Egy túlélő műfaj

Hangszerelméleti diskurzusunk meglehetősen szakmaivá fajult – főleg a kommentekben –, amiért is a türelmét netán vesztő Olvasónak most némi hangzó anyaggal szeretnék kedveskedni. Az anyag természetesen okkal az, ami, hiszen említett diskurzusunkra utal.

Történt ugyanis, hogy Pali – többek között – ezt írta: „[azelőtt] inkább homogén kórusok voltak…”, ami teljességgel igaz a korai barokkra és az azt megelőző korokra. A homogén kórusok – szakszóval konszortok – egyazon hangszercsalád különböző méretű tagjai voltak. Csupa furulya. Vagy csupa gamba. Később a zene nagyobb biodiverzitásra törekedett, és a vegyes összetételű együttesek kiszorították a konszortokat. (A vonósn formációkat [ahol n a triótól az oktettig tetszőleges egész szám lehet] nem sorolnám a konszortok közé.) (Személyes véleményem szerint a mai szimfonikus zenekarokig előremutató változások nem a konszortok „hígításával”, vagyis családon kívüli hangszerek alkalmazásával kezdődtek [bár az ütők, ki tudja…], hanem több konszort, mondjuk, fúvósok és vonósok felelgetős szerepeltetésével. De ez mellékszál.)

Hanem ami izgalmasabb, az az, hogy a hagyomány Angliában tartósnak bizonyult. A gambákra írt fantáziák óriási népszerűségre tettek szert a szigetországban, Thomas Morley a művészi kifejezés csúcsának tekintette őket. Ez még önmagában nem lenne izgalmas, de az már igen, hogy a műfaj szinte túlélte önmagát. Amikor tehát Henry Purcell 1680-ban megírta a maga fantáziáit, akkor voltaképpen egy már meghaladt stílusban komponált.

Vagyis nem egészen.

Ennek taglalása azonban, félek, megint csak próbára tenné az Olvasó türelmét. Úgyhogy szóljon inkább a zene!

Illetve még egy pillanatra. Hadd jusson szóhoz az irodalom is.

Nem tudom megmagyarázni, miért érzem úgy, hogy a Purcell-fantáziák valami nagyon angol feelinget hordoznak. Nekem legalábbis idekívánkozik egy másik nagy angol néhány sora:

Ne félj, a sziget tele van zajokkal,
hangokkal, dallamokkal, egy se bánt.
Van úgy, hogy ezer hangszer húrja peng
a fülembe, néha meg olyan hangok,
ha rájuk ébrednék alvás után,
elaltatnának újra: és álmomban
kincseiket mutogatnák a felhők,
és az mind rám zúdulna; ébren aztán
sírnék, hogy újra álmodhassam ezt.

(Update: bocsánat, a fordító, Fábri Péter nevét lefelejtettem.)

(Ínyenceknek eredetiben is.)

Be not afeard; the isle is full of noises,
Sounds and sweet airs, that give delight and hurt not.
Sometimes a thousand twangling instruments
Will hum about mine ears, and sometime voices
That, if I then had waked after long sleep,
Will make me sleep again: and then, in dreaming,
The clouds methought would open and show riches
Ready to drop upon me that, when I waked,
I cried to dream again.

http://dl.dropbox.com/u/16567216/double%20bass-jazz.mp3

A vicces, hogy ezt a drámairodalom egyik legfaragatlanabb szereplője mondja – ennyit a muzsika hatalmáról.

Következzék hát Purcell XV. Fantáziája 7 szólamra.