Varázsképek

Korábban már említettem, hogy a zene az egyetlen művészeti megnyilvánulás, amely sem nem képi, sem nem fogalmi. (Ront a felismerés értékén, hogy némely befutott információk szerint nem én vagyok az első, aki erre rájött.) Akkor viszont kijelenthetjük, hogy a képi ábrázolás – természeténél fogva – csupa olyasmit tud, amire a zene – természeténél fogva – nem képes.

Biztos?

Kezdjük egy egyszerű gyakorlattal. Nézzük meg a mellékelt képet (katt)!

(Jelen bejegyzés képanyagát – már amelyik képet nem magam készítettem – Puttoka honlapjáról kölcsönöztem.)

Ha közelről megnézzük, zebrákat látunk. Ha távolabbról nézzük, a kép mintázata egy oroszlán fejét adja ki. Lehetséges ilyen a zenében?

Lehetséges, bizony.

Csajkovszkij VI. szimfóniája 4. tétele indul a következőképpen. (Elnézést a kottát nem olvasó Olvasóktól.) A mester az első és a második hegedűk anyagát úgy osztja ki, hogy a szólamok ide-oda ugrálnak, ölelkeznek. És mivel a fülünk olyan, hogy egy többszólamú zenei anyagnak (minősített esetektől eltekintve) rendszerint a tetejét hallja ki a legkönnyebben, a legtöbben azt a dallamot fogjuk hallani (és megjegyezni), amit külön szólamban, pirossal jelöltem. Hallunk tehát egy dallamot, amit nem játszik senki.

Az eljárás nem öncélú. Ha a zenekar a XIX. századi ülésrend szerint helyezkedik el a pódiumon, akkor – mivel a két hegedűszólam egymással szemben ül – ezt a virtuális dallamot jobbról-balról ingázni halljuk. El tudom képzelni, hogy Csajkovszkij a dallam ilyetén meglengetésével szédüléshez hasonló állapotot idéz elő, ezzel fokozza azt az örvényérzetet, ami a halál közelében óhatatlanul erő vesz rajtunk. Ki tudja?

Ennek a kompozíciós eljárásnak van előzménye, bár a kapcsolat meglehetősen laza: a középkori hoquetus-technikára gondolok, amikor is két szólamban a szünetek és hangok (ugyanazok a hangok) a cippzár-elv szerint váltogatják egymást, így egy szólamot hallunk, de azt kicsit "raszteresen". És persze, a XX. században is született ilyen "varázskép" nem is egy, itt most elég Ligeti Continuum című csembalódarabját megemlíteni. Ebben a játékosnak olyan gyorsan kell hangok egymásutánjait játszania, hogy azok a hallgató fülében összemosódnak, így egy sosem volt, virtuális hangzást hall.

De a java csak most jön.

* * *

Nézzük meg a következő két képet!

A két kép valójában ugyanaz a rajz. Ezt a játékot minden korban szerették: olyan képet alkotni, amely 180 fokkal elfordítva (vagy ha úgy tetszik, egy vízszintes tengelyre tükrözve) is értelmes lesz. Hát ezt meg lehet csinálni a zenében?

Meg, bizony.

Johann Sebastian Bach utolsó művéről van szó, A fúga művészetéről. A darab tizennégy, sorszámmal ellátott fúgából, négy kánonból és három, számozás nélküli fúgából áll (ez kiadásonként változhat). A fúgák mindegyike fölhasználja az alaptémát, amely az első fúgában jelenik meg. Fúgát írni önmagában is szakmai kihívás, és Bach, aki nem volt álmodozó, nyilván tudta, hogy ez lesz az utolsó műve, és utoljára még nagyon meg akarta mutatni, mit tud. Tárgyunk most konkrétan a 12. és 13. fúgákat (Contrapunctusokat, ahogy Bach nevezi) érinti. Ez a két tétel az "egyet fizet, kettőt kap" elvét követi: merthogy nem két tétel, hanem kétszer kettő. Ha ugyanis a 12. és 13. Contrapunctusokat fejre állítjuk (azaz vízszintes tengely mentén tükrözzük), két újabb fúgát kapunk, amelyek teljesen értelmesen szólnak, a kép fejreállítva is ábrázol valamit. Illusztráció gyanánt megmutatom a 12. Contrapunctus (és megfordítása) utolsó négy ütemét. Ehhez igazából nem is kell tudni kottát olvasni, látható, hogy a négy-négy sorban a hangjegyek tengelyes szimmetriát mutatnak. (Természetesen két önálló fúgáról van szó, a rectust és az inversust nem egyszerre kell eljátszani.)

* * *

A múltkoriban Cage 4'33" című darabjáról (vagy akinek jobban tetszik, ötletéről) írtam. De ha csak ötlet is, megismételhetetlen: a kereket sem lehet többször feltalálni, legalábbis egyazon kultúrában nem. Bach munkáját meg lehet ismételni, elvben semmi akadálya sincs további olyan zenék írásának, amelyek fejreállítva (szakszóval: tükörfordításban) is zenék. De valamiért mégsem sűrűn születnek ilyenek.

Vendégoldal

Vén és egyre vénebb fejjel (hajh, még sosem voltam olyan öreg, mint ma) is azt tapasztalom, hogy nem tudok felnőni, mindig szükségem van példaképre, akire felnézhetek. Mostanában éppen Balázs az egyik ilyen illető, ezt csak azért jegyzem meg, mert valaki esetleg fölhorkanhat, hogy Balázs túlreprezentált jelen blogban.

Ráadásul eddig csak hivatkoztam rá, most azonban idézni fogom. Történt ugyanis, hogy előző bejegyzésemre reagált, és alkalmasint mindketten úgy gondoljuk – bár ezt nem beszéltük meg –, hogy mondandója túlnő a mezei komment keretein.

Íme tehát. (A szöveg szerkesztve kerül a nagyérdemű elé.)

Állítasz valamit (hogy "a 4'33'' Meghagyó zene"), és nem tudom kapásból sem igazolni, sem cáfolni. Lehet, hogy sikerült megfogalmaznod egy gödeli állítást? :)
Igazolni vagy cáfolni kapásból nem tudom – és ezért provokatív, elgondolkodtató (mármint számomra). Ettől persze lehet, hogy mások számára nem elgondolkodtató, hanem zsigerből rábiccentenek vagy vállat vonnak – de hát ez a poszt szerintem ugyanúgy nem "nekik" íródott, mint ahogy Cage darabjának sem ők a célközönsége. Tudod: Ha a világ megmenekül, nem régi gondolkodású emberek mentik meg programokkal, hanem új gondolkodású emberek, programok nélkül. Úgy gondolom, hogy Cage darabjának puszta léte azt jelzi, hogy az a kritikus attitűd, amely lehetővé teszi az új gondolkodás megjelenését, létezik. És ha valaki figyelemmel fordul felé és értelmet keres benne, akkor ez annak a jele, hogy a világunkban hatékonyan jelen van az a mém, amely (túl a posztmodern nihilizmuson) valódi értelmet mer és akar keresni olyan területeken, amelyek korábban per definitionem kívül estek az értelem tartományán.

Nyilvánvaló, hogy a Meghagyó népeknek is van zenei életük, vannak hangszerik, dalaik stb. Ezek Meghagyó zenék, miközben "beavatkoznak". Az a levezetés (vgy inkább szemléltetés), amit írtál, az ettől még továbbra is jelentőségteljes és komolyan veendő. A fentiek miatt én valószínűleg úgy fogalmaznám: Cage darabja és Rauschenberg képei nem "Meghagyó alkotások", hanem "a Meghagyó életmód mögötti paradigmát szemléltető alkotások". Ez így persze ügyetlenül hangzik. És talán fölösleges is. Hiszen az előbb a "Meghagyó alkotás" kifejezésben a jelzőt birtokos értelmezéssel használtam (rámutatva arra, hogy a Meghagyók zenéje is beavatkozó). Viszont ugyanez a jelző állhat más funkcióval is. Példával élve: "Ez egy Balaton-festmény." A mondat azt is jelentheti, hogy a képet Balaton Kázmér festette (és egy gyümölcsöstálat ábrázol), ill. lehet egy Egry József által készített balatoni látkép. (Vagy egy Balatont díszítő festmény, höhö. [Jgy]) A példa szerint az általad használt kifejezés ("Meghagyó alkotás") hordozhatja azt a jelentést, amit én adtam neki.
Ami a pontatlanság:
"Egy növény eltakarhatja a napfényt egy másik elől, de nem ügyeskedhet, nem szervezkedhet, hogy a saját árnyéka tízszeresét vesse a riválisokra. Egy oroszlán leölhet akárhány gazellát (amíg van elég), de nem tenyészthet gazellát (esetleg az esőerdők rovására kialakított legelőn)."
Szerintem helyesebb lenne így:
"Egy növény eltakarhatja a napfényt egy másik elől, de nem ÜGYESKEDIK, nem SZERVEZKEDIK, hogy a saját árnyéka tízszeresét vesse a riválisokra. Egy oroszlán leölhet akárhány gazellát (amíg van elég), de nem TENYÉSZT gazellát az esőerdők rovására kialakított legelőn."
A -hat/-het kihagyása a tegnapi levelezésben írottak alapján: nem normáról van szó, hanem gyakorlatról. Nincs "tilalom". A másik: az oroszlán akár tenyészthetne is gazellát – ez önmagában valóban csak akkor baj, ha a) ehhez irreális mértékben pusztítja a környezetet (pl. esőerdők); b) ha deklarálja, hogy MINDEN gazella az övé, és a gazellához jutás egyetlen legitim módja a tenyésztés (ill. a tőle való vásárlás). Maga a tenyésztés még nem ipso facto Elvevő beavatkozás.

Ehhez nincs mit hozzátenni, legföljebb árnyalhatom. A Meghagyók vagy az Elvevők zenéje, ez nem minősíthető, nem értékelhető a fenti besorolás mentén. Egy ghanai dobzene nem jobb vagy rosszabb egy rockegyüttes dobosától hallható szólónál pusztán attól, hogy a ghanai zenét Meghagyók állították elő. Ha viszont a civilizáció összeomlik, a 4'33" azután is szólni fog.

Egy Meghagyó zene

Eggyel előbb arról értekeztem, hogy voltaképpen rajtunk áll, mely eseményt tekintünk művészi alkotásnak, pontosabban, mely esemény ránk tett hatását könyveljük el úgy, mintha műalkotás hatott volna ránk. Az előző bejegyzés némileg ironikus töltetével ellentétben most egészen komolyan beszélek. Szóval? (Számomra nincs az az akciófilm, amely jobban letaglózna annál a jelenetnél, amely azzal kezdődik, hogy egy méhecske belerepül a pók hálójába.)

Műalkotást mondtam, de most csak a zenére szorítkozom. Tessék elképzelni a következőt. A "birtokon" vagyok, reggel van, nemrég kelt fel a nap. Kimegyek a ház elé, szétnézek. Lábam előtt, a fűben már szorgalmasan dolgoznak a méhek (a pókok ezúttal máshol vannak). A méhek dongása kb. az egyvonalas d, de persze, az egyes egyedek nem tizedmilliméterre egyformák, nem is azonos tempóban rezgetik a szárnyukat, és ez időben az egyes egyedeknél is változik. Így egy kb. cisz1-től disz1-ig tartó klasztert hallok, amelynek a felosztása rendkívül finom, bár ennek percepcióját a fülem felbontóképessége behatárolja. Természetesen az egész zúgás, de az egyes hangok dinamikája is folyton változik, ami rendkívül változatossá, ezáltal izgalmassá teszi a hangzást. És ez még csak töredéke az egésznek. Időről időre feltámad a szél, és susog a fák lombjai közt. A levelek eltérő alakja miatt máshogy susog az akác, máshogy a nyárfa lombja. Aztán megszólal egy kakukk. A távolban megkondul egy harang.

Nem folytatom a felsorolást, hiszen sok ezernyi hang szól egyszerre. Mi ez, zenei élmény? Ez kizárólag tőlem függ. Ha akarom, igen. A könnyebb elfogadás érdekében a "természet zenéje" tárházából hoztam a példát, de egy gyárban, piacon, uszodában, műtőben vagy akár a csatatéren megszólaló hangokat is be lehet fogadni zeneként. Természetesen csak akkor, ha megengedjük, hogy valamely zene nem szükségszerűen kompozíció.

Az amerikai zene egyik nagy fenegyerekének, John Cage-nek (1912-1992) van ilyen darabja, amely mű, de nem kompozíció, bár itt a szerzőség nehezen meghatározható. Ez pedig a 4'33". A cím az első előadás időtartamára utal, de egyébként bármilyen ideig, bármilyen előadói apparátussal eljátszható. Íme, a kotta:

Hogy néz ki egy előadása a 4'33"-nak? Mondjuk, a Zeneakadémia Nagytermében ülünk. Bejön a pódiumra X. Y. zongorista. Vagy egy csellista és egy hegedűs. Vagy bevonul egy kórus. A nézőtér némi udvarias taps után elcsöndesedik. Mit hallunk? Többen köhintenek egyet-kettőt. A pódium deszkája megreccsen valamelyik előadó alatt. Mintegy válaszul megreccsen az egyik nézőtéri ülés támlája. Szomszédunk gyomra megkordul. A Király utcában elmegy egy troli, ettől berezonál az épület, az egyik csillár üvegdísze csilingelni kezd. Valakinek az öléből lecsúszik a műsorfüzet, és diszkrét csattanással landol. Satöbbi satöbbi. Aztán az előadó(k) meghajol(nak), vége a darabnak. Taps.
Cage maga a "legjelentősebb művének" nevezte a 4'33"-at. (Elmondása szerint az ötletet a festő Robert Rauschenberg üresen hagyott vásznai adták.) A fogadtatás, de az értelmezés is vegyes. A kilencvenes években magukat zeneszerzőnek nevező egyedek még sajnálkozásuknak adtak hangot (pl. a rádióban), hogy a Szombathelyi Bartók Fesztivál szervezői (nyilván az anyagiakat nem sajnálva) egy ilyen amatőr dilettánst hívtak meg, mármint Cage-et. Pierre Schaeffer bohócnak nevezte (éppen ő, a musique concrète, azaz a hangszerek helyett a technika vívmányai [pl. vasút] által keltett zene atyja). Van, aki zenei tréfának hiszi a művet. Hallottam olyan előadásról, ahol a zongorista a hangszer billentyűzete fölött táncoltatta a kezét, mintha játszana, a közönség meg jól mulatott. Úgy gondolom, az illető valamit nagyon nem értett meg. Olvashatni aztán könnyfátylas magasztalásokat, hogy a 4'33" a "csend zenéje" és mint ilyen, a legnemesebb filozófia legmagasabb csúcsait ostromolja.
Meglátásom szerint Cage darabja nem több és nem kevesebb, mint a figyelem, illetve a nyitottság felkeltése arra, hogy bármikor részesülhetünk zenei élményben, ha kinyitjuk a fülünket.

* * *

Nem kezdtem volna bele ebbe a bejegyzésbe, ha csak ennyi mondandóm lenne, mert ennyit minek? (Aha. Köszönjük.) Ámde. Birtalan Balázs jóvoltából egy ideje foglalkozom (kénytelen vagyok foglalkozni) Daniel Quinn munkásságával. Pirulva vallom be, hogy csak egy könyvét olvastam (Izmael), minden egyebet, amit a témáról tudok, Balázs közléseiből tudok. A téma pedig az, hogy az emberiség történetében mintegy tízezer évvel ezelőtt döntő változás következett be, amikor is az addig (már millió évek óta) meglévő kultúrák mellett fölbukkant egy új, amelyik gyökeresen különbözött az addigiaktól. Ez az új kultúra a totalitárius mezőgazdaságra épült, öngerjesztő módon kialakítva azt a szemléletet, hogy ez a kultúra képviseli az élet egyetlen helyes útját, minden más életforma hibás. Ez a képződmény aztán döbbenetes gyorsasággal és hatékonysággal terjedt el, megszületett a (nagyjából) mai értelemben vett civilizáció. Quinn szemléltetésül Meghagyóknak nevezi azokat, akik a régi struktúra szerint élnek (ez az emberiségnek jelenleg kevesebb mint egy százaléka, amúgy meg az összes többi élőlény), és Elvevőknek nevezi a civilizációban élőket (ez ma az emberiség döntő többsége). A két kifejezés első olvasatra megtévesztő; ne valami közös kasszára gondoljunk, ahonnan valaki túl sok lét vesz ki a többiek kárára (illetve kicsit erről is szó van), hanem hogy életük vezetését a Meghagyók meghagyják az istenek kezében, az Elvevők pedig elveszik. Mindennapi életünkre lefordítva: a létharc, a versengés a Meghagyók világában sem ismeretlen, de ismeretlen a hadviselés a vetélytárs ellen. Ez utóbbi Elvevő találmány. Egy növény eltakarhatja a napfényt egy másik elől, de nem ügyeskedhet, nem szervezkedhet, hogy a saját árnyéka tízszeresét vesse a riválisokra. Egy oroszlán leölhet akárhány gazellát (amíg van elég), de nem tenyészthet gazellát (esetleg az esőerdők rovására kialakított legelőn). Utóbbi Elvevő találmány, ami viszont nagy romboláshoz (fajok tömeges kipusztítása, környezetszennyezés, visszacsatolásos túlnépesedéshez) vezet. Ilyenformán a civilizáció működésképtelen, mondja Quinn, és ezt időben észre kéne venni, hogy kiszállhassunk a szakadék felé haladó vonatból, amíg még ki tudunk szállni.
Hogy Quinn mennyire látja helyesen a dolgokat, nem tisztem (nem is képességem) eldönteni. Apróbb állításait erőtlenül vitatom, ami nagy levelezéseket generál Balázzsal, de ez most mellékes. Ami nem mellékes, hogy – ha jól értelmezem – a Meghagyó létformát követő emberek vezérelve valami olyasmi, hogy a természetet nem célravezető leigázni akarni (mert úgyse sikerül, csak magunkkal tolunk ki), és nem célravezető "megváltani" akarni sem (mert erre a természet nem szorul rá). Természetesen egy Meghagyó is beavatkozik a folyamatokba, sőt, egy új faj felbukkanása akár egy vagy több másik faj kihalását is eredményezheti, éppen ezért most szűkítek, beavatkozáson az Elvevő típusú modifikációkat értem. Ilyenformán már merem mondani, hogy a (millió éve működőképes) Meghagyók szemléletét (ha van ilyen egyáltalán) így is összefoglalhatom: nem beavatkozni.
Megjelenik-e ez a szemlélet a művészetben? Szerintem igen. Szerintem Rauschenberg vásznai és Cage 4'33"-ja Meghagyó alkotások.

Színház az egész világ

A múltkor Balázs könyvének méltatása során kitértem rá, hogy egy iskolai fogalmazás is lehet irodalmi alkotás (sőt, nem is igen lehet más, illetve nem úszhatja meg ezt a kategóriát), most újabb forrást találtam. Manapság divatba jött a minidráma, ámbár ennek gyökereit már Örkénynél megtalálhatjuk.
A minidrámának is minimalizált változata hangzik fel újabban a pesti Combino villamosokon. A megállókat színészek mondják be, mégpedig gyakran párbeszédes formában.

Férfi A Király utca következik.
Nő Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.

Már ebben is micsoda konfliktus van összesűrítve! Miért nem a Férfi mondja mindkét mondatot? Nem tudja, hogy a Király utcai megállóban a villamos melyik oldalán van a járdasziget? Vagy valamiért el akarja hallgatni? Ez esetben bosszantja, hogy a Nő kiadta ezt az információt? Egyáltalán, ismerik ők egymást? A szöveg nem tűnik dialógusnak. Vajon hallják a másik szövegét? Vagy mindketten félre közléssel élnek? Megannyi rejtély, melynek ha kibogozása nem is reményteli, de a megoldás megtippelése annál inkább. Szárnyalhat a képzelet.
Bizonyos szakaszokon már háromszemélyes dráma részesei is lehetünk.

Férfi I. A Margit híd következik.
Nő Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.
Férfi II. Átszállhatnak a szentendrei HÉV...

Férfi I. Margit hidat mond, holott Margit híd, budai hídfőt kellene mondania, és még ez sem lenne korrekt, lévén sem a Jászai Mari téri, sem a budai hídfői megálló nincs a hídon. Az egyetlen ilyen megálló a margitszigeti. Lehet, hogy a Nő úgy érzi, Férfi I. valótlan állítását igaz állítással kell korrigálnia? Vagy ellenkezőleg, falaz Férfi I-nek? Eltereli a figyelmet a hamis közlésről? Akár így, akár úgy, Férfi II. mindenképpen a "beszéljünk másról" elvét követi. Megszólítja a hallgatóságot, felkínál egy másik járművet, illetve viszonylatot. Ha ugyan a hallgatóságot szólítja meg, és nem az első két beszélőnek adja értésére, hogy ha valami nem tetszik, el lehet húzni. "Átszállhatnak a szentendrei HÉV...", mondja, a ragot elnyelve, mint akinek a nagy érzelemtől elcsuklik a hangja. A nagy érzelmi töltést mi adhatja? A másság? Hogy a másik jármű szintén sínen jár ugyan, de nem villamos? A feltételezés helytállónak látszik, mert a Nyugatinál a szereplő (másik színész) ugyanúgy csonkol: "átszállhatnak a hármas metró... és a vasút...".
És ez még csak a bevezetés, bár helytelen bevezetésnek nevezni, mert a lineáris idő mint olyan, megszűnik az utazás alatt. A Jászai Mari tér és a Blaha Lujza tér közti szakaszon a színészek fölhívják az utasok figyelmét a közeli színházakra, tehát vagy "kiszólnak" a jelenetekből, vagy színház-a-színházbant játszanak. Itt már előkerül a Meggyötört Színész figurája, ezt beszédhibával érzékeltetik.

Színész I. Wesselényi utca.
Színész II. Innen cak pár lépész a Madác színház.

Mint láthatjuk, új művészet van születőben. A minidráma már létező műfaja szinte kínálkozik, hogy a színházból kikerüljön az utcára, ezáltal egy új, másik szinten megnyilvánuló Commedia dell'artét hozzon létre.

Nem szeretném tovább nyújtani ezt a bejegyzést. Zárásképpen hadd rakjam ide a kedvencemet, mindenféle elemző magyarázat nélkül. Igyekszem szemléltetni a hangsúlyozást.

Férfi A villamos... esetenként... hirtelen FÉKEZÉSRE kényszerül.

Nő Kérjükmindigszíveskedjenekkapaszkodni!

Ünnepi, szent színjáték 2.

(Kettőspont 2.)

Ez a tanulmány a Nagyvilág 2009. februári számában jelent meg, úgyszólván változtatás nélkül.

Megismételhető-e a remekmű? Érdemes-e törekedni az egyszeri szaporítására? Származik-e ugyanolyan ízes must ugyanannak a szőlőnek második préseléséből? Ne hamarkodjuk el a választ, tegyünk előbb egy próbát.

Íme: tiszta lelkű, érintetlen fiatalember eltéved az erdőben, konfliktusa támad egy állattal, és ez a konfliktus az állat pusztulását eredményezi. Később érintkezésbe kerül egy vallási közösséggel, megismeri a gonosz szereplőt, aki ezen vallási közösség ellen tör, felszabadít egy nőt, végül – aszketikus megpróbáltatások után – maga is beavatott lesz, és a leköszönő főpap helyébe lép.

Ha ezt az amúgy gorombán zanzásított történetet előadjuk, mondjuk, tíz zeneileg (is) művelt embernek, vélhetően mind a tíz bólint: igen, ez Mozart A varázsfuvola című operája. És közülük vélhetően három hozzáteszi: és Wagner Parsifalja.
Holott látszatra a két műnek nincs sok köze egymáshoz. Mozart fenséges, egyben gyengéd, egységes, ugyanakkor sokszínű remekével nehéz együtt emlegetni Wagner súlyos, a rendelkezésre álló dimenziókat a végletekig kihasználó, történetében rendkívül koncentrált, mégis áradóan bőszavú alkotását.
Pedig, mint látjuk, nemcsak a két történet, hanem azok szereplői is nagymértékben megfelelnek egymásnak. Az elején fölbukkan a többé-kevésbé homályban hagyott származású hős (aki később beavatott lesz), és fölbukkan a „természet gyermeke”, a naturbursch (Wagnernél ez a kettő ugyanaz a személy, ennek jelentőségére még visszatérünk). Aztán a majdani hős eljut egy megszentelt helyre, ahová ezen első alkalommal belépni még nem méltó. Kerül azonban kalauz, aki segíti hősünket: A varázsfuvolában az Első Pap, illetve a Beszélő, a Parsifalban pedig Gurnemanz. De segítik a hőst (vagy legalábbis a nézőt a tájékozódásban) az ellenoldal emberei is. Bizonyos információkkal éppen az Éj Királynője szolgál a számunkra (meg persze, Tamino számára), Parsifalnak pedig végső soron Kundry elbeszélése nyitja föl a szemét. A Kundryval való találkozás előtt viráglányok csábítják a Klingsor varázskertjébe tévedt Parsifalt. Ezzel analóg jelenet, amikor a próbatételek során az Éj Királynőjének Három udvarhölgye próbálja jobb, illetve rosszabb belátásra (nézőpont kérdése) bírni Taminót és Papagenót. Sőt, még szembeszökőbb – igaz, felszínesebb is – a hasonlóság a két jelenet között, melyben a Három Hölgy, illetve a számos viráglány kis híján hajba kap az alélt Tamino, illetve a varázskertbe erőszakkal behatolt Parsifal miatt.
De Kundry nem csupán és nem egyszerűen eszköz Klingsor szolgálatában, hiszen folyamatosan vezekel, önmagát súlyosan megalázva szolgálja a Grál-lovagokat, s mikor először találkozunk vele, éppen gyógyfüveket visz Amfortasnak. Hiába törekszik azonban az üdvösségre, minduntalan visszazuhan a testiség, illetőleg Klingsor bűvkörébe. És Kundry, aki mindkét oldalhoz tartozó helyszínen felbukkan, noha tevékenykedése hasonlít a Három Hölgyéhez, sokkal inkább megfelel Monostatosnak, aki az opera folyamán szintén mindkét oldalt szolgálja, és akit szintén nemi vágya hajt. Sőt, mivel egy személyben magában hord erőteljes pozitív és negatív töltést, voltaképpen megfelel a „töltéssel nem rendelkező” Három Fiúcskának is.
Érdemes egy-egy pillantást vetnünk a hierarchia csúcsán álló szereplőkre is. Mind az Éj Királynőjének, mind Klingsornak valaha „köze volt” a „fény birodalmához”. Az Éj Királynője férje (Pamina apja) az egyik legsugárzóbb szellemű főpap volt, míg hatalmát át nem ruházta Sarastróra. Klingsor pedig Grál-lovag szeretett volna lenni, és mert testi vágyát nem tudta leküzdeni, úgymond „férfiatlanította magát”, amivel azonban csak azt érte el, hogy Amfortas véglegesen kitiltotta a Grál-közösségből. Klingsor magasztos cél elérése érdekében tör ugyan önnön férfiassága ellen, de a jelenség amúgy nem egyedi Wagnernél. A Nibelung gyűrűje cselekménye lényegében azzal indul, hogy Alberich lemond a szerelemről, így lesz rá képes, hogy elrabolja a Rajna aranyát, melynek birtokában világuralomra törhet. Talán nem tűnik erőltetettnek az összehasonlítás, amikor megállapítjuk, hogy az Éj Királynője is elnyomja nőiségét, vagy legalábbis nem azt helyezi előtérbe. Vélhetőleg nőként is levenné Taminót a lábáról, ő azonban biztosra akar menni, így a „fájdalmas anya” szerepét hangsúlyozza. Nemcsak Tamino, hanem a lánya, Pamina előtt is, amikor Sarastro meggyilkolására akarja rávenni. Vajon csak színlelés mindez? Talán nem is. Talán az Éj Királynője maga is elhiszi, hogy Sarastro szörnyeteg, aki rabságban tartja Paminát, és a lány az égvilágon semmi jóra nem számíthat a főpap birodalmában. Ha fájdalma őszinte, az viszont Parsifal anyjával teszi rokonná. Herzeleide („Szívfájdalom”) belehalt a bánatba, hogy Parsifal elszökött otthonról – amint erről Kundry tudósít. (Kundry láthatóan sok információ birtokában van. Azt is jól tudja – amit a hermetikus elzártságban fölnevelt Parsifal nem –, hogy Parsifal apja maga is Grál-lovag volt, Gamuret, aki csatában esett el. Amiképpen, mint említettük, Pamina apja is Izisz és Ozirisz papja volt. Mint látjuk, a megfelelések hálója szövevényes1.)
Hát Sarastro? Tekinthetjük-e Amfortas megfelelőjének? Maradéktalanul biztosan nem. Amfortas le akarta győzni Klingsort, azonban annak varázskertjében egy „káprázatosan szép nő” (Kundry) csábításának esett áldozatul, így Klingsor könnyűszerrel megtámadhatta: a szent dárdával be nem gyógyuló sebet ütött rajta. Amfortas tehát „bukott férfi”, akinek azonban továbbra is el kell látnia főpapi feladatát. Leváltani nem lehet, nincs megfelelő utódja. Ebben az értelemben Sarastro tisztább. Nem szédült meg, nem került nők hálójába, nem tudunk sötét foltról a múltjában. Ám az ő számára is megoldandó a két probléma, ami Amfortast is nyomasztja: nem lebecsülendő erejű ellenség tör közössége romlására, illetve hogy a számára kimért idő letelni készül, utódról kell gondoskodni.

* * *

Az imént a szent dárdát említettük; érdemes szemügyre vennünk a két műben felbukkanó ereklyéket, illetve emblematikus tárgyakat. Rögtön ott van maga a varázsfuvola, mely hangszer bűvös erővel bír: hangjára megszelídülnek az állatok, és aki játszik rajta, azt átsegíti a legsúlyosabb próbákon (illetve ezt csak vélelmezzük, nincs róla információnk, hogy a hangszer nélkül Tamino elpusztulna-e a tűz- és vízpróba során). Hasonló képességekkel rendelkezik Papageno harangjátéka: trankvillánsként működik Monostatos és rabszolgái esetében, de ha kell, előcsalogatja az elveszettnek hitt Papagenát is. Szó esik még a „hétsugarú napkorongról”, mely a beavatottak hatalmának jelképe, és mint ilyen, szent tárgy. A Parsifal két kultikus tárgya a már említett dárda és a Grál-kehely. A legenda szerint a szóban forgó dárda nem más, mint az a bizonyos, mellyel Jézus felfeszített testét átszúrták. A Grál-kehely pedig a kupa volt, melyből Jézus az utolsó vacsorán a bort itta, és ugyanebben a kehelyben fogták fel Jézus kiömlő vérét. Ezt a két tárgyat őrzik a Grál-lovagok Montsalvat várában, helyesebben, a Parsifal második felvonásának végéig a dárdát Klingsor bitorolja.
Ez utóbbi két tárgy is természetfeletti erővel bír: a szent Grál az úrvacsora osztásának pillanataiban világítani kezd, és ereje szétárad a közösségre. A dárda (és csakis a dárda) képes Amfortas sebét begyógyítani.

* * *

Joggal merülhet föl a kérdés: vajon az imént leltárba szedett analógiák tömege nem csupán felszíni kapcsolatra utal? Sőt, valamely analógia (pl. a szereplők jelleme) nem egyenes következménye e egy másik analógiának (a cselekménynek)? Vagy vice versa? Tanulmányunk szempontjából kedvezőbb válaszhoz jutunk, ha a két művet az életműben elfoglalt helyük szempontjából vizsgáljuk. Mindkét alkotás kicsit „kilóg a sorból”.
Talán kezdjük ott, ahol a leltárt berekesztettük. Wagnerre korábban nem volt jellemző emblematikus tárgyak szerepeltetése. Azaz dehogynem, hiszen már a Nibelung-tetralógián végigvonul Wotan dárdája mint a betartandó törvény és a megtartandó eskük, illetve a vészkard, a Nothung mint a szabadság, a törvényen is túlmutató igazságosság szimbóluma, de ezek még így is inkább színpadi kellékek. Másrészt megfigyelhetjük, hogy az egyéb, fontosabb holmik (a Rajna aranyából kovácsolt gyűrű, a ködsisak, bájitalok) úgyszólván a szemünk láttára születnek meg (még Siegfried is reciklálja kardját), ezeknek a tárgyaknak tehát nincs számottevő előéletük. A Parsifalban szereplő dárda és kehely azonban nemcsak a cselekménynek, hanem a darab szellemének is szerves része, jóval több, mint kellék.
Mozart esetében szembeszökőbb a különbség. Korábbi operáiban nem találkozunk emblematikus tárgyakkal. Természetesen tudunk borosflaskákról, árulkodó hajpántról, lepecsételetlen kinevezésről, rosszindulatú kis tűkről, mágneses kövekről, ezek azonban jóval kisebb fajsúlyt képviselnek, mint A varázsfuvola ereklyéi. Ugyanez igaz a kompozíciós technikát tekintve is. A varázsfuvolán kívül ugyancsak hiába keressük az ún. vezérmotívumok alkalmazását. Ezt a fogalmat Wagner nevéhez szokás kötni, és bár nem ő találta föl, tény, hogy a legkövetkezetesebben ő alkalmazta. Miről van szó? Általában rövid, tehát könnyen megjegyezhető dallami-harmóniai-ritmikai képletekről, melyeket a zeneszerző valamely szereplő személyhez (vagy annak jellemző tulajdonságához), fontosabb tárgyhoz vagy fogalomhoz társít. Amikor a történetben az adott személy/tárgy/fogalom fölbukkan (akár rangrejtve is), vagy szóba kerül, a megfelelő vezérmotívum megszólal. Mint említettük, ez Wagnernél állandósult kompozíciós technika, Mozartra azonban nem jellemző2. Kilóg a sorból, szinte Wagnert megelőlegezve A varázsfuvola a maga két, rendkívül markáns vezérmotívumával. Az egyik a papi szertartást kísérő „háromszoros akkord”, a másik az a bizonyos dó-ré-mi-fá-szó menet G-dúrban, mely Papageno pánsípján hangzik fel számos alkalommal.

* * *

De az életműben elfoglalt hely kérdését eddig elodáztuk. Nos, Mozart esetében szembeszökő az eltérés a korábbi operáktól. Ezt az eltérést lehet ugyan azzal magyarázni, hogy – A varázsfuvolával ellentétben – a Figaro házassága, a Don Giovanni és a Cosi fan tutte olasz operák, ám a Szöktetés a szerájból is német opera, mégsem mutat túl sok közösséget A varázsfuvolával. Általában a megelőző operák a „földön járnak”, csodás elemek, deus ex machinák nem szerepelnek bennük3. Nincs Mozartnak még egy ilyen műve, amely – zenéje által – végső soron egy mesét magasztosít fel4, egy, a korban amúgy divatos műfajból, a varázsoperából teremt ünnepi, szent színjátékot.
Ezt az életművön belüli „másságot” Wagner esetében nehezebb kimutatni, de korántsem lehetetlen. Az „ünnepi, szent színjáték” kifejezést éppen Wagnertől kölcsönöztük, aki kizárólagosan a Parsifalt illette ezzel a kvázi műfaji meghatározással. És valóban, a Parsifal nemcsak témája megválasztásában, hanem ki- és feldolgozásában is magányos óriás a korai és a romantikus Wagner-operák, valamint az ünnepi színjátékok között. Erich Rappl5 találóan állapítja meg: míg Wagner korábbi művei dinamikusan drámaiak, addig a Parsifal statikusan epikai. A Parsifal szereplői a többi zenedráma szereplőihez képest rövidebbre fogják mondanivalójukat (Kundry az egész III. felvonásban két szót énekel mindössze), ezen belül is több az allegorikus megnyilvánulás („látod, fiam, itt térré válik az idő”). A cselekményben a konfliktust nem az ősi világrend elleni vétek (A Nibelung gyűrűje), nem a lebírhatatlan, ám tiltott szerelem (Trisztán és Izolda) s nem is a régi és az új művészet közti generációs ütközés (A nürnbergi mesterdalnokok), hanem „csupán” egy vallásos közösséget érintő szentségtörés váltja ki. Paradox módon mégis ez Wagner legmagasztosabb műve, mentes mindattól a „szósztól”, ami miatt a közönség esetlegesen germanofób része hanyatt-homlok menekül a tetthelyről. Értő rendezés, színvonalas előadás esetén mind A varázsfuvola, mind a Parsifal után úgy érezzük, inkább valamiféle szertartáson vettünk részt, mintsem operaelőadáson6.

* * *

Most, hogy sikeresen közös nevezőre hoztuk a két alkotást, illő, hogy a lényegi különbségekre is fölhívjuk a figyelmet, hogy átlássuk, miért nem lehet a Parsifalt szimplán második Varázsfuvolának tekinteni?
Ehhez – teljesen szakszerűtlenül – ideiktatunk egy, a lélektan által használt fogalmat, ez pedig a hasadás (Spaltung). Hasadáson itt és most azt a jelenséget értjük, amikor valamely szellemi megnyilvánulás, mely addig egységes volt, egyszerre csak többféle, látszólag egymástól független, esetleg ellentétes arculattal jelenik meg. A hasadás rendszerint különböző korszakok egymást váltása idején következik be. Ez nagyban és kicsiben egyaránt igaznak tetszik. Két világkorszak határán következett be, hogy az ember addig egységes kapcsolata a Kozmosszal – mely kapcsolatra már nincs is önálló szavunk – háromfelé, hitre, tudományra és művészetre hasadt. Ugyanez történik kisebb léptékben, amikor például valamely természettudomány szétválik elméleti és kísérleti ágra. Vagy megemlíthetjük a rabszolga-felszabadító és a női egyenjogúsági mozgalmakat, melyek nyilvánvalóan közös tőről fakadnak.
Mindezt azért tartottuk szükségesnek megemlíteni, mert úgy véljük, Mozart és Wagner korát is komoly szakaszhatár választja el. Ne feledkezzünk el róla, hogy 1791-ben még nem ült el a Francia Forradalom hangja, és 1857-ig még egy forradalmi hullám söpört végig Európán. Wagner korában a színháznak (és a zenés színháznak) gyökeresen más esztétikai elvárásoknak, illetve kihívásoknak kellett megfelelnie, mint Mozart idejében. A szövet, amely a XVIII. század végén még egységesnek tetszett, cirka hatvan évvel később már tele volt hasadással. A művészet, mint afféle érzékeny mérce, a hasadásokat vagy fölvállalta, vagy igyekezett befoltozni, de nem tehette meg, hogy nem vesz róluk tudomást.
Talán ilyen hasadást igyekszik eltüntetni Wagner, amikor a tudatlan naturburschból engedi kinőni Montsalvat következő főpapját, amikor egy, a természetben felnevelkedett, végső soron Kipling Mauglijával rokon fiúból és az erotikus csábításnak ellenálló, megvilágosodott lovagból, akin megtörik a rontás, gyúrja össze utolsó hősét, Parsifalt. Sőt, a meghasadt világban („kizökkent az idő”) vált csak elképzelhetővé, hogy egy másik naturbursch, az amúgy hótiszta Siegfried belegabalyodjon az ármányok hálójába, hogy varázsos tudatmódosító által előidézett emlékezetzavarában egymás után tegye meg a vétkes lépéseket, melyek végül a vesztét okozzák. Tudjuk, Wagner nem volt képes olyan értelemben kívülállóként szemlélni hőseit, mint Shakespeare vagy Moliere. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy kedves hősét, Siegfriedet valamiképpen Parsifalban akarta föltámasztani.
Hasadt személyiség Kundry is. Míg Monostatos kristálytisztán tudja, mit akar (ilyenformán Sarastro birodalmában rossz helyen van), és átállása az Éj Királynőjéhez józan elhatározás eredménye, addig Kundry folyvást vezekelni akar, de minduntalan visszazuhan a bűnbe, Parsifal megérkezéséig nem szabadulhat Klingsor varázsos hatalmából. A Kundry-típusú nő a jövő fenoménja, aki majd Wedekind, illetve Berg Lulujában, Richard Strauss Saloméjában vagy ha úgy tetszik, Mata Hariban fog újra felbukkanni. Monostatos a maga javíthatatlan, durva, kizárólagosan testi szükségleteinek élő figurája inkább Calibannal rokon, és mint ilyen, múzeumi ereklye.
Mozart korában kevesebb (és még kevesebb látható) hasadás rútította a szellem szövetét, így A varázsfuvolán belüli törés csak keveseknek tűnt fel, éppen, mert a nagyközönségnek nem is volt rá szeme. A mai néző-hallgató is már csak megmosolyogja az opera furcsaságait, hiszen a zene egységessége kárpótolja a szüzsé következetlenségeiért. Amikor először hallunk Sarastróról, Taminóval együtt szörnyetegnek, zsarnoknak képzeljük, aki erőszakkal elszakított egy lányt az anyjától, és most fogva tartja. Az Éj Királynője is aggódó anyaként lép a színre, fájdalma őszinte. Fény és árnyék viszonya később megváltozik. Természetesen el lehet olyasmit is képzelni, hogy az Éj Királynője csak megjátssza a lánya miatt kezét tördelő anyát, de a történet egészéből ez valahogy kilóg. Másfelől Sarastro, amikor Taminóról beszél a gyülekezetnek, elmondja, hogy az istenek az ifjú hercegnek szánták Paminát, azért rabolta (vagy raboltatta) el. Ha így van, miért csak most mondja? Nem világos továbbá a Három Fiúcska szerepe sem, akik érintetlen lelkülettel csakis a jót szolgálják, Tamino és Papageno mégis a Három Hölgytől kapja őket idegenvezető gyanánt. Az egyik emblematikus tárggyal is gond van. A varázsfuvola kezdetben aranyból van7, ám utóbb megtudjuk, hogy azt Pamina apja vágta ki egy tölgyből.
Mindezek arra utalnak, hogy vagy a szöveg írása közben változott a koncepció, vagy – mint egyes elméletek állítják – a szövegkönyvet nem egyedül Schikaneder írta. Ilyenformán elképzelhető, hogy a librettó „fizikailag is hasadt”. Wagner ilyesmit nem engedett meg, a legkevésbé magának. Minden művének maga írta a szövegét, a díszlet- és jelmeztervezésbe és a rendezésbe is beleszólt. Ha teheti, nyilván ő játssza-énekli az összes szerepet.

* * *

Most, hogy megkíséreltük föltérképezni a két mű azonos, hasonló és eltérő vonásait, újból föltehetjük kezdeti kérdésünket. Egzakt választ azonban így sem biztos, hogy kapunk. Legföljebb megpróbálhatjuk kezdeti metaforánkat módosítani. A törköly újbóli kipréselése kétes a végeredmény szempontjából, de ugyanarról a tőkéről értelemszerűen többször is lehet szüretelni.

1 Sőt, ha azt vesszük, mindkét mű a felszíni mellett egy-egy mélyebb beavatásról is szól. Mind Parsifalnak, mind Paminának fel kell számolnia az anyához való kötődést, felnőtté kell válnia Vissza

2 Mozart is csodálatosan jellemzi szereplőit, de nem motívumokkal. Hangnemekkel, jellegzetes hangközugrásokkal, metrumokkal és a hangszereléssel operál. Vissza

3 Nincs okunk a Don Giovanni Kőszobor-jeleneteinek nagyobb metafizikai jelentést tulajdonítani, mint, mondjuk, a Hamletben az apa szelleme fölbukkanásának Vissza

4 Spike Hughes többször hangsúlyozza, hogy A varázsfuvola befogadása gyökeresen más lelkiállapotban lehetséges csak, mint egyéb operái esetében (Spike Hughes: Mozart operakalauz; Zeneműkiadó 1976, ford. Tallián Tibor) Vissza

5 Erich Rappl: Wagner operakalauz; Zeneműkiadó 1976, ford. Ormay Imre Vissza

6 Ezzel természetesen nem az operák emelkedettségét, a katarzist kérdőjelezzük meg, csupán arra utalunk, hogy A varázsfuvola és a Parsifal szakralitása mellett a többi opera inkább valamiféle „világi” vonalat képvisel Vissza

7 Spike Hughes szerint nyilván nem lehet kevésbé nemes anyagból, mint Papageno ezüst harangjátéka Vissza

Hirtelen Hatás

Hát, ahhoz képest, hogy mennyire (nem) hirtelen, a cím nem helytálló. Nem is most jelent meg, hanem kb. fél éve (a dedikáció 2008 novemberi), és a megjelenéskor sem nagyon vágott mellbe, hiszen a könyvbéli szövegek nagy részét ismertem már Balázs blogjáról. De azért mégis. A könyveknek nemcsak sorsuk van, hanem valamiféle zamatuk is, más ugyanazt az anyagot kéziratban vagy blogon olvasni, mint egy kellemesen kézbe simuló könyvben. (Arról nem is szólva, hogy azért a könyv jó sok olyan szöveget is tartalmaz, amelyet korábbról nem ismertem.)

Jelen blog zenei-irodalmi blogként identifikálja magát, és most felvetődik a kérdés, Birtalan Balázs Aszalt szilva naplementekor című alkotása irodalmi mű-e. Illetve bennem nem vetődik fel, de bárkiben felvetődhet. Talán így kéne feleljek, nem szépirodalmi alkotás – úgy tetszik, szerzője nem is annak szánta –, de az egymást követő tanulmányok-elmélkedések-bölcselkedések mégiscsak irodalommá állnak össze, irodalommá, amit az utókor emberei vélhetőleg nem (vagy nem csupán) azzal a céllal emelnek le a polcról, hogy tanulmányozzák egy kora huszonegyedik századi gondolkodó feljegyzéseit.

Az irodalommá összeállásra – bár mondom, ez magától is megtörténik – Balázs azzal is rásegít, hogy a megfelelő helyeken verseket (zömmel saját verseket) helyez el. (Az egyikben még valódi szemrím is van. Találós kérdés: melyikben?)

Az irodalomságra a szerkezet annyiban játszik rá, hogy követi az iskolai fogalmazás ismert bevezetés-tárgyalás-befejezés szerkezetét, a terjedelmi arányokat tekintve mindenképpen. (És hát ugyan, mi más az iskolai fogalmazás, mint irodalmi alkotás?) De hát hogy is néz ki egy ilyen mű?

Balázs könyve tíz nagyobb tematikus egységre van osztva, ezek az egységek egymással látszólag csak laza kapcsolatban vannak, de a könyv elolvasása után egyértelmű lesz, hogy az egységek sorrendje korántsem véletlenszerű. Van itt szó önéletrajzi tényekről és élményekről, az emberiség, illetve a Föld jövőjéről (nem a magukat zöldeknek nevező erőszakos álmodozók stílusában, hanem Daniel Quinn munkáira alapozott, egyszerre érzelemmel teli és nagyon objektív jegyzetek). Aztán szó van az erőszakmentes kommunikációról, más néven a zsiráfnyelvről. (Ez sem szépelgő "jobban kőne mán egymástot szeretnyi", hanem a Marshall B. Rosenberg által kidolgozott, a kommunikációt segítő és hatákonyabbá tévő metódus [de nemcsak metódus, hanem magatartás, filozófia is] leírása, illetve Balázs saját reflexiói.)

Mi van még? Harry Potter-elemzés, egyházügyi értekezések, hitügyi meglátások stb., nem sorolom tovább. Tessék elolvasni a könyvet. Én például egy rakás állításával nem értek egyet, miközben azt gondolom, hogy az Aszalt szilva valami hihetetlenül fontos és értékes mű; azért szerintem kevés ilyen könyv van, amit úgy szeret az ember, hogy közben minden (mondjuk) nyolcadik állításával vitatkozik.

Illetve csak vitatkozna. Balázzsal rém hálátlan dolog vitatkozni, mert

1. elképesztően okos, tehát egy rakás ellenérv jut az eszébe, lényegében azonnal (míg nekem...);
2. elképesztően felkészült, azaz míg a vitapartner érzelmi-zsigeri indíttatásból mondja a magáét, addig Balázs folyamatosan és makacsul tényekre hivatkozik. Például én hiába nem szeretem valamelyik könyvet (amit ő nagyon szeret) már az első fejezete után, azt mondja – teljes joggal –, hogy miről vitázom itt vele, amikor végig sem olvastam az adott könyvet, így nem sorolhatom föl tételesen, mi nem tetszik a könyvben.

Úgyhogy a legtöbb vitapartner (pl. a blogján) azzal táncol ki a kilátástalan vitából, hogyaszongya: "igaz, nem mindenben értünk egyet, de azért örülök, hogy..." satöbbi.

Az egyetértés vagy egyet nem értés függvényében az egyes tematikus részek nem egyformán tetszenek. Pl. a hitbéli dolgokról szóló szövegekkel nem tudok mit kezdeni. Az önéletrajzi részeket nagyon átérzem, itt teljesen működik az empátiám, egy rakás mindenben magamra ösmerek. A köztes részek iránt a két véglet között érzek. Hadd említsem meg külön is: számomra végtelenül szimpatikus, ahogy Balázs a homoszexualitásáról beszél. Nem veri a kocsmapultot, hogy mérkőzzék meg vele a köves úton, akinek valami nem tetszik, de nem is kér elnézést, hogy jaj, higgyék el, neki a legkellemetlenebb ilyen izével élni... Nem, Balázs minderről úgy beszél, mint személyiségvonásról, amely – számos okból – a társadalmi létben nehezebben megkerülhető és megoldható problémát okoz, mint a balkezesség vagy a lúdtalp. És a közlések természetessége példaértékű is: biztos vagyok benne, hogy sok fiatal, aki szembesül saját homoszexualitásával, megússza az ilyenkor menetrendszerűen bekövetkező szégyent, szorongást, kínt, totális összeomlást, ha elolvassa Balázs könyvét. (Más kérdés, hogy azt az utat, amíg Balázs eljutott eddig a természetességig, azt senkinek nem kívánom.)

Szóval, jó könyv ez, mint afféle, a szó régi értelmében vett kalendárium, amelyben mindenki talál magának valamit.

(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek; Katalizátor Kiadó, 2008)

Öt könyv öt ember

Gyalázatos régen nem jelentkeztem; hja, aki élő beszédben nyomul (Rádió), annak csökken írásra fordítható szabad kapacitása.
Nem is tudom, mikor jutottam volna el ide, ha Balázs meg nem hív egy játékba. Idézem (nem szó szerint):

Öt ember öt könyv

Ria vont be egy új (központozatlan című) játékba. A játék szabályai: Írd le öt olyan könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. Nevezz meg öt embert, akiknek továbbküldenéd a játékot, és értesítsd őket. Linkelj vissza erre a bejegyzésre.

Nem teljesen világos, hogy az "olvastál" azt jelenti-e, hogy "elolvastad", vagy a félbehagyottakból is lehet válogatni. Föl lehet-e sorolni olyan könyveket, amelyeket nem 2008-ban olvastam először? Balázzsal történt az ügyben egy frusztráló pengeváltás, míg fölfogtam, hogy a továbbküldéssel megcélzott személyek nem nélkülözhetik a saját blogot vagy honlapot. Így nem tudok, csak két személyt felmutatni. Mindenesetre íme, a saját verzióm.

Az öt könyv:

François Emmanuel: A mélabús gyilkos (Lackfi János ford.)

Lackfi János: Halottnéző

Petőcz András: A születésnap

François Rabelais: Pantagruel (Faludy György ford.)

Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet

A két személy:

Benkő Pali

Korrektor