Megkésett és rendhagyó

Jancsikám, Isten éltessen! (SMS K. J. mobiljára)

Na, szóval. Augusztusban Kovács Jancsi hatvanéves lett.

Általában ő a szakmán belül a Kovács Jancsi. Nincs kedveskedő ragadványneve, mint Gidának (emlékszik még valaki?), Juminak (emlékszik még valaki?), Turpinak, nincs minősítő ragadványneve, mint Műanyagpörköltnek vagy Ígér hercegnek volt, nem vezetéknéven ismerik, mint „a” Ferencsiket, nem hivatalos néven emlegetik, mint Fischer Ádámot, ő a „Kovácsjancsi”.

Hadd jegyezzem meg, hogy nekem akkor is Jancsi volna, ha a fenti bekezdés állításai hamisak volnának. Merthogy már a szüleink is jóban voltak. Az öreg Kovácsot még apám ismerte, azt hiszem, a Pedagógiai Főiskoláról. Bandi bácsiról külön posztot lehene írni, a Rákóczi Gimnázium legendás magyartanára volt. Terveztük, hogy érettségire majd fölkészít magyarból, de abban az évben, ’77-ben meghalt.

Jancsi mamája, Ella néni óvónő volt. Egyszerű, kedves teremtés, akit anyám előszeretettel nevez butának, holott Ella néni nem buta, csak végtelenül naiv, tiszta lelkű. Ő például mindenkor kerülte a durva beszédet, kivéve egy alkalmat – ahogy elmesélte –, amikor a piacon egy munkás külsejű munkás ismételten megtaszította a zöldségesládájával, és akkor Ella nénit elfutotta a méreg, és ledobva magáról a több ezer éves európai kultúrát, ráförmedt a munkás külsejűre, hogy „maga hólyag!”.

Ahogy mondom, a családok összejártak. Az esetek többségében mi voltunk náluk, jóval ritkábban ők nálunk. (Bandi bácsi láncdohányos volt, talán ezért.) Kovácsékhoz a baráti beszélgetésen kívül azért is jártunk (illetve egy idő után már csak engem küldtek), mert Bandi bácsi viszonylag olcsón tudott libamájat szerezni.

A beszélgetések olyanok voltak, mint a legtöbb beszélgetés értelmiségi és nem különösebben jól kereső családok között a hatvanas-hetvenes években. Szakmai témák, anekdoták, hétköznapi történetek, viccek és óvatos politizálás. Időnként Jancsi játszott valamit (merthogy a karmesterképző előtt a zongoraszakot is elvégezte.) (Egyébként Bandi bácsi is tanult hangszert, de csak egyetlen esetre emlékszem, amikor előkapta a csellóját.)

Később aztán rákaptam szólóban Jancsira, talán amiatt is, hogy korban ő állt hozzám a legközelebb. Mentalitásban nem: amennyire rühelltem én gyakorolni, annyira megszállottan gyakorolt ő. Számára nem volt félvállról vehető feladat.

Akkoriban engem az ún. komolyzene alig (vagy sem) érdekelt (akkoriban a kémiába voltam belebolondulva), de Jancsival gyakorlatilag mindenről lehetett beszélgetni. Persze, a hazai terep neki mégiscsak a muzsika volt, így fordulhatott elő olyan (erre az egy esetre emlékszem), hogy én az elemek Mengyelejev-féle periódusos rendszeréről meséltem neki (amit nagy türelemmel végighallgatott), ő meg A három narancs szerelmesét zongorázta-énekelte-vinnyogta-kukorékolta el nekem (amit meg én hallgattam meg nagy élvezettel). Később aztán már nagy százalékban a zene volt köztünk a beszédtéma. Én – úgy 12-13 évesen – rákattantam az ún. komolyzenére, és Kovácsék elképesztően bő kölcsönhanglemez-forrásnak bizonyultak.

A Jancsira való rákattanás csak módjával ment, mert szinte sosem ért rá. Amire tehát úgy emlékszem vissza, hogy mekkorákat beszélgettünk a házuk közös kertjében, vagy micsoda séta volt az Kelenföldön, vagy meglátogattuk kollégáját-barátját, Lendvai Györgyöt, és hogy az milyen jó volt – ez mind egy-egy eset, ami aztán nem ismétlődött meg. De éppen ezért élesebbek az emlékeim.

A ház (a Stollár Béla utcában) közös kertjében egy padon ücsörögtünk, amikor jött egy anyamacska a kölykeivel. Én egy hosszú fűszálat húzkodtam a kölykök előtt, akik annak rendje és módja szerint rá is izgultak a játszási vadászzsákmányra. Az anya unottan figyelte a hülyéskedést. Jancsi megjegyezte, hogy az anya úgy néz, mint egy szülő, akinek tetszik, hogy a gyereke Verne Gyulát olvas, de ő maga már nem venné kézbe.

Kelenföldön a Mesterdalnokokról volt szó (többek között). Ugye, jól tudom, kérdeztem, hogy a második felvonás végén… igen, mondta Jancsi, ott van egy nagy bunyó. (Ezeket a mondatokat az ő hangján, az ő szájberendezésével kell elképzelni.)

Lendvai Gyurinál sosem volt bezárva a bejárati ajtó, és egy rakás gyereke volt. Amikor Jancsival meglátogattuk, nagyot tudtam villantani, mert akkoriban robbant be a zenei köztudatba (itthon legalábbis) az új találmány, a szintetizátor (Emerson, Lake & Palmer; Rick Wakeman), és én többet tudtam róla, mint mondjuk, Jancsi. És ez minden hangot tud, mondtam lelkesen. Fingani tud?, kérdezte Lendvai, én meg vihogtam. (Egyébként nem sokkal ez után egy gyönyörű Fideliót láttam az Operában [Erkelben?] Lendvai Gyuri vezényletével.) Amúgy az a kör, mármint Jancsi és zenésztársai, de a papa, Bandi bácsi is, gyermeki örömét lelte a malackodásban. A legtöbb obszcén rigmust Bandi bácsitól tudom.

Jancsiban amúgy is volt (és van) valami nagyon gyermeki, ami egyfajta régimódisággal párosul. Amikor a kórussal próbált, mondta, hogy hallottam már, micsoda tigrisek ülnek a tenor szólamban. De ha például az A vagy F próbajelhez kellett lapoznunk, akkor Aladárt és Flóriánt mondott, sosem valami gyakoribbat, mint Andrást vagy Ferencet (a hölgyektől elnézést).  Egyébként ez is amolyan egyetlen alkalom volt, hogy kórustagként szerepelhettem Jancsival (Haydn: Nelson-mise). A másik ilyen egyetlen az volt, amikor a Hungarotonnál montírozhattam egy lemeze felvételét (Mendelssohn: Szentivánéji álom és Schubert Rosamunde kísérőzene-részletek.)

Ezek, persze, csak morzsák, szilánkok. De a koncertélményeimről nemigen tudok beszélni, mert egyrészt az se sok volt, másrészt mit mondjak róluk? Jók voltak, olykor lélegzetelállítóan jók. Úgy egy éve előkerültek régi magnószalagjaim. Ezek általában nem fontosak, a rádióból fölvett zenéket tartalmazzák. Volt viszont egy, amire a Zeneakadémián egy kölcsönzött UHER riportermagnóval készítettem egy kalózfelvételt. A nem tudom, melyik zenekar (talán az ÁHZ, ma Nemzeti Filharmonikusok) játszott. A teljes műsorra nem emlékszem, de volt Debussy: Jeux és Schumann III. (Rajnai) szimfóniája (ez utóbbit vettem föl), Jancsi vezényelt. Na, ezt a tekercset azóta sem találom.