Kihagyható epizód?

Kérem az Olvasó elnézését, ez a bejegyzés feltételezi Wagner Ringjének, legalábbis a történet ismeretét.

Furcsa darab a ciklus második zenedrámája, az első este (ahogy Wagner nevezi), A walkür. Mintha fölösleges, mintha kihagyható lenne. (Szigorúbb Olvasóknak: hangsúly a minthán.)

Először is nézzük meg a Ringet műfajilag. A Rajna kincse maga a mítosz megteremtése, talán ő mutatja a legtöbb rokonságot egyszerre az ókori görög drámával és a misztériumjátékkal. A walkür klasszikus csehovi társalgási dráma. A Siegfried egyértelműen mese. Az istenek alkonya pedig már a modern lélektani drámáig mutat előre. A Ring esetében természetesen nem különálló műfajokról van szó, hanem a mitologikus, mesei stb. elemek dominanciájáról.

A walkür „társalgási dráma mivolta” és cselekménye miatt méltán tart számot a „Ring legemberibb darabja” minősítésre. De épp a cselekménye miatt akár (szinte, bizonyos mértékben) elhagyható is lehetne. Elvégre Wotan simán megtehetné, hogy közvetlenül nemzi Siegfriedet, akár elsőre, akár Siegmund halála után. Siegfried tehát nyugodtan lehetne Wotan fia, nem pedig – mint a történetben – az unokája.

Ez négy okból is badarság.

Egy: ezen az alapon egy rakás esemény és szereplő elhagyható lenne. Wotan visszaadná az elrabolt gyűrűt a sellőknek, vállalva az istenekhez amúgy méltatlan megöregedést és halált.

Kettő: elmaradna Wotan jellemfejlődése. Ahogy mondtam, A walkür a történet legemberibb epizódja, és maga Wotan is itt a legemberibb. Már nem az a nagyravágyó, gőgös és (majdnem) mindenható isten, aki volt A Rajna kincsében, és még nem az a bölcs öreg, aki cselekvőről szemlélőre vált a Siegfriedben.

Három: Brünnhilde szerepe fölöslegessé válna, így az egész folytatást siegfriedestül, istenekalkonyástul át kéne szerkeszteni.

Négy: szegényebbek volnánk egy tragikus szerelmi történettel és egy egész estés zenei élménnyel.

A történet pedig látszólagos elhagyhatósága ellenére (vagy inkább mellett) mélyen megrendítő. Nagyjából itt, A walkürben manifesztálódik a legjobban, hogy módunkban áll törvényeket teremteni, de onnantól azok ránk is vonatkoznak, nincs olyan, hogy „nem ér a nevem”. A másik szívszorító élmény, hogy a történet valamennyi hőse állja a sarat, senki nem fordul szembe önnön értékrendjével. Akkor sem, ha értékrendjének vállalása büntetést von maga után. Brünnhilde (nem mellékesen Wotan legkedvesebb lánya) engedetlenségét Wotan keményen megtorolja: walkürből földi nővé kell lennie, akit bárki halandó férfi fölébreszthet. A főisten ezt a büntetést méltányosságból enyhíti. Tűzfallal veszi körül a sziklafennsíkot, ahol Brünnhilde fekszik, és ezen a tűzön csak egy félelem nélküli hős (=Siegfried) hatolhat át.

Ettől a zenedráma befejezése fölöttébb furcsa lesz. A zene befejezést, megnyugvást sugall. Szikrázik és villódzik, hiszen tűzvarázs tanúi vagyunk, de a tempó ünnepélyesen kimért, és az ünnepélyességet az időnkénti üstdobütések is fokozzák. Mondom, a zene lezárást idéz, miközben tudjuk, hogy a történetnek nincs vége, Wagner Csipkerózsikája csak most kezdte meg álmát. Amikor lassan legördül a függöny, érzelmeink között a részvét és a katarzis mellett a várakozásé a főszerep.

(Ha ráérsz, és affinitásod is van hozzá, akkor íme.)

(Ha az előzőt megnézted, vagy nem érsz rá, de érdekel, akkor íme.)

(Richard Wagner: A walkür. Közvetítés a New York-i Metropolitan Operából; 2011. május 14., 18:00, Bartók Rádió)