Hát az eszem áll meg!

„Hoztam ráadást is! Súbert: Róza, Róza”, mondja az okl. elsősegélynyújtó (Báró Anna) a Keménykalap és krumpliorr filmes változatában. Félreértés ne essék, a K&k persze imádnivaló, de – kis túlzással – itt tartunk.
De hol is?
1981-ben jelent meg a Zeneműkiadó Orfeusz Könyvek sorozatában a Schubert kalauz. Három szerző tanulmányai – vagy inkább ismertetői – számos Schubert-műről, műfaji kategóriák szerint. A gondom az, hogy bennük csekély a jónak ítélt művek aránya. Ugye, a Befejezetlen szimfóniát, a d-moll vonósnégyest meg ezeket nem illik szidalmazni, de ezek kisebbségben vannak. A taglalt művek, mondjuk, 75 százalékáról valami fintorgós fanyalgással nyilatkoznak. A legnagyobb dicséretet ilyenkor az képviseli, hogy hát tagadhatatlanul akadnak a műben ügyes fordulatok. (Összességében azonban…)
Nem értem. Akkor minek vállalják, hogy írnak róluk? Ráadásul, amennyire tudom, ezek koncerttermi ismertetőfüzetek összegyűjtött szövegei. És ezeket komoly zenetudósok írták, közülük az egyik jónevű Schubert-kutató. Képzeljünk el egy papot vagy anyakönyvvezetőt, amint a házasság pokláról mesél az ifjú párnak…
Na jó, legyintsünk, hogy hát a zenetudósok ilyenek, okoskodnak, agyonelemzik a zenét, ahelyett, hogy hallgatnák (bár akinek volt már dolga Kroó Györggyel vagy Pernye Andrással, az tudja, hogy még ez sem kötelezően igaz), de mi a helyzet az előadóművészekkel? Alfred Brendel gyakorló zongorista, méghozzá kiváló, lássuk, mi az ő véleménye! Tűnődés a zenéről című tanulmánykötetében (történetesen az is 1981-ben jelent meg) azt írja, Beethoven úgy komponált, mint egy mérnök, Schubert pedig úgy, mint egy alvajáró. Hozzáteszi ugyan, hogy ebből nem következik, hogy Schubert ösztönös, naiv alkotó lenne, de a sugalmazás valahogy ott marad a levegőben. Legalábbis az „úgy komponált, mint” fordulat a zeneszerzői tevékenységet látszik minősíteni, nem a végterméket. Ha Schubert zenéjéről mondaná, hogy a Beethovenéhez képest álomszerű, azzal maradéktalanul egyetértenék. (Erre a különbségre talán egy másik bejegyzésben még visszatérek.) A kedvezőtlen összehasonlításra rátesz egy lapáttal az, ahogy Schubertet, az embert láttatja a kora és utókora. Szemüveges, köpcös, kis növésű emberke, halk és szerény, afféle „bocsánat, hogy élek” típus.
Tovább rontja a helyzetet két műfaj jelenléte Schubert életművében. Az egyik a dal. Tény, hogy a dal Schubert kezében addig nem tapasztalt fontosságra tett szert, és hogy a dalok (is) kiválóak. Ám a zeneszerző nem volt különösebben válogatós a szövegeket illetően, és gyakran gyengécske költők műveit is megzenésítette. Ettől az adott dal nem feltétlenül lesz rosszabb, de valahogy a befogadói oldalra mégis odahat, és az „ezt kár volt megzenésíteni” vélemény könnyen a „micsoda tingli-tangli” ítéletté keményedik, más szóval, a gyenge vers a dalt is lehúzhatja.
A másik műfaj a szimfónia. Schubertnek legalábbis az első három szimfóniáját valósággal agyonnyomja a magasra állított mérce, a beethoveni mesterművek sorozata.
Jó. De ha eltekintünk a daloktól (bár miért is?), eltekintünk a korai szimfóniáktól (bár miért is?), még mindig ott van a bőséges kamarazene és zongoramuzsika. (És akkor az egyházzenéjéről még nem is szóltam.) Ezt a kínálatot ne úgy képzeljük el, hogy kiragyog belőle egy-két remekmű, hanem az egész, úgy, ahogy van, mesteri. Nyilván az lenne hiteles, ha konkrétumokat is megneveznék (esetleg némi elemzéssel), de éppen erről van szó: bárhová nyúlok, olyan szerző munkájával találkozom, aki egészen meghitt viszonyban volt a hangokkal, értve ezt mind mesterségbelileg, mind ihletettségileg.
Schubert utókorra tett hatása is elvitathatatlan. Még Bruckner és Mahler, akikről kötelező megállapítani, hogy mennyire hatott rájuk Wagner (bár ez a hatás szerintem csak felszíni), szóval, még az ő zenéjükben is ott visszhangzik Schubert, a nagy bécsiek közül az egyetlen született bécsi.
És persze, tudom, szerte a világon játsszák, de valahogy ebből a betokosodott „ő is nagyon jó volt” állapotból ki kéne már robbantani.

Vida 66

– öninterjú –

A címből nyilván kitetszik, hogy magasról teszek az úgynevezett kerek évfordulókra. Igazából még a jeles dátum sem kellene, de most mégis élek vele mint apropóval a visszaemlékezésre. Akire visszaemlékezem, Vidovszky László, két évig volt tanárom a főiskolán. Elementáris, máig ható élménnyel gazdagított (pedig azóta több mint 25 év elmúlt!). Félő volt, hogy a bejegyzés jobb esetben patetikusra sikerül, rosszabb esetben a hízelgés határát bőven átlépő magasztaló énekké válik. Tárgyilagosabb hangot szeretnék megütni, ennek reményében választottam az öninterjú műfaját. (A fényképet Felvégi Andrea készítette.)


Gondolom, több mint negyedszázad után már neked is per Vida.

Jó címnek éreztem ezt a Vida 66-ot, már csak azért is, mert a szakma így ismeri, de igazában nekem sosem állt rá a szám. A főiskolán majd mindenkinek Vidovszky volt, aztán néhányan elkezdtük Fidó bácsinak nevezni.

???

Valami, akkor futott estimese-sorozat szereplője után. De most sem nevezném Vidának. Emlékszem, amikor fölajánlotta a tegeződést, gondban voltam, pedig az „ezer évig magázódtunk, most azonban váltunk” jellegű akadályt viszonylag simán szoktam venni. Csakhogy őrá, mármint az akkori őrá most is úgy emlékszem, mint valami bácsira, holott most idősebb vagyok, mint ő akkor.

Ilyen tekintélye volt?

Igen, de hadd tegyem hozzá rögtön, hogy ezt pusztán a tudásával vívta ki.

Nem volt szigorú?

A bánat, aki tudja. Nem volt vajszívűen engedékeny, mint, mondjuk, Heszke Béla bácsi, de nem is követelt. Úgy lehetett vele, hogy elmondta, amit tudott, akit érdekelt, az figyelt, akit nem, az nem figyelt. Aztán a félévi munkát osztályozta. Nem tudok róla, hogy valaki is prüszkölt volna a jegyért, amit kapott. Emlékszem, Rotring csőtollal írta be mindig a jegyeket. Persze, én is azonnal átálltam a csőtollra. Elég sok pénzt elvertem a(z akkor) Népköztársaság úti Rotring-márkaboltban.

Csak mert Vidovszky-rajongó voltál…

Hát persze.

De azt mondod, nem mindenkit tudott lekötni.

Nem volt tanárnak való, legalábbis a szó, mondjuk így, poroszos értelmében. Rendkívül gátlásosan beszélt, ööö-zött, nyökögött, kereste a szavakat, alig lehetett kivárni, míg egy mondat végére jut. És még raccsolt is. Ez, persze, komikus volt, vagy legalábbis a fiatalság úgy értékelte. Remekül lehetett utánozni. (A méltányosság jegyében hadd tegyem hozzá, hogy az évek során sokat javult.) Ha viszont nem azzal foglalkoztál, hogy hogyan mondja, hanem hogy mit mond, akkor valami új világ tárult fel előtted. És még valami. Nála a beszédet remekül pótolta a zongorázás. Nem sok emberrel találkoztam – a nagy, hivatásos zongoristákat is beleértve –, akinek ilyen elképesztően bensőséges viszonya lett volna a hangszerrel. Volt, hogy Schubert-dalokat énekeltetett velünk. Ha nem volt kényelmes a fekvés, gond nélkül transzponált. Jó, tudom, ez elemi dolog, de akkor is. Olyan is volt, hogy valamit meg akart mutatni, de nem akart időt veszteni azzal, hogy lerakja a csőtollat (mert éppen a házi feladatainkat javította.) Úgy játszott, hogy a csőtoll kiállt a két ujja között, de a zene ugyanúgy megszólalt, mint. És ha már itt tartunk, olyan hangszíneket tudott előcsalni, amilyenekről nem hinnéd, hogy tudja a zongora. Ha zenekari részletet vagy vonósnégyesből játszott, akkor ott megszólalt egy zenekar vagy vonósnégyes. Szerencsére ilyen élményben sok részünk volt, mert mindig mindenre mutatott zenei példát. Sőt, ha én mutattam meg valamit, a jelenlétében valahogy jobban…

Jó, de azért ezek külsőségek, nem? Felteszem, nem zongorázni tanultál tőle.

No igen. Kénytelen vagyok viszont kerülgetni a témát, mert nem igazán tudom megfogalmazni, mit tanított meg nekünk. Pontosabban, mit tanított úgy, hogy most legyen miért visszaemlékeznem.

Kicsit hadd segítsek. Hivatalosan zeneelméletet, ugye?

Igen. Ez főleg összhangzattant jelentett (vagy ahogy ő mondta, kötött négyszólamú szerkesztést), de ha akadt apropója, akkor szó esett formáról, hangszerelésről, de akár egy puszta dallamról is. És mindent összefüggéseiben. És ahogy mondtam, mindig mindent élő zenével illusztrálva.

De az összhangzattan elég száraz tudomány. Hogy tudta színesíteni?

Nekem szerencsém volt. Kétszer megpróbálkoztam a zenetudományi szakkal, amihez tartottak előkészítőt. (Jellemző volt a dolog komolyságára, hogy még az előkészítőre is felvételizni kellett, igaz, aztán senkinek nem mondták, hogy nem járhat.) No, és az előkészítő két részből állt, amelyek egyike összhangzattan volt. Ezt Komlós Katalin tartotta. Ő is mindig mindenhez hozott zenei példát, és szépen, didaktikusan fölépítette az anyagot. Hadd tegyem hozzá, hogy tündéri jelenség volt, úgyhogy minden együtt állt az összhangzattan megszeretéséhez. (Meg is szerettem, életre szólóan.) Ezzel a háttérrel kerültem Vidovszkyhoz. Megjegyzem, a váltás nem volt zökkenőmentes. Komlós Katalinért rajongtam, de ő valóban „csak” összhangzattant tanított. Vidovszkynál el kellett felejteni a bejáratott gondolati paneleket. Nem lehetett egy fordulatra rutinból rávágni, hogy itt ez és ez történik, mert esetleg kiderült, hogy az egyszerre megszólaló és egymást követő hangok azok ugyan, amelyek az „ez és ez”-re jellemzők, de folyamatában nézve kitetszik, hogy nem ez és ez történik, hanem az és az.

Azt mondod, a beszéde inkább akadályozta, mint segítette a magyarázásban. Ettől vajon nem lett zavaros maga a mondanivaló is?

Eléggé konfúzusnak tűnt. Jegyzeteltem, ahogy kell, de csak összefüggéstelen mondatokat tudtam leírni, legalábbis az volt a benyomásom. Aztán amikor hosszabb idő után elővettem a jegyzeteimet, kristálytisztán ott állt minden. Márpedig azt nem tartom valószínűleg, hogy a füzetben az írás idővel összerendeződött…

Tehát a te fejed volt az ülepítőmedence?

Ha úgy tetszik.

Ragaszkodott valamiféle tantervhez?

Szépen föl volt építve. Bachtól Bartókig, de persze, most részleteznem kéne, hogy kitől mivel foglalkoztunk, hogy adott helyen kitől mutatott valamit, aki amúgy egy másik félév anyaga volt stb. stb. De, hogy a kérdésre válaszoljak, nem ragaszkodott mereven a tantervhez. Lehetett kérni, hogy mivel foglalkozzunk. Lokálisan is („elemezzük Schubert C-dúr vonósötösének scherzóját”), globálisan is („tanulhatnánk egy kicsit Palestrina-ellenpontot?”). Amúgy meg elképesztő tudása volt. Nem tudtunk zenei témában olyat fölvetni, amihez ne tudott volna érdemben hozzászólni. Erre „rátett” még hatalmas olvasottsága. Mindig tudott háttérinformációkat.

Anekdotázott?

Nem, legalábbis nem köznapi értelemben. Olyasmire gondolok, mint „Mozart, ha vonósnégyesben játszott, a legszívesebben brácsázott”. Vagy: „Debussy előre elhatározta, hogy majd ír ennyi meg ennyi szimfóniát, annyi meg annyi vonósnégyest stb.”. De ez most így kiragadva értelmetlenül hangzik. A maga helyén megvolt a funkciója.

Aztán elmúlt a két év. Élsz az emlékéből, vagy volt folytatás?

Hát, volt is, nem is. Az utolsó időkben már rendszeresen elbeszélgettem vele óra után. Később leveleztünk (ő Pécsre költözött), ha ugyan levelezésnek lehet nevezni két-három levél váltását. Néha bementem hozzá a Zeneakadémiára, valami engem éppen foglalkoztató problémával, de ez voltaképpen ürügy volt. Csak hallgatni akartam. Ami viszont nem következett be: az a bizonyos meghitt, bizalmas tanár-diák kapcsolat. Tudod, amikor egy-egy hétvégére elhív, hogy együtt dolgozzatok, esetleg nála is ebédelsz, persze, nem ezen van a hangsúly. Ilyen kapcsolat például kialakult Kurtág Márta nénivel (már nem az ebéd). De Vidovszky nem volt ennyire megközelíthető. Pedig próbálkoztam. Időnként erőlködtem is, aminek eredményeképpen jó sok hülyeséget hallgathatott tőlem. Szeretném megint megkeresni, már évek óta nem beszéltünk. (Talán most már nem beszélek neki hülyeségeket.)

Az a benyomásom…

Bocsáss meg, hogy a szavadba vágok: most tudom aforisztikusan megfogalmazni, mit szeretek benne. Szóval, nemcsak rengeteget tud, de amit tud, azt nagyon szépen tudja.

Ügyes megfogalmazás. Ha nem tudnám, hogy nem tőled, hanem Kurtág Márta nénitől származik…

Jól van, na!

És mit tartasz róla mint zeneszerzőről?

Szeretem a műveit, de inkább ne engem kérdezz, éppen az elfogultságom miatt. Amiről mégis beszélnék, az zenén túli. Vidovszky egészen kivételes intelligenciával bír, és ez az ötletein is meglátszik. Nem hiszem, hogy sokaknak eszébe jut olyasmi, mint hogy valaki egy zongorán folyamatosan játszik, másvalaki meg folyamatosan preparálja a zongorát, mind jobban lerontva a megszólaltatás lehetőségét (Schroeder halála), vagy egy többé-kevésbé véletlenszerű hangzást létrehozni amatőr előadókkal (Souvenir de J), vagy zenét csinálni felfüggesztett és magukra hagyott hangszerekkel, melyeket a gravitáció aktivál (Autokoncert).



Biztos, hogy ezeket ő találta ki?

Nem tudom. De ha nem, az sem csökkenti az érdemeit. Nagy elméknek a kölcsönzései is jellemzőek. Egyébként éppen ő mondta egyszer, hogy az igazi kreativitás nagyon ritka. („Csak kevesen találnák föl az ábécét.”) De térjünk vissza oda, ahol a szavadba vágtam.

Igen. Szóval, az a benyomásom, hogy – Vidovszky érdemeit nem vitatva – megint belefutsz saját személyiségi problémádba, nevezetesen, hogy nem tudsz felnőni, állandóan példaképekre, bálványokra vadászol. Nem terhes ez az infantilizmus?

Hát, Fidó bácsinak talán terhére van. Én, köszönöm, egész jól érzem magam az irhámban. Azzal együtt is, hogy az infantilizmusomat vállalom. Most megkímélnék mindenkit a Fene Nagy Bölcsességektől, hogy csak így érdemes élni… akiben nem halt el a gyermek… satöbbi. De akár üdvös, akár káros, azt hiszem, elég jól választom meg az idoljaimat.

Versbe mutató

Jelen blogban már többször méltattam Balázs személyét és munkásságát. Most új területen mutatom be: nemrég megjelent legújabb verseskötete. Legújabb, ez implikálja, hogy nem az első. Valóban, első verseskötete, a B-változat 1995-ben látott napvilágot az Anonymus Kiadónál. Ez előzőről elég keveset tudok, nincs róla fogalmam például, mekkora időt fog át a gyűjtemény.
Sokkal tájékozottabb az új kötetet (Művirágok a szimbolizmus oltárára) illetően sem vagyok. Az első vers végén ott a dátum, 1993. április 23. (ami egyébként a vers része), de hogy aztán milyen gyakorisággal tovább, azt nem tudom. Úgy fest, az utolsó versek már a „lapzárta” idején futhattak be.
A versekhez nagyon nem értek, a korábbi Petri-elemzés is csak afféle hályogkovács tevékenység volt, úgyhogy ne tessék tőlem ilyetén méltatást várni. Nekem tetszenek, és – mint minden jó költő esetében – formai, hangulati, mondanivalói tekintetben széles spektrumot mutatnak. Elemezni még leginkább a könyv borítóját (Mátai Tamás munkája) tudnám.

Sárga (hagyományosan a Nap színe, egyben a forgalmi elsőbbségi viszonyok megváltozásáé) alapon a szimmetria jegyében középre zárt szöveg és rajz. A „Művirágok” szó pirossal szedve, akárcsak a rajzon látható virágok. A többi szöveg a kék árnyalataiban látható.
A rajz. Az asztalka, illetve az oltár meanderrel van díszítve, mely díszítés Szerző az arányok és a harmónia iránti régi vonzalmát jelképezi. Szerző a természettudományoknak is nagy rajongója, ezért, hogy a váza Erlenmeyer-lombikot formáz. A lombik átlátszatlan, utalván arra, hogy a költő gyakorta csak zavaros tudatállapotban tudja megszülni (vagy megihelni) versét. Maguk a virágok jól szemléltetik Szerző bonyolult viszonyát hithez, valláshoz. Egyfelől kivirágzott pásztorbotokra emlékeztetnek (megtérés, kegyelem, Tannhäuser), másfelől megcsonkított, a folyadékból kitörekvő merülőforralókra (a bemerítkezés ellentéte).

Eddig a tréfa. (Balázs utóbb [de még a publikálás előtt] hívta föl a figyelmemet a valóban szellemes ötletre [az övére], hogy a mű-virágok mű betűt, [μ] formáznak.) Aki viszont érdemben többet akar megtudni, annak javaslom, látogasson el január 20-án délután 4-kor az Írók Boltjába, ahol nemcsak Balázs kötete mutattatik be, hanem édesapjáé, Birtalan Ferencé is.


(Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára; Katalizátor 2009. Birtalan Ferenc: Hetvenkét lépcső; Katalizátor 2009.)

Az élet másolja 3.

Némileg megkésve, a második kiadásban került a kezembe Békés Pál könyve, A Bölcs Hiánypótló. Általában is szeretem Békés gyerekkönyveit, de ez minden eddiginél jobban tetszett. De mit is csinál a Bölcs Hiánypótló? Idézem a kiadó ajánlóját.

Hiányérzeted van? Elégedetlen vagy magaddal? Hiányzik némi bátorság, fürge láb vagy duzzadó karizom? Csak egyvalakihez fordulhatsz. Nem, nem varázsló. Varázslóból van kicsi és nagy, erdei és mezei, jó, gonosz, fekete és fehér, belőle viszont egyetlenegy létezik az egész világon. Vagyis a végén. Ő hiányt pótol, tehát pótolhatatlan. Kapujában sorban állnak a töröttek, a repedtek, görbék, csorbák, csálék, csempék, és ő pótolja a hiányaikat. Senkit el nem ereszt üres kézzel.
Békés Pál meseregényének hősei reménykedhetnek: talán az ő bajukra is talál orvosságot a Bölcs Hiánypótló.

Külön is kedvelem az áthallásokat, amikor egy író valamelyik másik művére hivatkozik, persze, irodalmi formában. Jelen esetben felbukkan a Nagy Rododendron neve; ő A kétbalkezes varázslóban az oktatásban, jelesül a varázslóképzés területén dolgozik. Más: az egyik hős, a cseppet sem ijesztő (ezért szerencsétlen) rém egyenes folytatása a csetlő-botló Fitzhuber Dongónak, A kétbalkezes varázsló címszereplőjének. Akad azonban egy egészen furcsa is. Dongónak és társainak egy ízben meg kell mérkőzniük egy ellenszenves társasággal. Ezek a kötekedő fickók lépcsőházi kukák. Az vélhetőleg a mélylélektan illetékességébe tartozik, hogy Békés Pál miért választ sötét színű, hengeres (és üreges) tárgyat negatív hősnek, de tény, hogy A Bölcs Hiánypótlóban is felbukkannak, ezúttal bödönök képében. Kicsit (vagy nem is kicsit) mások, mint elődeik. A szemeteskukák otromba társaság volt, de maguk nemigen léptek túl a huliganizmuson, és végleg le lehetett győzni őket. A bödönök már fémből vannak (szintén feketék), vasalt csizmát hordanak, testvérek, végtelenül tahók, és baromira meg akarják határozni, kinek mit lehet. Nem is legyőzhetők, csak átmenetileg.
A Bölcs Hiánypótló 2005-ben jelent meg először. 2007-ben a valóságban is megalakult a Bödönök Testvérisége, több mint üdén gazdagítva a hazai politikai palettát. Úgyhogy – attól tartok – mesehősök kerestetnek sürgősen.

(Békés Pál: A Bölcs Hiánypótló; Móra Kiadó 2005, 2009. Sajdik Ferenc rajzaival)

Gondolta a fene?

...– Ki nem állhatom, ha egy rekviemet humortalanul adnak elő – mondta Kurtág Márta néni, és én egyetértőleg bólintottam. Nem azonnal értettem, mit akar ezzel, de biztos voltam benne, hogy nem mond – nem gondolhat – olyat, amin meg kéne botránkoznom. De elég hamar le is esett a tantusz. Márta néni nem szíveli, ha rekviem címén valami ruhaszaggató jajongást adnak elő, tekintettel rá, hogy a rekviem nem más, mint alkalom halottainkra történő visszaemlékezésre. Ez a visszaemlékezés lehet könnyes, lehet fájó, de lehet jóleső, derűs is. Sőt, ezek egyidejűleg is.
A róm. kat. liturgia meghatározta (gyász)miseszövegekben ez az emlékezés meglehetősen a margóra szorul, inkább az Utolsó Ítélettel való borzasztás dominál. Amitől persze, még gyönyörű rekviemek keletkeztek. De a halottakra való zenés emlékezés, a zenei tor legszebb példái nem a „hivatalos” szöveg megzenésítései.  Heinrich Schütz Musikalische Exequienjére és Brahms Német requiemjére gondolok, és aki ismeri ezt a két művet (vagy mondjuk, Fauré Requiemjét), az talán érteni fogja a fenti gondolatmenetet.
Természetesen van zenei megnyilvánulása a veszteség miatti parttalan fájdalomnak is, ez a sirató.

Mindezt miért hozom elő? Barátom egy blogbejegyzésében megemlékezik egy régi, anyai jóbarátról. A bejegyzésből kitűnik, hogy az anyai jóbarát kifejezés nem szóvirág, hanem valóban mély és intim kapcsolatot fed. A bejegyzés végén megtudjuk, hogy az illető már tizenhárom éve nem él, a férje négy éve halt meg, a lánya pedig vidékre költözött.
Hozzászóltam a bejegyzéshez: fölvetettem, hogy – a fenti eszmefuttatás szellemében – a cím (Ami nincs, az is széthull darabokra) siratót előlegez, de a szöveg inkább rekviem. Más szóval, a visszaemlékezésből rám áradó derű kellemesen szembefeszül a címmel. (Még az utolsó, az elköltözésekről szóló híradással együtt is.) Barátom nem értett egyet velem; ha a cím és a tartalom között diszkrepancia van, az az ő szándékai ellen való. Vagy nincs is diszkrepancia, és az említett derű forrása önnön magamban található. Végül is szívesen vállalom, hogy akár egy borongós írás is felszabadíthatja a bennem lakozó derűt. Viszont nem szívesen szembesülök vele, hogy ez esetleg valamiféle érzéketlenségből fakad. Ezt ítéljék meg az Olvasók.
Barátom tehát azt mondja, hogy ha úgy van, ahogy mondom, akkor a bejegyzés nem jó. Én meg azt mondom, a bejegyzés jó, mint minden jónak tartott műalkotás, mert – miközben kényszer nélkül engedi hatni az alkotó belső világát – a befogadó saját személyiségjegyeit szabadítja föl, illetve teljesíti ki.

Huck Finn mint Bamba Pacák

Először is tisztázzuk, Bamba Pacák fontos, bár nem nélkülözhetetlen figura a mindenkori Nagy Detektív mellett – amint ezt Stephen Leacock a Hogyan kell detektívregényt írni című humoreszkjében kifejti. Tudvalevő, hogy a Nagy Detektív zsenialitása jóformán mindent elhomályosít, és ettől az olvasóban előbb-utóbb jókora kisebbségi komplexus alakulna ki, ha nem volna jelen Bamba Pacák, aki még az olvasónál is szerényebb képességekkel bír. Szokásosan a Nagy Detektív barátja vagy társa, vagy éppen a rendőrség embere. Ha a Nagy Detektív jóbarátja, akkor rendszerint ő a történet narrátora is. Állandó elfoglaltsága, hogy csodálja a Nagy Detektív zsenialitását, mellyel kérlelhetetlen vaslogikája eltéphetetlen láncát kovácsolja. Balázs hívta föl rá a figyelmemet, hogy igényesebb krimikben olykor éppen Bamba Pacák téves következtetései segítik a Nagy Detektívet a rejtély megfejtésében.
Néhány konkrét Bamba Pacák (író—Nagy Detektív—Bamba Pacák sorrendben):

E. A. Poe	Auguste Dupin	maga az író
Arthur C. Doyle	Sherlock Holmes	Watson doktor
Earl D. Biggers	Charlie Chan	névtelen rendőrségi nyomozó
Agatha Christie	Hercule Poirot	Hastings kapitány

E bevezető után lássuk, mit alkotott Mark Twain az ügyben! Dehonesztálónak tartanám a „rókáról a harmadik bőr lehúzása” kifejezést használni, annál is inkább, mert az esetek többségében az ilyesmi nem nagyon sikerül (X. Y. visszatér 2.). Mark Twainnek sikerült, legalábbis jobban sikerült, mint az ilyen kísérletek általában sikerülni szoktak. Megírta a Tom Sawyer kalandjait, aztán – zömében ugyanezekkel a szereplőkkel – a Huckleberry Finnt. Majd megírt egy harmadik könyvet is, mely a – tudomásom szerinti – egyetlen magyar nyelvű kiadásban, Tamás urfi mint detektív címmel (így, rövid u-val) jelent meg. (A sors tréfájaként ez volt az első Mark Twain-könyv, ami a kezembe került, legalábbis úgy emlékszem.)
A sztorit természetesen nem mesélem el, igazi krimiről lévén szó. Nekem kicsit életszerűtlen az a felnőttes (koravén?) stílus, ahogy „Tamás urfi” (mármint Tom Sawyer) a bíróságon beszél, elvégre tizenegynéhány éves gyerekkel van dolgunk. Az író vét a klasszikus krimikánon ellen is, amikor ikertestvéreket szerepeltet. Ezt a két dolgot leszámítva, a könyv izgalmas és élvezetes. Teljes és a szigorúan vett bűnügyi szálhoz nem tartozó részeinek terjedelme éppen olyan, amilyen az igazán jó krimiké. Hogy történetesen egy gyerek bogozza ki a rejtélyt? Nem tudom, előfordul-e más krimiben is, de mindegy. Simán elfogadható.
Hanem van egy vesztese is a történetnek (már a rossz embereket leszámítva), ez pedig Huck Finn. Az első két könyvben Tom többé-kevésbé egyenrangú társa. Itt (is) ő meséli el a történetet, és menthetetlenül lefokozódik Bamba Pacákká. Ami voltaképpen nem baj, és ne felejtsük el, hogy Bamba Pacák, amennyiben ő a narrátor, önként vállalja szerepét.
(Mark Twain: Tamás urfi mint detektív. Fordította Halász Gyula. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., 1920)

Ervin bácsi tükörterme

Még a nyáron meséltem Bach fejre állítható zenéiről (in: Varázsképek), aminek kapcsán aztán a víszintes tengely mellett előkerült a függőleges is, mármint annak az oda-vissza játszható zenékben történő megnyilvánulása. Palival eszmét cseréltünk arról, hogy a Bach-példákban hova is esik a szimmetriatengely, Pali azt állította, nem is fontos hangra esnie. Azóta rájöttem, igaza van, voltaképpen nincs is szimmetriatengely, egyszerűen a dallamirányok vannak megfordítva.

Még azótább találtam egy ilyen felépítésű irodalmi művet, amiben viszont pontosan meghatározott szimmetriatengely van. Illetve, van benne ez is, de a játék az oda-visszával is. Rögtön hivatkozhattam volna rá, hiszen régóta ismerem, de valamiért csak most jutott az eszembe. Lázár Ervin művéről van szó. Az Ödönke és a tízemeletes A hétfejű tündér c. kötetben jelent meg. A kettős (sőt, többszörös) tükrözést nemcsak a számokkal való játék, hanem a(z egyébként nem mechanikusan alkalmazott) többszörös alliteráció is szolgálja. A kis történet természetesen meseként (novellaként?) is megállja a helyét, mint ahogy a Bach-tételek furnyákosságáról sem okvetlenül szükséges tudnunk a zenei élményhez.

Ödönke házat épített. Tízemeletest. Összedőlt egyszer, újrakezdte; összedőlt kétszer, újrakezdte. Harmadszorra állt a ház. A földszint és rajta a tíz emelet.
Ödönke boldogan dörzsölte a kezét.
– Megnézem belülről is – mondta, és belépett a kapun a földszintre.
– Szervusz, Földszint! – mondta. – Megnézném a házat.
– Felőlem, Födönke – fintorgott a Földszint – felmehetsz.
– Nem Födönke, Ödönke – javította Ödönke.
– Fityfiritty, fuss följebb – fortyant fel a Földszint.
Ödönke kedvetlenül felballagott az első emeletre.
– Szervusz, Első! – mondta.
– Eljöttél, Edönke, elmehetsz, Edönke – epéskedett az Első.
– Nem Edönke, Ödönke – mérgelődött Ödönke.
– Elég, Edönke, eredj!
Felgyalogolt hát a másodikra. „Micsoda ház!” – gondolta magában.
– Szervusz, Második! – mondta.
– Mit merészelsz, Mödönke, menj mindjárt, mert megverlek! – mormogta a Második.
Ödönke futott a harmadikra.
– Szervusz, Harmadik! Ugye, te szeretsz?
– Haragszom, Hödönke, hiányod hiánylom – hurrogta a Harmadik.
Ödönke menekült a negyedikre.
– Nini, Nödönke – nézett a Negyedik –, nekem ne neszezz!
Ödönke már majd sírva fakadt, úgy ment az ötödikre.
– Szervusz, Ötödik! – köszönt félénken.
– Ödönke, Ödönke! – örvendezett az Ötödik. – Ölellek. Örök öröm Ödönkét ölelnem.
– Igazán örülsz? – kérdezte Ödönke.
– Örömöm Ödönkétől ötszörössé ölesül!
Erre Ödönke boldogan felnevetett. Így: hihihi!
Nevetett az Ötödik is. Így: öhöhöhö.
Örvendtek.
De Ödönkének mennie kellett a hatodikra.
– Szervusz, Hatodik! – köszönt mosolyogva Ödönke.
– Hess, Hödönke! – harsogta a Hatodik. Ödönke most már nem is javította, rohant a hetedikre.
– Szervusz, Hetedik! – rebegte.
– Hu, ha híred hallom, hidegszik a hátam! – hujjogott a Hetedik.
Ödönke már a nyolcadikon volt, de ott sem járt jobban.
– Nyúlcipőben nyargalj nyomban! – nyerítette a Nyolcadik.
A Kilencedik meg:
– Kinek kellesz, komisz kölyök, kellemetlenkedő!
S a Tizedik:
-Tolakodók, támadások, takarodjál, tökmag Tödön!
Ödönke orrát lógatva ment ki a házból. Csak az ötödiken mosolygott egy kicsit.
Ott kint lefeküdt a szőnyegre – ezen állt különben a ház is –, állát a tenyerébe támasztotta, gondolkozott. Hamar rátalált a megoldásra. Legalábbis azt hitte, rátalált.
– Megállj, te Ház! – kiáltotta.
Fölpattant, a bal kezét a ház alá csúsztatta, jobb kezével megfogta a tetejét, és zsuppsz! – megfordította.
S ezzel újra belépett a kapun.
A Földszint, aki azelőtt a Tizedik volt, azt mondta:
– Füstként takarodj!
Az Első, aki azelőtt a Kilencedik volt:
– Elmehetsz, kis komám!
A Második, aki azelőtt a Nyolcadik volt:
– Menekülj, nyiszlett mitugrász! Nyakon verlek!
A Harmadik, aki azelőtt a Hatodik volt:
– Hess!
A Negyedik, aki azelőtt a Hetedik volt:
– Nem hallottad? Nem hívtalak!
Az Ötödik, aki azelőtt is az Ötödik volt:
– Ödönke, Ödönke ölellek, örök öröm Ödönkét ölelnem!
A Hatodik, aki azelőtt a Negyedik volt:
– Nem hívtalak, nem hallottad?!
A Hetedik, aki azelőtt a Harmadik volt:
– Huss!
A Nyolcadik, aki azelőtt a Második volt:
– Nyakon verlek, nyiszlett mitugrász! Menekülj!
A Kilencedik, aki azelőtt az Első volt:
– Kis komám, elmehetsz!
A Tizedik, aki azelőtt a Földszint volt:
– Takarodj füstként!
– Na tessék! – mondta Ödönke, és lefelé menet megsimogatta az Ötödiket.
Kiment, megvakarta a feje búbját. Szétszedte a házat, csak az Ötödiket hagyta épen. És elkezdett dolgozni. Épített, épített egész álló nap, de sehogy sem sikerült megcsinálnia, amit akart. Már majdhogynem sírva fakadt mérgében. Este hazajött az édesapja, odaállt Ödönke háta mögé, nézte, mit csinál. De nem tudta kitalálni, mit akarhat. Megkérdezte hát:
– Mit építesz, Ödönke?
– Egy olyan tízemeletest – mondta Ödönke –, amelyik csupa ötödik emeletből áll.
– Csupa ötödikből? – csodálkozott az apja.
– És első?
– Eh – mondta Ödönke.
– Második?
– Minek?
– Harmadik?
– Hajaj!
– Negyedik?
– Nem!
– Hatodik?
– Haszontalan!
– Hetedik?
– Hess!
– Nyolcadik?
– Nyomorult!
– Kilencedik?
– Kinek kell?!
– Tizedik?
– Takarodjon!
– Hát pedig csupa ötödikből nem nagyon sikerülhet – vélte az apja.
– De igenis! – erősködött Ödönke.
Azóta is építgeti a tízemeletest, amelynek csupa ötödik emelete lesz.
Hogy sikerül-e? Ki tudja?