiféle zamatuk is, más ugyanazt az anyagot kéziratban vagy blogon olvasni, mint egy kellemesen kézbe simuló könyvben. (Arról nem is szólva, hogy azért a könyv jó sok olyan szöveget is tartalmaz, amelyet korábbról nem ismertem.)

Jelen blog zenei-irodalmi blogként identifikálja magát, és most felvetődik a kérdés, Birtalan Balázs Aszalt szilva naplementekor című alkotása irodalmi mű-e. Illetve bennem nem vetődik fel, de bárkiben felvetődhet. Talán így kéne feleljek, nem szépirodalmi alkotás – úgy tetszik, szerzője nem is annak szánta –, de az egymást követő tanulmányok-elmélkedések-bölcselkedések mégiscsak irodalommá állnak össze, irodalommá, amit az utókor emberei vélhetőleg nem (vagy nem csupán) azzal a céllal emelnek le a polcról, hogy tanulmányozzák egy kora huszonegyedik századi gondolkodó feljegyzéseit.

Az irodalommá összeállásra – bár mondom, ez magától is megtörténik – Balázs azzal is rásegít, hogy a megfelelő helyeken verseket (zömmel saját verseket) helyez el. (Az egyikben még valódi szemrím is van. Találós kérdés: melyikben?)

Az irodalomságra a szerkezet annyiban játszik rá, hogy követi az iskolai fogalmazás ismert bevezetés-tárgyalás-befejezés szerkezetét, a terjedelmi arányokat tekintve mindenképpen. (És hát ugyan, mi más az iskolai fogalmazás, mint irodalmi alkotás?) De hát hogy is néz ki egy ilyen mű?

Balázs könyve tíz nagyobb tematikus egységre van osztva, ezek az egységek egymással látszólag csak laza kapcsolatban vannak, de a könyv elolvasása után egyértelmű lesz, hogy az egységek sorrendje korántsem véletlenszerű. Van itt szó önéletrajzi tényekről és élményekről, az emberiség, illetve a Föld jövőjéről (nem a magukat zöldeknek nevező erőszakos álmodozók stílusában, hanem Daniel Quinn munkáira alapozott, egyszerre érzelemmel teli és nagyon objektív jegyzetek). Aztán szó van az erőszakmentes kommunikációról, más néven a zsiráfnyelvről. (Ez sem szépelgő "jobban kőne mán egymástot szeretnyi", hanem a Marshall B. Rosenberg által kidolgozott, a kommunikációt segítő és hatákonyabbá tévő metódus [de nemcsak metódus, hanem magatartás, filozófia is] leírása, illetve Balázs saját reflexiói.)

Mi van még? Harry Potter-elemzés, egyházügyi értekezések, hitügyi meglátások stb., nem sorolom tovább. Tessék elolvasni a könyvet. Én például egy rakás állításával nem értek egyet, miközben azt gondolom, hogy az Aszalt szilva valami hihetetlenül fontos és értékes mű; azért szerintem kevés ilyen könyv van, amit úgy szeret az ember, hogy közben minden (mondjuk) nyolcadik állításával vitatkozik.

Illetve csak vitatkozna. Balázzsal rém hálátlan dolog vitatkozni, mert

1. elképesztően okos, tehát egy rakás ellenérv jut az eszébe, lényegében azonnal (míg nekem...);
2. elképesztően felkészült, azaz míg a vitapartner érzelmi-zsigeri indíttatásból mondja a magáét, addig Balázs folyamatosan és makacsul tényekre hivatkozik. Például én hiába nem szeretem valamelyik könyvet (amit ő nagyon szeret) már az első fejezete után, azt mondja – teljes joggal –, hogy miről vitázom itt vele, amikor végig sem olvastam az adott könyvet, így nem sorolhatom föl tételesen, mi nem tetszik a könyvben.

Úgyhogy a legtöbb vitapartner (pl. a blogján) azzal táncol ki a kilátástalan vitából, hogyaszongya: "igaz, nem mindenben értünk egyet, de azért örülök, hogy..." satöbbi.

Az egyetértés vagy egyet nem értés függvényében az egyes tematikus részek nem egyformán tetszenek. Pl. a hitbéli dolgokról szóló szövegekkel nem tudok mit kezdeni. Az önéletrajzi részeket nagyon átérzem, itt teljesen működik az empátiám, egy rakás mindenben magamra ösmerek. A köztes részek iránt a két véglet között érzek. Hadd említsem meg külön is: számomra végtelenül szimpatikus, ahogy Balázs a homoszexualitásáról beszél. Nem veri a kocsmapultot, hogy mérkőzzék meg vele a köves úton, akinek valami nem tetszik, de nem is kér elnézést, hogy jaj, higgyék el, neki a legkellemetlenebb ilyen izével élni... Nem, Balázs minderről úgy beszél, mint személyiségvonásról, amely – számos okból – a társadalmi létben nehezebben megkerülhető és megoldható problémát okoz, mint a balkezesség vagy a lúdtalp. És a közlések természetessége példaértékű is: biztos vagyok benne, hogy sok fiatal, aki szembesül saját homoszexualitásával, megússza az ilyenkor menetrendszerűen bekövetkező szégyent, szorongást, kínt, totális összeomlást, ha elolvassa Balázs könyvét. (Más kérdés, hogy azt az utat, amíg Balázs eljutott eddig a természetességig, azt senkinek nem kívánom.)

Szóval, jó könyv ez, mint afféle, a szó régi értelmében vett kalendárium, amelyben mindenki talál magának valamit.

(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek; Katalizátor Kiadó, 2008)

Öt könyv öt ember

Gyalázatos régen nem jelentkeztem; hja, aki élő beszédben nyomul (Rádió), annak csökken írásra fordítható szabad kapacitása.
Nem is tudom, mikor jutottam volna el ide, ha Balázs meg nem hív egy játékba. Idézem (nem szó szerint):

Öt ember öt könyv

Ria vont be egy új (központozatlan című) játékba. A játék szabályai: Írd le öt olyan könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. Nevezz meg öt embert, akiknek továbbküldenéd a játékot, és értesítsd őket. Linkelj vissza erre a bejegyzésre.

Nem teljesen világos, hogy az "olvastál" azt jelenti-e, hogy "elolvastad", vagy a félbehagyottakból is lehet válogatni. Föl lehet-e sorolni olyan könyveket, amelyeket nem 2008-ban olvastam először? Balázzsal történt az ügyben egy frusztráló pengeváltás, míg fölfogtam, hogy a továbbküldéssel megcélzott személyek nem nélkülözhetik a saját blogot vagy honlapot. Így nem tudok, csak két személyt felmutatni. Mindenesetre íme, a saját verzióm.

Az öt könyv:

François Emmanuel: A mélabús gyilkos (Lackfi János ford.)

Lackfi János: Halottnéző

Petőcz András: A születésnap

François Rabelais: Pantagruel (Faludy György ford.)

Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet

A két személy:

Benkő Pali

Korrektor

Hazug próféta, köztörvényes messiás

(Kettőspont I.)

(Jelen tanulmány egy sorozat első része kíván lenni. Jó ideje elküldtem a Nagyvilág-nak, köszönték szépen, de hogy valaha is tervezik-e közölni, arról máig nem kaptam értesítést.)


Itt egy idősecske, gyenge fizikumú, éhező zsidó, ott egy ereje teljében lévő, világéletében fizikai munkát végzett fenegyerek, akit garázdaságért, testi sértésért, kiskorúval folytatott kéjelgésért több ízben is elítéltek; mindkettő kitalált figura. Mi közük egymáshoz? Hát kitalálóiknak?

Látszatra nem sok. Egyikük megjárta a nácizmus által felszínre hozott poklokat, másikuk részt vett hippimozgalmakban, meggyűlt a baja a drogokkal, amúgy meg az általunk olvasott könyveit átlengi egyfajta enyhe (?) antiszemita stich. Pedig Ken Kesey éppúgy látta, legalábbis az amerikai kontinensen, milyen romboló a rasszizmus, mint amennyire Jurek Becker Európában el is szenvedte azt. A Łódżban született Beckernek csak zsidósága biztos, nemzetisége már nem egyértelmű. Apját egyes források Max, mások Mieczysław Beckerként emlegetik. Anyanyelve lengyel, később azonban megtanult németül, és az NDK-ban telepedett le, mígnem 1977-ben elhagyta az országot. Születési dátuma is bizonytalan, mert iratai megsemmisültek a háborúban, és vélelmezhető, hogy apja a łódżi gettóban „megöregítette” a hatóságok előtt, így akarván megóvni a deportálástól. Mindenesetre az 1937-es évet tekintjük Jurek Becker születési évének.

A kortárs Ken Kesey (hivatalosan Kenneth Elton Kesey, sz. 1935-ben) származása is bizonytalan, némely forrás félvér indiánnak mondja, bár a legtöbb életrajzban erről nem esik szó. Az Oregoni Egyetemen végzett újságírói és kommunikáció szakon, később lelkes apostola lett a beatnemzedék szubkulturális törekvéseinek. 1959-ben részt vett a CIA által kezdeményezett és finanszírozott kísérletekben, melyek során pszichoaktív drogok hatását vizsgálták, maga Kesey egy Menlo Park-béli kórház ideg- és elmeosztályán dolgozott. 1966-ban Mexikóba menekült, mert az amerikai hatóságok kábítószer birtoklása miatt keresték. Hogy félrevezesse a rendőrséget, megrendezte saját öngyilkosságát, majd egy barátja autójának csomagterében szökött meg. Később visszautazott Amerikába, ahol letartóztatták, és öt hónapot kellett ülnie.

Mindketten első regényükkel1 robbantak be az irodalmi életbe, és a hatást tekintve első regényüket nem is tudták aztán túlszárnyalni. Mindketten próbálkoztak filmforgatókönyvvel is. Becker 1997-ben, Kesey 2001-ben halt meg, mindkettőjükkel a rák végzett. Mindez nem igazán szoros kapocs, túl általános.

Térjünk vissza a főhősökhöz. Mint mondtuk, a (jórészt) törvénytisztelő, idősödő Jakob Heym mintha szöges ellentéte volna a nagyhangú, verekedős, szoknyabolond McMurphynek. Csakhogy. Mindkét figurát szabadságuktól megfosztottan látjuk fölbukkanni. Jakob valamelyik sziléziai kisváros gettójának foglya, R. P. McMurphy pedig éppen a büntetőgazdaságot mint tartózkodási helyét cseréli föl az elmegyógyintézettel. Mindkét figura – úgyszólván szándéka ellenére – eljátssza a Vigasztaló szerepét, a körülöttük vegetáló emberekben megerősítik a hitet, a reményt. Nézzük egyenként.

Jakob Heym nem próféta a szó vallásos értelmében, nem isteni sugallatot kap, hanem egy rádióhírt hall meg véletlenül. Egy német őrszem otromba tréfája poénjául be kell mennie a gettóparancsnokságra, ott hallja a hírt, hogy az orosz csapatok már Bezanika határában harcolnak, amely Bezanika néhány száz kilométerre van csak a kisvárostól, ahol a történet játszódik. A gettórendelet értelmében zsidók nem birtokolhatnak rádiókészüléket, így a hír különösen becses, és amikor Jakob, csöppet sem jellemző módon, élve elhagyja a parancsnokságot, nem is bírja magában tartani. Ám éppen, mert zsidó még nem került ki élve a parancsnokságról, nem lehet megnevezni a hír valódi forrását, hiszen ez – mármint a csodás szabadulás – könnyen abba a gyanúba keverné Jakobot, hogy a németek beépített embere. Így aztán, egy feszült pillanatban azt hazudja: rádiója van. A kijelentés önmagában is elég kockázatos, hanem ahogy a hír elterjed (mert egy pillanat alatt elterjed), mind többen várják-követelik Jakobtól az újabb híreket, hiszen ha rádiója van, azt naponta hallgatja, nemde?

És Jakob, kis megszakításokkal, melyekre még visszatérünk, elkezd hazudozni, ellátja a gettót hírekkel, és a gettólakókban fölpezsdül a remény és a bizakodás, egyszerre értelmet nyer a jövő idő, és az öngyilkosságok sora megszakad. Mígnem a boldog illúzió szertefoszlik: a szóban forgó gettó lakói sem kerülik el a bevagonírozást.

Randle Patrick McMurphy sem az a hótiszta erkölcsű, bűntelen tanító és gyógyító, amilyennek valamely vallásos kultúrkör egy megváltót elképzel. És valahogy mégis. Az elmegyógyintézet ápoltjait nem a bűneiktől szabadítja meg, hanem az önbecsülésüket és humánumukat lebéklyózó szadisztikus gyámságtól, melyet a főnővér (a „Főnéni”) testesít meg. Nem meg-, hanem felszabadít. És ő is az életét adja sokakért.

Kezdetben úgy tetszik, öncélúan, a többiek mulattatására lázadozik, nem hagyja magát betörni. Később kiderül, a többi beteggel folytatott kártyajáték során, a programok szervezése és a folyton-folyvást kötött és rendre megnyert fogadások által tetemes anyagi bevételre tesz szert. Majd amikor „nyerészkedését” a szemére vetik, összeverekszik az egyik szadista ápolóval, így bizonyítja önzetlenségét – és innen már nincs visszaút, az egyre vadabb helyzetek láncolata eljut az utolsó állomásig, míg az elembertelenedett társadalmat (az „Üzemet”) képviselő Főnéni el nem pusztítja McMurphyt, ha már megtörni nem tudta.

A két történet láthatóan rokon egymással: emberségükben lefokozott, megnyomorított embereknek vigaszt, reményt nyújtani, önbecsülésüket visszaadni. Ez a rokonság a két regényt szerkezeti és dramaturgiai fölépítésében is hasonlóvá teszi. Mindkettőt egy szemtanú, egy túlélő meséli, néhány oldalas felvezetés után jelzik, hogy egy történetet akarnak kibeszélni magukból, hihetetlen történetet, mely egyre csak nyomasztja őket. A hazudós Jakob elbeszélője maga az író, a kevés túlélők egyike, aki megmenekült a koncentrációs táborból. Hitelességét néhány olyan közléssel erősíti, mint hogy erre vagy arra a helyszínre visszament, bekopogott ide vagy oda, lemért bizonyos távolságokat, megkeresett egy német túlélőt stb2.

A Száll a kakukk fészkére krónikása Bromden, a félvér indián3. Az író ügyesen őt is felruházza a hitelesség néhány jegyével, bár láthatóan nem áll szándékában úgy összezavarni az olvasót, mint Beckernek. Bromden „nagyfőnök” is elmegyógyintézeti ápolt. Hogyan került az intézetbe, nem derül ki. Beszámol azonban apróbb-nagyobb hallucinációkról, téveszmékről, amelyeket megismerve voltaképpen jogosnak érezzük a helyzetét: igen, ez az ember gyógykezelésre szorul. (Mármint többedik elolvasásra érezzük így, mert először úgy hisszük, Bromden is az „Üzem” áldozata. Akiből nem sikerül gépembert csinálni, azt diliházba csukják.)

Aztán elindulnak a történetek, és – a fent említett rokonságot igazolva – szinte kéz a kézben haladnak. Az egyes fordulatok a két könyvben jóformán ugyanakkor következnek be. Jakob belefárad az újabb és újabb rádióhírek kitalálásába, és a hazugságokat hazugsággal akarja leállítani, azt mondja, elromlott a rádiója. Nagyjából ugyanekkor McMurphy is visszább vesz vagányságából, tekintve, hogy megtudja, ő már nem az ismert időtartamú büntetését tölti, hanem kényszerkezelésen van, s hogy az meddig tart, a Főnéni szavától függ. Míg a többiek – védencei – önként vonultak be terápiás kezelésre. Aztán mindkét hősnek látnia kell, illetve belátja, hogy a küldetést nem lehet feladni. Mindkét regényben történik két öngyilkosság, amelyekből egy-egy éppen azért következik be, mert a hősök visszavonulót fújtak. Az egyik ápolt, Cheswick, vízbe fojtja magát, amikor McMurphy bejelenti, hogy saját érdekében fölhagy a Főnéni idomításával. Kowalski, Jakob régi barátja pedig fölakasztja magát, amikor a regény vége felé Jakob bevallja neki, hogy nincs rádiója, és az első hír kivételével az összes kitalálás volt. A másik két öngyilkosság látszatra ellentétes indítékú. Kirschbaum professzort, a szívspecialistát a németek kiviszik a gettóból, hogy megvizsgálja Hardtloff Gestapo-főnököt, mivel nincs szakember a közelben. Kirschbaumot nyilván személyválogatás nélkül gyógyításra kötelezi az orvosi eskü, ám úgy érzi, a gettóban maradt társaival szemben követ el árulást, ha segít a szívrohammal küszködő Hardtloffon. A konfliktus elől a halálba menekül.

Billy Bibbit elköveti az árulást, ami után a „hogyan tovább” értelmét veszti; elvágja a torkát. Ez utóbbira még visszatérünk.

Bizonyos értelemben mindkét hős elbukik, illetve megdicsőül. A gettót, mint említettük, fölszámolják, a zsidókat utcáról utcára járva összeszedik, és viszik valamelyik koncentrációs táborba. Ha érzelmeinket kiiktatjuk, pusztán az eszünk szerint Jakob tevékenysége értelmetlen, tehát fölösleges volt. Egy ilyen történet megítélésében azonban – szerencsére – nem tudunk csupán a rációra hagyatkozni, arról nem is szólva, hogy a történet elején még reménykedünk benne, hogy a vége nem az lesz, ami. A másik hős személy szerint is elbukik, a megváltás műve azonban sikeres, az önként bevonult ápoltak egymás után hagyják el az elmegyógyintézetet.

* * *

Érdemes azonban a két mű közti különbségeket is szemügyre venni. A két szerzőnek természetesen gyökeresen más a stílusa. Becker fanyar okossággal ír, a dolgokat sok szemszögből járja körbe, szereplői gyakran latolgatnak, fontolgatnak, lecsapnak a logikai hibákra. Ő maga nagyobb érzelmi kitörések nélkül, mintegy hangfogóval, de sosem fahangon közli a közlendőket, ettől a borzalmas és humoros, fakó és derűs epizódok tündéri mesévé állnak össze, és ez a mese jóval nagyobb hatást tesz, mintha szirupos vagy ruhaszaggató modorban adná elő magát. (És itt ne mulasszunk el megemlékezni a szívbemarkolóan gyönyörű, érzékeny fordításról, Kászonyi Ágota munkájáról.)

Kesey sem veszi érzelgősre a stílust, de ez másból fakad, másmilyen is a megnyilvánulása. Bromden „nagyfőnök” kutyakemény indián, aki nem enged meg magának ellágyulást, könnyeket, a legszörnyűbb dolgokról is úgy számol be, hogy szinte látjuk, ezek a szörnyűségek is mennyire megkeményítették. Bromden egyszerű ember, beszéde teli van a tanulatlan emberek által ejtett hibákkal. (Bartos Tibor egészen virtuóz fordítása!). A hasonlatait leggyakrabban a gépészet vagy az elektronika világából veszi. Természeti képeket inkább olyankor idéz föl, amikor a régmúltra gondol, gyerekkorára az indián közösségben.

Más is a szemléletük. Jakob a világra mint kellemes, élhető helyre gondol, melyből emberek egy bizonyos csoportja kiszakította. Jakobnak minden utca, minden kapualj mond valamit. A padlásablakból nézi a házakat alkonyatkor, melyek szürkék vagy aranyszínűek a lemenő nap fényében: „nagy csomó béke”, ahogy az író mondja. Ezzel szemben Bromden a lakótelepek egyforma házait látja, amelyekben egyforma emberek vegetálnak, és a nap végén, amikor a gyorsvasút kiköpi őket, végül is mindegy, melyikük melyik házba megy be. Bromden nem egy embercsoportot okol a bajokért, hanem az egész elgépiesedett, elembertelenedett társadalmat, az Üzemet. Az Üzemet, mely mindazokat, akik nem hajlandók vagy nem képesek alkalmazkodni a regulához, bűnözőnek vagy elmebetegnek tekinti.

A két regény között van azonban egy döntő különbség is. Jakob Heym prófétasága afféle zseb-prófétaság. Jakob a népével együtt pusztul el. Jurek Becker vélhetőleg egy fájdalmas-szép történettel kívánta gazdagítani az irodalmat, szorosabban a holokauszt-irodalmat, de nem szándékozott irodalmi áthallásokat fölmutatni az ószövetségi írásokkal. Ezzel szemben Ken Kesey profán evangéliumot írt, egy rakás megfeleltetést fölvonultatva. McMurphy jóformán kezdettől belekényszerül (vagy –lovallja magát) a megváltó szerepébe. Igazi elhivatottságot azonban Cheswick öngyilkossága után kezd érezni, nem máshol, mint az úszómedencébe alámerülve. Mindennél beszédesebb, amikor elviszi a társaság mozdítható részét egy tengeri kirándulásra, éppen tizenkét ápoltat, és persze, a nagy halfogás sem marad el. De még az elektrosokk asztalára is keresztformán fektetik föl az embert, a töviskorona megfelelője is fölkerül a fejre. Kesey egyébként rafinált, mert nem utalgat az evangéliumra, hanem kimondja, ez éppen olyan volt, mint… ezzel elejét veszi az utalások giccses vagy blaszfém mivolta miatti felhorkanásoknak.

A legdöbbenetesebb azonban az utolsó vacsora – természetesen rendkívül profán – analógiája. McMurphy görbe estét szervez, melynek az általános szórakozáson kívül Billy Bibbit beavatásának a célja, egy Candy nevű kurva segítségével. A dolog annak rendje és módja szerint megtörténik, utána McMurphynek szöknie kellene, ám másnaposságában elalussza a lehetőséget. Reggel jön a Főnéni, és első megdöbbenése után nekilát a megtorlásnak. Az egy éjszaka férfivá érett Billynek csalhatatlanul megtalálja sebezhető pontját (anyakomplexus!), és el is éri, hogy a fiú összeomoljék. Billy kétségbeesésében megtagadja, elárulja megváltóját, majd éppúgy, mint Júdás, végez magával. McMurphy ráveti magát a Főnénire, hogy megfojtsa, az ápolók szedik le róla.

Ezek után bekövetkezik az elkerülhetetlen, McMurphyn homloklebeny-műtétet, idegen szóval lobotómiát hajtanak végre, vegetáló véglénnyé lefokozva. Bromden nemcsak evangélista, hanem a tanítvány is, aki leveszi mesterét a keresztről, hiszen a lobotómiával lényegében McMurphyt, az embert, megszüntették. A keresztről levétel esetünkben azt jelenti, hogy Bromden egy párnával megfojtja McMurphyt, ezzel már csak a véglényi mivolttól menti meg. De van más ideológiája is a gyilkosságnak: Bromden nem akarja McMurphyt meghagyni a Főnéninek, ne lehessen vele példát statuálni a későbbi esetleges engedetleneknek. De a megváltás sikerült, a betegek – mint említettük – kiszabadulnak a Főnéni zsarnoksága alól.

* * *

A két regény irodalomtörténeti léptékkel mérve egyidős. A Száll a kakukk fészkére 1962-ben, A hazudós Jakob 1969-ben látott napvilágot. Magyarul 1977-ben, illetve 1973-ban jelentek meg. Vélhetőleg egy NDK-beli szerző könyve simábban kapott zöld utat, mint egy narkósgyanús amerikai író műve. Mindkét regényből film is készült, McMurphy története a színpadra is eljutott.

Izgalmas játék volt összehasonlítani két, látszólag sokban különböző, mégis azonos gyökerekből táplálkozó irodalmi alkotást. Fölmerülhet a kérdés, harmadik, negyedik, sokadik ilyen művet nem lehetne-e találni? Bizonnyal lehetne, és ha nem találunk, annak hézagos műveltségünk is oka lehet. Ellenben éppen magyar író, és éppen 1964-ben alkotta meg a fentiek ellendarabját, melyben egyetlen személy képes uralkodni egy egész közösségen, képes a sárba alázni a közösség tagjait. Ez pedig Örkény Tóték-ja, a Mario és a varázsló itthoni folytatása. Ez azonban már másik tanulmány tárgyául kínálkozik.

1 Jurek Becker: A hazudós Jakob; Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Mindkettő az Európa kiadónál jelent meg Vissza
2 De ha egy pillantást vetünk Becker életrajzi adataira, láthatjuk, hogy a felszabadulást gyerekfejjel érte meg Vissza
3 Talán ez zavart meg néhány élénkebb fantáziájú fülszövegírót, Kesey származását illetően Vissza

Nagyon fellelkesültem. Ez gyanús

A szó elszáll...

Elszáll bizony, ilyeténképpen lefutott hangjátékról talán kár is írni, de ki tudja, hátha megismétlik, vagy egyéb módon is hozzá lehet férni. De menjünk sorjában!

Mindig is kedvelt műfaj volt számomra a hangjáték. Néhányat, a legkedvesebbeket hadd soroljam föl. Tehát:

Bereményi Géza: Házasságkötő terem

Israel Horowitz: A' indián a Bronxba vágy (ford. Bartos Tibor)

Kopányi György: Mindenki tűzoltó

Mándy Iván: Alagsori tárlat

A tengerbe esett férfi

Ha köztünk vagy, Holman Endre

Hang a telefonban

Dylan Thomas: A mi erdőnk alján (ford. Bányay Geyza)

Török Tamás: Futballfantázia

Hubert Wiedfeld: Crueland (ford. Gáli József)

No, a minap (2008. aug. 31-én) a vasárnap esti hírek után sikerült a rádió előtt ragadnom, és boldog meglepetésemre egy igazi hangjátékot is sikerült hallanom. Vinnai András darabjának címe: Nagyon rossz a memóriám. Hogy pontos legyek, a műnek akkor csak az első részét hallottam, túl fáradt voltam a második részhez. A darab főszereplője, egyben narrátora Cukor Lajos, húszéves egyetemista, rokonszenvesen csetlő-botló figura. Egy, a szülei hanyagsága miatt kitört tűzvészben elveszti az emlékezőtehetségét, attól kezdve merő kínszenvedés az élete, mígnem szerez egy diktafont, amire fölmondja a fontosabb tennivalóit, feladatait, de amely egyben naplóul is szolgál. Lajos mondja a magáét, időnként meg bejátszásokat eszközöl a diktafonjáról. Megelevenednek életének főbb szereplői.

Odavoltam a gyönyörűségtől. Szellemes, ötletes, néhol kifejezetten groteszk és röhögtető epizódok váltották egymást. Szépen, lassan, anélkül, hogy összeállt volna valami történet (és anélkül, hogy ez hiányzott volna), fölépült Cukor Lajos kis élete. Mondom, teljesen izgatott voltam, elismerően csettintettem, hogy ej, be rég hallottam ilyen jó hangjátékot.

Másnap sikerült a második részt is meghallgatnom. Itt a mozaikszerűség átadta a helyét a lineáris történetszövésnek. Lajos először meglátogatja haldokló gyerekkori barátnőjét a kórházban, aztán megismerkedik Szabó Zsófival, bár ez elég rázósan zajlik le. Lajos riportot akar készíteni egy ipari alpinistával, ám amaz véletlenül kiüti a kezéből a diktafont, amely nem megy ripityára az utcán, hanem beleesik Zsófi kapucnijába. Lajos szeretné visszaszerezni a diktafont, ám a lány szimpla zaklatásnak véli a dolgot, és segítségül hívja öccsét, aki biztonsági őr. Itt rándult meg először valamelyik mimikai izmom, hogy ugyanis Zsófi „szatírt” kiált, ami kissé elavulóban lévő kifejezésnek tűnik – holott a szereplők általában nagyon is mai nyelvezetet használnak.

No mindegy, néhány nap alatt kiderül, hogy a diktafon tényleg Zsófi kapucnijában landolt, így a lány egy bocsánatkérő levél kíséretében visszaküldi Lajosnak. És mit tesz Isten (ex machina), a diktafon a Zsófinál töltött időben is vett. Így tudja meg Lajos, hogy a lány dzsessz-zongorázik, és aludni is szokott. Igen, a szuszogásába szeret bele. Meg kell találni Zsófit! Mellesleg: itt rándult meg az arcom másodszor, amikor Lajos azt mondja, „...és néhány fényév múlva...”, mintha a fényév nem hosszmérték lenne. De haladjunk tovább.

Hősünk a Konzervatóriumban kutakodik – ha ugyan az általa előadott bénázást kutakodásnak lehet nevezni –, de hiába, a lány nem ott tanul. Bánatosan kilép az épületből, hát erre éppen nekimegy Zsófinak az utcán! Csakhogy szegény Lajosnak iszonyatosan rossz a memóriája, nem ismeri meg a lányt, csak utólag jön rá, hogy a „francba!” kifejezést más nem tudja így mondani. Ez volt a harmadik idegrángásom, elvégre a lány éppenséggel megismerhette volna a korábban szatírnak vélt ifjút.

Ezután Lajos ellopja dadogós repülőoktatójának a sárkányát, elrepül a város fölé, hogy hátha így könnyebben megtalálja a lányt. Annyi haszna mindenképpen van a dolognak, hogy visszatér memóriája, csak úgy dőlnek belőle személyes – és általában sok számjegyből álló – adatai.

Aztán lezuhan. A szót – immár megelevenedett – diktafonja veszi át. Megtudjuk, hogy Lajos előtt, ahogy a halál pillanatában lenni szokott, lepereg, ha nem is az egész élete, de a hangjáték főbb szereplői, mint egy karnevál zárójelenetében, összegyűlnek.

Ez a befejezés már elsőre sem tetszett. Hanem ahogy végiggondoltam, egyre kevésbé tetszett az egész második rész. Ahogy még végigebb gondoltam, arra a megállapításra jutottam, hogy orbitális méretű blöfföt – igaz, ragyogó színészi munkával elkészített blöfföt – sikerült benyalnom. Más – ha hallotta – milyennek hallotta?

Rádiószínház

Nagyon rossz a memóriám

Írta és rendezte: Vinnai András

Szereposztás: Cukor Lajos - Hajduk Károly, Lajos apja - Csuja Imre, Lajos anyja - Szirtes Ági, Sásárkány - Bánki Gergely, Csilla - Erdélyi Teréz, Zsófia - Danis Lídia, Herendi Ottó - Jordán Tamás, Zászlós Artúr - Blaskó Péter, Marika - Kocsis Gergely, Gyula - Kocsis Gergely Km. Czapkó Antal, Csere Ági, Géczi Zoltán, Máthé Zsolt és Tímár Éva Zene: Frank Zoltán és kórusa, valamint Keresztes Tamás, Kunert Péter, Liszkai Károly és Molnár András

A felvételt Liszkai Károly és Maksay Helga készítette

Dramaturg: Zoltán Gábor

A Csermák–Végh-rejtély

Egy futyurista megemlékezése

Elfelejtett író elfelejtett művéről szeretnék megemlékezni. Előrebocsátom, a megemlékezés csapongó, szertelen és nagyon szubjektív lesz. Az író (aki egyébként legalább annyira költő is) Végh György volt. Ha mindenáron apropót akarnék keresni ehhez a bejegyzéshez, születésének 89. évfordulójához kötném. Bővebbet itt lehet megtudni róla. Magam – ahhoz képest, hogy megemlékezést írok – szégyenletesen keveset ismerek tőle. Olvastam néhány versét, az Auguste Corbeille csudálatos kalandjait, a Mostoha éveimet, a Pacsaji csalafinta kalandjait, a Don Makarémó egy kulcslyukon keresztült és… és…


* * *

…a Futyuri mint detektívet. Anyám adta a kezembe, ha jól emlékszem, ez volt az első könyvem, amelyet önállóan olvastam. Persze, megcsalhat az emlékezetem, hiszen a könyv megjelenése idején (1968-ban) tízéves voltam, de a számokat már négyévesen ismertem, és hamarosan a betűkkel is összebarátkoztam. Mindegy, első olvasmányélményem a Futyuri. (Nem tudom, Végh honnan teremtette a nevet; nekem meghökkentő volt, amikor – jóval később – hallottam a futuristákról.)
Már gusztálni is jólesett. Kellemesen kézbe simult (azt hiszem, B5-ös méretű volt). Keményfedeles, a fedélen Réber László rajza. (Amúgy érdemes végignézni az illusztrációkat, milyen rajzokat készített egy nagyon tehetséges, de stílusát még kereső, fiatal grafikus.) Ha kinyitottam, rögtön megcsapott valami tompa, megnevezhetetlen bánat: az ajánlás szomorú történetre, egyben meghitt barátságra utalt:

CSERMÁK TIBOR

TISZTA, SZÉP EMLÉKÉNEK

ÁRVÁN MARADT JÁTSZÓTÁRSA

FUTYURI

(Mostanában néztem csak utána; Csermák Tibor grafikus és rajzfilmrendező volt, a Futyuriból is készített filmet, 38 évet élt. Az Magyar Életrajzi Lexikon online változata szerint 1965-ben halt meg [és a felsorolt munkák közt nem említi a filmet], a Futyuri viszont 1968-ban jelent meg, tudtommal egyetlen kiadásként. Ezek szerint a film hamarabb elkészült, mint a könyv.)
Aztán elkezdtem olvasni. Tetszett komótos, de nem unalmas, néhol oktató, de sosem tudálékos stílusa. Az is szeretni való, ahogy Futyuri önmagát fényezi, már-már természetfeletti (de legalábbis mesés) képességeket tulajdonítva magának, mégsem csap át a dolog sosem mellveregető hencegésbe. Mesés képességek: Végh György is – mint Mándy Iván – rendelkezett a csodás tudással, melynek segítségével a cselekményt döccenés nélkül át tudta emelni az álomvilágba (noha kettejük technikája igencsak eltért).
Valamiért kedvesnek találtam az apró logikai bakikat is. Csak egyet: Futyuri fényképfelvételt készít a számtantanár Köbgyök Ödönről. A fényképet otthon behelyezi saját fejlesztésű Megidéző Gépébe, amely szinte teljes valójában kivetíti Köbgyök Ödönt, aki elmagyarázza az órán nem figyelő Futyurinak a számtanpéldákat. Igen ám, de később megtudjuk, a Megidéző Gép még nem tökéletes, a vetített alakok csak tíz másodpercig láthatók…
Vissza a meseszerűséghez: Futyuri be akar hatolni osztálytársa, Daci Duci, illetőleg annak szülei lakásába. A bejárati ajtó helyett azonban egy, a lakást ábrázoló festményt talál (50 évvel Harry Potter előtt!). Lefényképezi hát társát, Don Makarémót, és a fényképpel túratja föl a lakást.

* * *

De ki is Don Makarémó? Ő Futyuri játék majmocskája, a teljes neve Don Makarémó de Mű-Maquijote (ejtsd: műmakihóte). Futyuri társa, pajtása, de beosztottja, szolgálati alárendeltje is, sőt, miniatűr Gólem is, akit mestere tud csak életre kelteni, akkor viszont elképesztő dolgokra képes, olyanokra is, amelyekre gazdája nem. (Mondanom sem kell, anyámmal haladéktalanul beszereztettem magamnak egy játék majmot.)
Hát az egyéb szereplők? Daci Ducinak nincs túlságosan sok szerepe a történetben, de a következő olyan könyvnek, mely visszautal Futyurira (Don Makarémó egy kulcslyukon keresztül), ő a narrátora, és a könyv végére kiderül, hogy – láss csodát! – az íróval azonosítja magát. De Végh a Futyuriban is felbukkan, ő az örökké fázós, nyári hőségben is kabátba burkolózó léggömbárus bácsi (az önéletrajzi írások ezt egyértelművé teszik). Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában Sándor Pál beáll egy „Hajrá, Minarik”-nyi szerepre.
Futyuri osztálytársnője, Fruzsina kedves utalás Végh utolsó feleségére, Köbgyök Ödön, a rettegett számtantanár pedig gyerekkori emlék. (Érdemes elolvasni a Mostoha éveimet. Felemelő, de nagyon nem vidám olvasmány.)

* * *

Valamennyit azért a cselekményről is. A történet indulásakor Futyuri (akinek vezeték- és keresztneve azonos: Futyuri Futyuri) éppen túlesett harmadik születésnapján, noha már tizenkét éve a világon van. Igen, mert szökőévben, éppen február 29-én született. Megismerjük szűkebb családja történetét, megismerjük különleges képességeit, aztán kezdődnek a kalandok. Először is, bélyegalbumából eltűnik a Kökörcsines Bélyeg, amelynek egyetlen példányát – mostani eltűnéséig – Futyuri birtokolta, és amely bélyeg hihetetlen összegeket ér. A csodás érték utáni nyomozás közben észrevétlenül át- vagy inkább továbblendülünk a fantázia birodalmába, egyre furcsább dolgok történnek meg. A bélyeg is olyan helyről, de főleg olyan körülmények között kerül elő, amilyenekre józan ésszel nem számíthattunk. Futyuri értékesíti a bélyeget, az árán űrrakétát vesz, és kedélyes (vagyis annak ígérkező) űrutazásra viszi Fruzsinát és Don Makarémót. Ezek után még hihetetlenebb kalandok következnek, míg végül Futyuri mindent elrendez, elhárítja az egész emberiséget fenyegető támadást.

* * *

Az imént taglaltam, mi mindenért szeretem a Futyurit. Most viszont hadd valljam be, hogy – kezdettől fogva mostanáig – jobban szerettem-szeretem a könyv elejét, mint a végét. Nem tehetek róla, valamiért zavar, ahogy (és tényleg ahogy, azaz amilyen módon) meglódul a szerző fantáziája, és egyre elrugaszkodottabbak lesznek a történések. A kaland nem egyre mesésebbé, hanem egyre elképesztőbbé válik. De hát ez az én bajom, különben is, a stílus töretlen egysége, az ötletek gazdagsága, a szelíd humor, a mindenen átsütő humánum mindezekért kárpótol. Nem mellékesen, ezzel a technikával a Futyuri rokonságba kerül Pantagruel és Münchhausen történetével, de Eco Baudolinójával is.

* * *

Egyébként Végh Györgyről ugyanúgy lemaradtam, ahogy Mándyról. Már jóval a halála után olvastam el a Mostoha éveimet. Abból (vagy a folytatásból, nem emlékszem pontosan) megtudjuk, hogy Végh baráti társaságához tartozott egy fiatal, bajszos irodalmár, bizonyos Kulcsár Adorján. Mármost Kulcsár Dódi bácsi nekem tanárom volt a Fazekasban, mégpedig általános felsőben és gimnáziumban is. Ha ismerem a viszonyokat, és megkérem, biztosan összehozott volna Végh Györggyel.

Feltámadunk!

Igencsak a jó múltkorában készült egy bejegyzés a hazugság zenei ábrázolásáról, mégpedig Heinrich Schütz Máté-passiójában. Úgyhogy most ugyanebből a műből csemegézünk, a feltámadás tárgykörében.
Idézet Máté evangéliumából (Mt. 27: 62,63): „Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: „Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok!”
Hogyan jeleníti meg a feltámadás fogalmát Schütz? Föltámasztani nyilván olyasmit lehet csak, ami már nem élő. Jelen esetben Schütz két, a reneszánsz zenében gyakori fordulatot alkalmaz, mely fordulatok az ő idejében már-már anakronisztikusnak számítottak.
Az egyik az ún. modális skálákat idézi (az ezekre a hangsorokra épülő hangnemek eltérnek a ma használt molltól és dúrtól; régi felhasználási területük miatt egyházi hangnemeknek is nevezik őket). Itt a mixolíd hangsorra jellemző fordulattal találkozhatunk (első kottapéldánkban

Lassus él vele mint kortárs kompozíciós elemmel). A másik, Schütz által immár feltámasztott elem a cambiata, amit pl. Palestrina alkalmazott előszeretettel. Schütz a „harmadnapon” kifejezést zenésíti meg a mixolíd fordulattal, és a „feltámadok” szóra illeszti a cambiatát – négy szólamból háromban. 

Természetesen a zenetörténetben korábbi korok stílusának, fordulatainak vagy éppen azokból származó konkrét művek idézetének se szeri, se száma. Schütz eljárása azonban – melynek szándékosságában úgyszólván biztos vagyok – annyira könnyed, annyira finom és annyira ötletes, hogy erre érdemesnek tartottam külön fölhívni a figyelmet.