D. S. Mester emlékére

Ennek inkább valamely személyesebb blogban kéne szerepelnie, de a bejegyzésnek több vonzata is akad, ami jogosulttá teszi, hogy itt közöljem. Kezdem a személyessel, bár nincs éles határvonal a személyes és a „jelen blog profiljába tartozó” között.

Diófási Sanyit az áldatlan emlékű (és szerény nevű) Kozmosz Ipari Szövetkezet Üllői úti boltjában ismertem meg. Hangszerészüzletről van szó, mely neki munkahelye volt, nekem pedig a gyakorlati oktatás helye. Sanyi a mestervizsgájához gyűjtötte az előírt éveket, én a szakmunkásvizsgámhoz. Sanyiból kiváló hangszerész lett, belőlem csapnivaló, ott is hagytam a szakmát.
Nem voltunk azonnal jóban. Ő lobbanékony természet volt, jókora öntudattal fűszerezve (vagy inkább megfordítva), én meg… Mindenesetre sokat koccantunk (értettem a módját, hogyan húzzam föl), és többször is elküldött az anyámba, ami szükségképpen egyirányú volt (az inasnak ugyanis kuss a neve).
Aztán Sanyi letette a mestervizsgát, és ki is lépett a Kozmosztól, hogy saját üzletet nyisson. A központban intézte a „leszerelését”, és mivel nekem is volt ott valami elintéznivalóm, fölajánlotta, hogy bevisz kocsival. (Akkoriban a legtöbb helyen ingyenes volt a parkolás Budapesten.) Az úton elkezdtünk beszélgetni, amit aztán a központban is folytattunk. És én egyre mélyebben szégyelltem magam, mert Sanyiról egyszerre csak kiderült, hogy szimpatikus ember, és lám, ahelyett, hogy bosszantgatom, milyen jóban lehettünk volna már két éve.
Aztán tényleg jóban lettünk. Több-kevesebb rendszerességgel meglátogattam a műhelyében, egyszer – potom összegért – megjavította a feleségem hegedűjét. És rengeteget tanultam tőle zenéről, költészetről. Neki köszönhetem, hogy tudok a Kolinda együttesről (mármint a régi Kolindáról; erre mindjárt visszatérek). Sokat leveleztünk, ő alaposan kivesézte a meséimet, én alaposan kiveséztem a zeneszámait.
Aztán jött egy levél, hogy „van egy aprócska bibi” (az ő szavai): találtak nála valami daganatot. További levélváltás, amennyire a kemoterápia, annak mellékhatásai és a sokasodó új tünetek engedték. És végül egy levél a feleségétől, a drága Évától, hogy Sanyi az elmúlt hétvégén meghalt.
Én meg itt vagyok a Magára Maradt Barát kissé maníros pózában, a felismeréssel, hogy még jobban becsüljem meg, hogy egészséges vagyok (remélem, ez nem félreérthető), és lassan kezd nőni bennem a manírtalan fájdalom.



Ahogy mondtam, Sanyi mutatta meg nekem a Kolindát. Ez jóval korábbi a mostani Makám és Kolinda együttesnél, bár átfedések vannak a személyi állományban. A régi Kolinda népzenét játszott, de nem volt táncházas együttes, alaposan feldolgozott népdalokból álltak a számaik. A vezetőjük Lantos Iván volt, aki aztán kiment Franciaországba. (Néhány éve rendeztek itthon egy nosztalgia-hangversenyt, szép élmény volt, persze, arról is Sanyitól tudtam.)
Utána kaptam kölcsön egy CD-t, amin… de itt célszerű visszautalnom az előző bejegyzésre. Hogy mi a feldolgozás, mi az átdolgozás, honnantól új mű az így nyert zene. Akkor nem nagyon boncolgattam, hogy melyik zenével lehet egyáltalán megcsinálni, hogy belenyúlunk.
Gondolom, sokan láttatok már gótikus katedrálist, amihez a barokk korban hozzáépítettek. Vagy román kori templomot, amit klasszicista stílusban egészítettek ki. Vagy egy patinás gyártelepet, amihez a mai építészet eszköztárával nyúlnak hozzá, lásd Millenáris Park. De hogy, mondjuk, az Akropoliszhoz vagy a Colosseumhoz hozzátoldjanak, az nagyon nehezen képzelhető el.
Zenében ilyenek például a Palestrina-misék. Ezek a művek annyira teljesek, annyira készek, ebből fakadóan annyira megbonthatatlanok, hogy senkiben föl sem merül a gondolat, hogy ezeket átdolgozza.
Illetve dehogynem. Lantos Ivánban fölmerült. A CD-n, amit már nincs kinek visszaadjak, ennek a fölmerülésnek az eredménye hallható. Hogy ez az eredmény átmegy-e a saját rostámon, azaz hogy találok-e benne valamit, amitől inkább hallgatom ezt, mint az eredetit, ezúttal lényegtelen. A lényeges, hogy létrejött egy új mű. Hogyan?
Iván kinézett magának egy Palestrina-misét (a nem túl sokatmondó című Missa Primi Tonit), és egyrészt hangszeres részeket illesztett bele (a Palestrina-misék mindig kizárólag énekhangokra készültek), másrészt az így kapott anyagot népzenészekkel adja-adatja elő. (A női szólamokat bolgár nők éneklik.)

* * *

A gyász és az emlékezés hangulatához (és Sanyi preferenciáihoz) voltaképpen bármelyik lassú számot ide lehetne illeszteni a Beatles együttestől, az LGT-től, Paul Simontól vagy Pat Methenytől. Én mégis a Lantos Iván-féle Palestrina-miséből választottam, mégpedig a Kyriét, ezzel búcsúzom el Diófási Sanyitól.

Feldolgozás – átdolgozás – új mű

Az alábbiakban azzal a jelenséggel szeretnék foglalkozni, amelynek során egy zeneszerző egy már kész művet nyersanyagul használ. A nyersanyagul szolgáló kész mű lehet a szerző sajátja (ld. Mozart: c-moll mise → Davidde penitente), és lehet más szerző műve (én most ez utóbbival foglalkozom). Rögtön hadd bocsássam előre, hogy a címben szereplő fogalmak közt egyáltalán nincs éles határ, és nagyon is véleményes, hogy valamely így keletkezett mű melyik kategóriába tartozik. (Itt jelzem, hogy jelen bejegyzésben nem foglalkozom a protestáns korálok, népdalok feldolgozásaival.)
A kategóriákba soroláshoz segítség az a – belátom, szubjektív – szempont, hogy az új mű mennyiben több vagy más az eredetihez képest. Más szóval, a felhasználó mennyit tudott hozzátenni az eredetihez.
Rögtön az elején gondban vagyunk. Bach orgonára készült Vivaldi-átiratai rejtélyes módon úgy hangzanak, mint egy-egy Bach-mű, pedig Bach egyetlen hangot sem változtatott az eredetin. (Nem saját megállapítás, de teljes mértékben egyetértek vele.) De ehhez nem is kell Bach-volumenű zseninek lenni. Reneszánsz kórusművek Bakfark általi feldolgozását hallgatva nemigen jut eszünkbe, hogy nem eredeti lantdarabot (és nem eredeti Bakfark-darabot) hallunk, hacsak nem tudjuk, hogy átiratról van szó (vagy rájövünk, mert ismerjük az eredetit).
De ha ezeken túllépünk, ismét föltehetjük a kérdésünket: mivel gazdagodik a preparált mű, illetve keletkezik-e új mű a preparáció által. Vulgárisabban: van-e rá okom, hogy a preparátumot inkább akarjam hallgatni, mint az eredetit? Általános válasz nincs, az egyes eseteket kell megvizsgálni.
Először nézzünk egy olyan csoportot, amelyet meg- vagy áthangszerelt művek alkotnak. Ezek színesebbé teszik az eredeti zenét, de érdemben nem tesznek hozzá (mindig odaértendő, hogy számomra). Bach orgonaműveit, Brahms g-moll zongoranégyesét nem szívesen hallgatom Schönberg nagyzenekari változatában. Amikor Webern meghangszereli Bach Ricercaréját (Musikalisches Opfer), az is inkább mint rendkívül invenciózus hangszerelési tanulmány működik, de nem ad plusz információt a Bach-műről. (Plusz információt ad viszont arról, hogyan viszonyul Webern Bachhoz, Bach zenéjéhez és konkrétan a Ricercaréhoz.) Fokozottan viszolygok az Egy kiállítás képeitől, ha a Ravel-féle zenekari változatot kell hallgatnom – miközben az eredetit persze, nagyon szeretem. Érdekes, sőt, furcsa módon Weber zongoradarabjáról (Felhívás keringőre) viszont azt tartom, hogy gazdagodott Berlioz hangszerelésétől.
Lisztre kellemes hivatkoznom, mert két halmaz elemeit is szaporította. Zongoraátiratait, mint pl. a Beethoven-szimfóniákét, nem tekintem önálló műveknek, pontosabban önálló munkáknak tekintem, de nem új műveknek (ellentmondásban a Bach–Vivaldi esettel), ezek egyébként eleve népszerűsítő céllal készültek. A zongora-parafrázisok (pl. valamely Verdi- vagy Bellini-opera témáira) már új, szuverén művek, melyekhez a forrás csak ürügyül szolgál.
Sajátságos eset a fenti két eljárás határán lavírozni: amikor a végtermék nem parafrázis (tehát az eredeti témák nem csak idézőjelbe rakva szerepelnek), de az átirat fogalmát már jócskán meghaladtuk. Egyik ilyen kedvencem Sztravinszkij Pulcinellája, ami nem más, mint Pergolesi-művek szüzességének elvétele (nem találok jobb kifejezést rá; aki ismeri akár a balettet, akár a szvitet, vélhetőleg érteni fogja, mire gondolok). Természetesen vitán felül áll, hogy a Pulcinella új, önálló darab. Nem ennyire kedvencem, de ötletnek nagyon szellemes Erik Satie Bürokratikus szonátája (Clementi-témákra), mely méltó zenei párja a híres-hírhedt Duchamp-festménynek (L.H.O.O.Q.)

Bach szóló hegedűre írt műveihez Schumann készített zongorakíséretet. Nem hallottam még, úgyhogy nincs róla véleményem. Egyes nézetek szerint Schumann kockafejű volt, aki nem bírta elképzelni, hogy igazi, komoly darabok megszólalhassanak egy szál hegedűn. Ezzel látatlanban vitatkozom. Schumann elképesztően nyitott szellem volt, kockafejűséggel vádolni nagyfokú tájékozatlanságra (és nagyképűségre) vall. Vélhetőleg a kora volt, nem kockafejű, hanem olyan ízlésű, melybe nem fért be a szóló hegedű, és Schumann így próbálta meg népszerűsíteni Bachot. Más lehet a helyzet Grieg (általam szintén nem ismert) eljárásával, amikor is Mozart zongoraszonátáihoz hozzáírt még egy zongorányit – mert, úgymond, soványnak tartotta az eredetit.

* * *

Az általánosságok után valami konkrétumot is (már úgy értem, ami miatt ez a bejegyzés létrejött). Hadd bocsássam előre, hogy nem vagyok híve ún. komolyzenék ún. könnyűzenei feldolgozásának. Nem előítéletből, hanem mert alig találtam olyan művet, amely megfelelt volna a „miért hallgassam inkább azt” kritériumának. (De például a már említett Egy kiállítás képeit mindig is szerettem az Emerson, Lake and Palmer trió olvasatában.)
No szóval. A következő énekest előbb hallottam, mint tudtam volna a nevét, és sokáig azt hittem róla, hogy nő, mégpedig olyan hangterjedelemmel, amilyennel Yma Sumac rendelkezett. Pedig férfi, és Michael Schiefel a neve. Jellegzetes stílusára talán a leginkább az jellemző (vagy szabatosabban, a stílusát leginkább az határozza meg), hogy saját énekhangját is hangszerként kezeli. Előadásában (Carsten Daerr, Lukács Miklós és Szandai Mátyás társaságában) izgalmas, mondhatni, csiklandós Bach-átdolgozásra bukkantam. Az eredeti mű a Das Wohltemperierte Klavier első kötetének harmadik, Cisz-dúr prelúdiuma és fúgája. Meghallgatható itt, a YouTube-os alkalmazásban. Mivel Schiefelék csak a prelúdiumot dolgozták fel, érdemes megállni 1'14"-nél, és úgy elindítani a lejjebbi alkalmazást, ha össze akarjuk hasonlítani a két művet.




(Itt vallom be, hogy elkövettem azt a perverziót is, hogy a két alkalmazást egyidejűleg futtattam. Izgalmas.)

Így menekültek meg a Bach-kantáták

Az alábbi eszmefuttatás érinthetné az egész vallásos irodalmat és képzőművészetet, sőt, az építészet egy részét is. Kroš úr azonban elsősorban zenerajongó volt, így ő ezen a területen kalandozott, míg megpróbált megoldást találni a problémájára, illetve kideríteni, probléma-e egyáltalán a fölmerült kérdés.
Történt ugyanis, hogy nemrég egy konferencián biztosították Kroš urat arról, hogy nincs Isten, legalábbis a világ keletkezése kiválóan modellezhető az Ő léte nélkül. Kroš úr nem óhajtott állást foglalni arról, még maga előtt sem, hogy elfogadja-e a konferencián hallottakat, vagy továbbra is (esetleg a továbbiakban) hívőként éli életét. De egy gondolatkísérlet erejéig belement a játékba: tegyük föl, hogy nincs Isten. Ez esetben természetesen Jézus sem létezett, vagy ha létezett, más volt, mint akinek-aminek a vallások hirdetik, de ez most mellékes. Élt viszont egy Johann Sebastian Bach nevű zeneszerző, bőven az említett konferencia előtt, így szinte önként adódott, hogy ő hitt Istenben. Írt is egy rakás egyházi kantátát, szebbnél szebbeket. Ha kissé patetikusan akarnánk fogalmazni, ezeket a kantátákat egyenesen az Úrnak írta, az Ő dicsőségére. Mármost, ha a célszemély nem létezik, akkor ezek a kantáták érvényüket vesztik? Kroš úr dobja ki a lemezeit? Vagy ne dobja ki, de gondoljon rájuk szánalommal, lenézéssel? Hogy ezek egy ember szellemi tévelygésének termékei? (Más szóval, mit ér az a templom, amelyről kiderül, hogy nem volt kinek építsük.)
Bocsássuk előre, Kroš úr elvetette, mert a probléma megkerülésének tartotta, hogy mostantól a kantátákat mint abszolút zenét hallgatja – ahogy mindenki más is úgy hallgatja, aki nem tud németül, és nincs lefordított szöveg a birtokában. Azt vallotta ugyanis, hogy a kantáták nem abszolút zenék, a szövegükkel együtt alkotnak kerek egészet.
A másik út sem bizonyult járhatónak. Kroš úr ugyanis azt gondolta, talál analóg példát, hasonló, de másik területet. Mert lássuk a temérdek szerelmi költeményt és zenét. Ha belegondolunk, szerelem sem létezik. A szerelem létezése tudományosan ugyanúgy nem bizonyítható, mint Istené. Sőt, még kevésbé megfogható. Az Úr föl van ruházva tulajdonságokkal (mindenható, féltőnszerető, késedelmes a haragra, igazságos), és tettek vannak neki tulajdonítva (megteremtette, lerombolta, elszomorodott, látta, hogy jó). Ezzel szemben a szerelemről még ennyit sem tudunk. Sötét verem, azt mondják, de ugye, belátható, ennek az információértéke igen csekély. És lám, mégse jut eszébe senkinek a szerelmi költészetet és zenét megkérdőjelezni, mondván, valami nemlétező generálja.
Ezzel a gondolatmenettel annyi volt csak a baj (és ezt Kroš úr nagyon is jól tudta), hogy míg Isten (akár létezik, akár kitalálták) magyarázat, válasz egy nagy határ kérdésre, addig a szerelem semmire sem válasz vagy magyarázat; egyszerűen egy lelkiállapot önálló fogalomként való használata, de az adott lelkiállapot létezésében senki sem kételkedik.
Így hát Kroš úr egyre szomorúbb lett, mert nagyon szerette a Bach-kantátákat. De aztán megtalálta a megoldást. Nem a kantátákat kell átértelmeznem, gondolta, hanem az én befogadói magatartásomat. Pontosabban, át sem kell értelmeznem, mert az eddig is ilyen volt. Nevezetesen, hogy a befogadáskor a műre koncentrálok, mert az fontosabb, mint keletkezésének indítéka. Más szóval, zenehallgatás közben édes mindegy, hogy van-e Isten. Bach számára volt, és ez a vélelem IS formálta olyanná a kantátát, amilyenné. Sőt, ha empatikus vagyok, és kellően hat rám a zene, akkor át tudom érezni azt a lelkiállapotot, melyben Bach alkotott, még ha a világnézetem ettől eltér is.
Ezeket gondolta Kroš úr, és megnyugodva elindult zenét hallgatni.

A Genti Collegium Vocale Zenekar hangversenye Bach kantátáiból
Vezényel Philippe Herreweghe,
km. Dorothee Mields, Damien Guillon, Colin Balzer, Peter Kooij

Elhangzik a 197. kantáta (Gott ist unsre Zuversicht), 192. kantáta (Nun danket alle Gott), 120. kantáta (Gott, man lobt dich in der Stille), 119. kantáta (Preise, Jerusalem, den Herrn)

MR3 Bartók, 2010. dec. 30., 12:05

Kigyütt a hatodik!

Az esetek túlnyomó többségében kerülöm a saját műről való írást. A következő történet azonban igencsak tanulságos, és ez fölülírja a kötelező szerénységet vagy az önként vállalt álszerénységet. Ennek kapcsán néhány olyan tényt is rögzíteni fogok, mely tényekre való hivatkozás mögött fölsejlik az önfényezés vétke. Elnézést érte, eléggé utálom magam is.
Sőt, essünk is túl rajta, lássuk az önfényezős tényeket!

1. Első könyvemnek (csupa mesekönyvről van szó) Réz Pál volt a lektora. A kiadó tulajdonosa elkövette azt az indiszkréciót, hogy megmutatta nekem a lektori jelentést. A jelentés a mennyekbe menesztette a kéziratot.
2. Második könyvem az IBBY pályázatán megosztott második díjat kapott.
3. Az IBBY-díj után (vagy attól függetlenül, nem tudom) a Móra vállalta harmadik és ötödik könyvem kiadását. (Vállalta volna a hatodikat is – erre még visszatérünk.)
   
4. Negyedik könyvem megjelente után tök ismeretlenül fölhívott a publicista Szalai Pál, hogy gratuláljon.
5. Hatodik könyvem megosztott második díjat nyert a 2003-as Édes Anyanyelvünk pályázaton. (Pirulva teszem hozzá, hogy dráma kategóriában is sikerült elnyernem egy harmadik díjat.)

A lényegi történet nagyjából itt kezdődik. Valamikor a második könyv megjelenése után volt egy kínos afférom Janikovszky Évával (ő volt akkor a Móra tulajdonosa). A sztorit nem részletezem, az a fajta koccanás volt, ami túlérzékeny emberek között bármikor megeshet, és amely konfliktusokban mindkét félnek „igaza van”, pontosabban baromira nem érdekes, hogy kinek van igaza. A dolgot kulturáltan és tapintattal elsimítottuk. Igen ám, csak amikor Balassa Panni (a Móránál megjelent könyveimnek ő volt a szerkesztője; csak szépet és jót mondhatok róla) a szokásosnál több javítanivalót talált a kéziratban, akkor arra gondoltam, Janika nem akarja, hogy ez a könyv megjelenjék. Összeszedtem minden írói önérzetemet, és elhoztam Móráéktól a kéziratot. (Ma már mást gondolok az írói önérzet hasznáról és fontosságáról.) Még azzal a lendülettel vittem a Fekete Sashoz, ahol a negyedik könyvem megjelent. Az ottaniakkal nekem kifejezetten baráti a viszonyom, ebben nem is kellett csalódnom. Pénz viszont nem volt a kiadásra. Most mit csináljak?
Ekkor ajánlotta valaki a TábornokSajtó kiadót. Nosza, el is vittem hozzájuk a kéziratot. Meglepően hamar jelentkeztek, hogy tetszik, és szívesen kiadnák, fáradjak be szerződni. Bementem a TábornokSajtó főhadiszállására, ott megismerkedtem a fiatal szerkesztővel, Fenyő Lucával. Gratulál, nagyon tetszik, egy-két, de tényleg csak apróbb változtatást kellene, és akkor sínen is van a dolog. Ennek részletezése nélkül szerződtünk, én kaptam 50.000,00 forintot előleg gyanánt. Ezek után a TábornokSajtó még beizzított egy jónevű grafikust próbarajzra, beizzított két ajánlót, az egyik Réz Pál volt. (Pali bácsi egyébként mindegyik könyvemet ajánlotta, ahol ajánló kellett valamilyen támogatás elnyeréséhez.) A következő negyedévi prospektusban már ott szerepelt az én könyvem is.
Majd mindezek után értesítettek, hogy bocs’, ez a könyv egyszerűen nem elég jó, így nem jelenhet meg. Ismétlem: kifizetett előleg, próbarajz, ajánlók fölkérése, hírlevélbe bekerülés után. Mi ez az egész??
Menjek be, beszéljük át.
Bementem. Az átbeszéléshez megjelent a könyv lektora Németh Petúnia személyében. Rögtön a tárgyra is tért. Először – mert célközönségen akart tesztelni – a 14 éves lányával olvastatta el a kéziratot, akinek nagyon nem tetszett. Aztán persze, ő is elolvasta, sőt, vette a fáradságot, és a már megjelent könyveimen is végigrágta magát. Hát, ő nem tudja… a Móra is igazán jobban odafigyelhetne, miket jelentet meg. Aztán elkezdte sorolni (készült, jegyzetekkel), hány sebből is vérzik ez a mostani mű.
Sajnos, én kiválóan hengerelhető vagyok lefelé. Ha megtámadnak, lebénulok. Így csak napok múlva jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mennyire megbízható vizsgálati módszer, illetve eredmény az, ha egy tizenévessel olvastat el valamit, és annak az egynek nem tetszik. Meg hogy ha ilyen rossz véleménnyel van a Móra ízléséről, akkor nem akarná-e ezt megmondani nekik is? Meg hogy tartozom-e tűrni, hogy elmondja a kéziratomat minden trágyának, miközben arcokat vág hozzá. Ott és akkor köpni-nyelni nem tudtam, csak makogtam valamit a munkám védelmére, ahogy haladtunk pontról pontra.
Hogy konkrétan mik voltak a hölgyek kifogásai, azt nem sorolom föl tételesen, túl hosszú volna a lista. Gyártottam viszont három paródiát (itt, itt és itt olvashatók), melyekből szerintem elég jól kiderül, milyen jellegűek voltak Fenyő Luca és Németh Petúnia gondjai. Akit ez nem elégít ki, annak szívesen rendelkezésére állok a hölgyek által gazdagon kidekorált kézirattal.
Volt azonban kiút: ha alaposan átdolgozom a művet, akkor szívesen kiadják. (Ezt nyugodtan felajánlhatták, mert az átdolgozás elvárt mértéke meghaladta a józan ésszel és nyugodt gyomorral teljesíthetőt.) De ha akarom, átdolgozzák ők, mondta Luca villogó szemmel, mire Petúnia csillapítólag szólt, hogy azért az nem úgy megy (nyilván szakmabeliként annyit belátott, hogy az már necces volna, ilyet normális kiadó nem csinál).
Már nem emlékszem vissza pontosan, ekkor úgy lehetett, hogy akadékoskodásomra elolvastatták a művet egy következő hölggyel, aki egyébként a honi meseirodalom felkent papnője. A bírálatával még kevesebbet tudtam kezdeni, ilyesmi mondatokat tartalmazott, mint „1. A népmesei motívumok elközönségesítésével illetve parodizálásával tragikus szöveget hoz létre 2. Gúnyt űz a mesei motívumok hagyományos jelentéséből”.
Én futottam ugyan még egy kört a kiadó igazgatónőjénél, hátha ez az egész kavarás a tudta nélkül történik. De nem, tudott róla, nagyon sajnálkozott, hogy nem időben vették észre a mű hibáit. Óvatosan fölvetettem, hogy izé… azért mégiscsak elnyert egy díjat az Édes Anyanyelvünk pályázaton. Ó, istenem, mosolygott, hát komolyan azt hiszem, hogy annyi beérkezett pályaművet ott alaposan elolvasnak?
Jó, itt abba lehetett volna hagyni, de én még átnéztem Petúnia jegyzeteit, majd írtam az igazgatónőnek és Lucának.

Tisztelt Hölgyeim!

Megbeszélésünk értelmében alaposan átolvastam Németh Petúnia lektori jelentését, és összevetettem a kéziratomhoz fűzött megjegyzésekkel. Mielőtt ezekre válaszolnék, hadd ismételjem meg: változatlanul aggályosnak érzem, hogy ugyanaz a személy végez szerkesztői és lektori tevékenységet, más szóval, furcsa, hogy valaki egy személyben gondozza, illetve bírálja a kézirat szövegét. Változatlanul nem érzem elhanyagolhatónak a tényt, hogy a mesét ebben a formájában jóval többen ítélték kiadhatónak, mint ahányan nem. És hát, ha egy komoly pályázaton díjat nyer a mű, arra kicsit meredek a magyarázat, hogy „a zsűri felületesen olvasta el”.
Változatlanul inkorrektnek érzem, ha egy szerzővel a felhasználói szerződés megkötése után akarják átdolgoztatni a művét.

Valamivel konkrétabban is. A megjegyzéseknek kb. 20 %-át megfontolásra érdemesnek tartom; valóban, a Luca, illetve Petúnia által javasolt fordulatok esetenként simábbak, gördülékenyebbek, mint az eredetiek. A gondom a fennmaradó 80 %-kal van. Sokszor nem értettem, a javasolt változtatás mitől jobb az eredetinél, illetve számos esetben germanizmussal (határozott és határozatlan névelők) vagy éppen szóismétléssel kívánja felváltani a – szerintem – magyarosabb, választékosabb eredetit. De akadnak nyelvhelyességi problémák is. Talán még nem késő Petúniát tájékoztatni, hogy a hatályos helyesírási szabályok szerint a „tölgyfa kaput” két szóba írjuk, vagy a hatályos nyelvtani szabályok szerint az „ugyan” kifejezést („noha” értelemben) a ragozott állítmány után tesszük, az ilyen helyekbe tehát kár volt belejavítani. A több szóból álló újság- vagy gyűjteményes kiadványok nevét szavanként nagy kezdőbetűvel írjuk (pl. Kertészet Szőlészet, Autó-Motor, Lányok Évkönyve), tehát Serföld Krónikája, nem pedig Serföld krónikája.
Találtam két helyet, ahol a hölgyeket cserbenhagyta a humorérzékük, pl. ez a bekezdés:

„– Izé, nem is tudom… – mondta a herceg magabiztosan.”

természetesen szándékos. De nem akarom tovább sorolni.

Néhány szót Petúnia írásba adott véleményéről. Nem látom be, mitől lennének az egyes szálak nehezen követhetők vagy éppen fölöslegesek. A Gyűrűk Ura szintén meglehetősen burjánzó történet, valahogy mégis bekerült az alapművek közé. Ami az elvarratlan szálakat illeti, a „nyitva hagyás” eljárásával számos irodalmi mű (de mese is) él. Ha részletesen kifejtem, hogyan falták föl az állatok a cirkuszigazgatót, és hogyan kapta vissza Fösti az arcát, attól fog túltengeni a mesében a didaxis, amit a szerkesztőasszony kárhoztatott. Apropó, számtanpélda. Lewis Carrollnál is találunk ilyet (Alice Tükörországban), de nem hinném, hogy ez különösebben rontaná a mű élvezhetőségét.
Petúnia fölrótta, hogy a cirkuszigazgató jóéjszakát- és jóreggelt-puszit követel egy férjes asszonytól (szerinte ez „túl sikamlós”), ezek szerint akkor kiskamaszok A varázsfuvolát se nézzék meg, mert ott Monostatos csókot akar lopni Paminától, de egyébre is készül. Viszont az „árulás a palotában” eseményére – bevallom – nem bukkantam rá; meglehet, felületesen olvastam el a kéziratot. Ha már itt tartunk, előnyös lett volna, ha Petúnia rábök a „szóismétlések özönére”, mert így ezeket sem találtam, egy hely kivételével (sok a „mondta”), de ez is erősen véleményes. Végképp nem értem, mi a baj pl. a Kerge Koronggal. Ismét csak A Gyűrűk Ura jut az eszembe, ahol is az egyik szereplőt foglyul ejti egy buckamanó, és ez az epizód semennyire sem viszi előbbre a történetet – csak sajnálhatjuk, hogy Tolkien szövegét gyengébb képességű szerkesztők gondozták.

[A Gyűrűk Urát elég régen és csak egyszer olvastam, így történhetett meg, hogy a buckamanós esetre mint epizódra emlékeztem vissza, holott fontos szerepe van a történetben.]

Nem ragozom tovább, nem szeretnék az Önök türelmével visszaélni. Természetesen én nem dönthetem el, hogy a könyvem remekmű-e vagy sem, de azt gondolom, ebben a formában is megüti a mércét, és nem lenne sikertelen, ha kiadnák. Átdolgozására az elvárt mértékben nem tudok, nem is akarok vállalkozni. Sajnálnám, ha ez Önöket eltántorítaná eredeti szándékuktól.

Budapest, 2006. 05. 03

Jgy

No mindegy, nem jutottunk dűlőre, úgyhogy a TábornokSajtó csapata fölbontotta velem a szerződést, még az előleget is veszni hagyták.
Fölmerülhet persze a kérdés, mi volt a könyvben, ami a kiadónál kicsapta a biztosítékot. Természetesen nem mondom meg. Egyrészt, mert ebben a mértékben hadd csigázzam fel az Olvasó kíváncsiságát. Másrészt, mert hátha rossz helyen keresgélek, és nem szeretném a paranoia eleven parazsát a fejemre gyűjteni. Harmadrészt, mert ha mégis, nem szándékozom az önjelölt cenzoroknak tippeket adni. Fődolog, hogy kb. tíz éves Csipkerózsika-álma után idén végre megjelent a könyv. Sőt, ezt az egész sztorit el is hagyhattam volna. De nem hagytam el, mert fontosnak tartom fölhívni a figyelmet a Fenyő Lucák, Németh Petúniák világára, mert ezek az emberek ott vannak a szakmában, szavuk van, döntési jogkörük van.

(Jgy: A széttört mese; illusztrálta Orr Máté; Luna Könyvek [Noran Könyvesház 2010])

Más máshogy gondoja III.

NÉMETH PETÚNIA – FENYŐ LUCA:

A kisfiú és medvéje mindig játszani fognak? De tényleg? Csakugyan?

Alan Alexander Milne „örökbecsű” alkotásának vaskos hibáit – tudomásunk szerint – a mai napig nem tárták fel. Pedig vaskos hibákban a mű nem szenved hiányt. Ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa A vörös ház rejtélye és a Micsoda négy nap! című könyveket, képet kap róla, mi mindent nem tud Milne. A vörös ház rejtélye krimi. Vagy inkább krimiparódia? Nehéz eldönteni. Ha krimi, akkor – a jó szerkesztés mellett – nem értjük, hogy áll össze a történet annyi életszerűtlen elemből. (Ennek elemzését ld.: Kolozs Pál Utazás Detektíviába [Magvető, 1964] c. könyvében.) Paródiának viszont nem elég groteszk. A Micsoda négy nap! még ezt a szintet sem éri el. Sok hűhó semmiért: a szereplők óriási felhajtást csapnak egy szövevényes ügyben, mire kiderül, hogy nem is történt gyilkosság.
Ezek után nyilván joggal aggódunk, hogy ezzel az írói felkészültséggel egy gyerekeknek szóló könyv szintén nem fog megállni a lábán. Aggodalmunk indokolt. Az 1926-ban megjelent Micimackó és a két évvel későbbi Micimackó kuckója (ford. Karinthy Frigyes) lényegében torzó, legalábbis ami a koncepciót illeti. Az egyes fejezetek nem állnak össze egy történetté (ilyesmit a két „krimi” után ne is várjunk), laza, egymással össze nem függő epizódok. Ugyanakkor Milne valamiért fontosnak tart bizonyos dolgokat több fejezeten átívelően túlragozni. Mikor Micimackó az özönvízszerű esőzés során kimenti a saját otthonában rekedt Malackát, szerző plusz fejezetet szentel az estélynek, amelyet Róbert Gida ad a hős tiszteletére, és Bagoly ledőlt fájára is visszatérünk az arra következő fejezetben, nem is röviden.
Apropó, Micimackó kuckója. Milne dörzsölt szerző, tudja, hogy a folytatás láttán a népek automatikusan elhiszik: a folytatás azért követi az előzményt, mert az előzmény jó volt. A Micimackó kuckója remek előfutára a mostani folytatás-filmeknek. Címe ma ekképpen hangzana: Micimackó-2 vagy A medve visszatér. Világos, hogy Milne egy második bőrt is le akart húzni a rókáról, ráadásul saját magát árulja el, amikor szolgaian reciklálja az elefántfogás (amúgy az egyik leghorrorisztikusabb történet) szüzséjét.
A jellemekről sok mondandónk nincsen. Több komoly és még több parodisztikus elemzés tárgyalja Micimackó szellemi visszamaradottságát és mézfüggőségét, Füles depresszióját, Nyuszi hiperaktivitását stb. Ami nekünk itt és most érdekesebb, az az, hogy a jellemek jottányit nem változnak, mindenki marad olyan, amilyennek színre lépése pillanatában megismertük.
Egy pillanatra mégis időzzünk el a címszereplőnél. Micimackónak van polgári neve is, bizonyos Medveczky Medve (az eredetiben Edward Bear), de az író általában, a szereplők pedig kizárólag ragadványnevén (nickname) szólítják – ahogy azt a falu bolondjával szokás tenni. Mint említettük, mézfüggő és enyhén értelmi fogyatékos. Ezt a figurát egy gyerekkönyv hősének – példaképnek! – megtenni legalábbis furcsa ízlésre vall. Némi részvétet mindenesetre érzünk iránta, a többi szereplő otrombán tapintatlan viselkedésének köszönhetően. A többiek ugyanis gátlás nélkül szembesítik fogyatékosságával. Micimackó – mondta Nyuszi szívélyesen –, te tökéletesen hülye vagy (In: Micimackó, 7. fejezet) Vagy, Füles szavaival: [Micimackó] jó modorú Medve, hanem határozottan Feltűnően és Kifejezetten Csekélyértelmű (In: Micimackó kuckója, 10. fej.) Róbert Gida valamennyire tompítja a durvaságot, ő mindössze „csacsi, öreg medvém”-nek nevezi. (Öregnek a nála egy évvel fiatalabbat.), de néha ő is megfeledkezik magáról, és például „ostoba kis medvém”-nek emlegeti (In: Micimackó, 8. fej.)
Különböző jellemek különböző állatként, viszonylag zárt helyszínen történő szerepeltetése persze nem Milne találmánya. Mindenesetre ő juttatta ezt az eljárást mélypontra. Követőjeként Lázár Ervin sem tudott jelentős magaslatra eljutni, de legalább érdeme, hogy a Négyszögletű Kerek Erdő társadalmi panoptikumába bevitte a negatív hőst is, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon személyében. Komoly javulást Tarcsai Szabó Tibor ért el: a „jönnek a csemodánok” első látásra is újszerűbb, magvasabb és jóval eredetibb a lázári „jönnek a pomogácsok”-hoz képest.
Egy mesekönyvnek nem szükséges minden pillanatától elvárnunk a felhőtlen vidámságot, ám a Micimackó-könyveket a derű és a felszabadultság teljes hiánya hatja át. Lássunk néhány példát! Éppen csak elkezdődik a könyv, máris benne vagyunk a kudarcélmények, a frusztráció és a horror sűrű erdejében. Micimackót méz utáni vágya a szó szoros értelmében az egekig hajtja, ám a mézhez végül nem jut hozzá, ellenben a léggömb zsinegébe való kapaszkodástól [karjai] „úgy megdermedtek […], hogy még egy hét után is felfelé tartotta őket, és ha légy repült az orrára, kénytelen volt elfújni”. A következő fejezetben szintén egy egész hetet kénytelen koplalással tölteni Nyuszi házának bejáratába szorulva. Az elefántfogás irracionálisra felfokozott félelmeiről már megemlékeztünk. (Ha már itt tartunk, ekkor meg a mézescsuporba kell Mackó fejének beleszorulnia.) De a többi szereplő sem jár jobban. Malacka „elcserélt gyerekként” Kanga féktelen szadizmusát kénytelen elszenvedni, bár éppenséggel a Zsebibaba sérelmére elkövetett gyermekrablás sem vall emelkedett lélekre. Bagoly, hogy csengőzsinórt szerezzen, megcsonkítja Fülest. A szerencsétlen, depressziós szamárra amúgy is rájár a rúd: Tigris minden ok és előzmény nélkül belelöki a folyóba. Tény, hogy Füles állandó sértődöttségét, mindenben összeesküvést szimatoló gyanakvását nem könnyű elviselni, ám valamit magára adó civilizációban ezért nem taszigáljuk az illetőt a vízbe. Szerző, persze, Tigrisnek sem kegyelmez. Felküldi egy magas fára, ahonnét önerőből nem tud lemászni, át kell élnie a szorongatottságot és a zuhanástól való ősi félelmet. Itt jegyezzük meg, hogy az általában csekélyértelműként viselkedő Micimackónak arra van esze, hogy ott jártukban az amúgy is mindentől betegesen rettegő Malackát a Januárral (helyesen: jaguár) ijesztgesse. Bagoly viszonylag olcsón megússza, „csupán” otthonát veszíti el. Szerencsére (?) igazi milne-i megoldás kínálkozik. Füles – ezúttal az ingatlanmaffia archetípusaként – egész egyszerűen átjátssza Malacka lakását Bagolynak.
Bagoly fájának ledőlése természetesen nem véletlen. Milne szereplői szinte állandóan az elemekkel viaskodnak. Egyszer a hóban fáznak, máskor sűrű ködben tévelyegnek, megint máskor az orkánerejű széllel gyűlik meg a bajuk, hogy a tartós esőzés okozta árvízről ne is beszéljünk. Ha véletlenül jó az idő, szerző akkor is gondoskodik róla, hogy valaki belepottyanjon a folyóba.
Mi a helyzet a „nagy mű” végével? Kapunk-e megnyugtató, de legalábbis értelmes lezárást? Nos, ilyesmire hiába várunk. Az utolsó fejezetben Milne mintha végre kénytelen lenne tudomást venni valamilyen fejlődésről, a dolgok változásáról. Ezt a kénytelenséget szereplőivel is érezteti, akik mind valamiféle búcsúra készülnek. Szerző talán úgy gondolta, ha az addigi félelmek, szörnyűségek, balesetek kevésnek bizonyulnak, jó lesz nyakon önteni az olvasót egyfajta parttalan szomorúsággal. Holott csak arról van szó, hogy Róbert Gida iskolába megy. (Még szerencse, hogy a tejfogait nem kell elsiratnunk.) Majd a végén (miután a szereplők zöme megfutamodik a búcsú aktusától), Róbert Gida és Micimackó terjengős beszélgetésbe kezd, melynek vajmi kevés az értelmes mondanivalója, ám annál érzelgősebb. „Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.” Ezekkel az utolsó mondatokkal alig tudunk mit kezdeni. Elvonulnak a világból? Az iskola elől? Elvarázsolt völgyben maradnak, és ott csak játszanak? Ó, igen, ezt az állapotot még a múlt század közepén is előidézték a kényelmesebb szülők: a síró csecsemőnek pálinkába mártott kenyeret vagy rongyot tettek a szájába. Erről, persze, nem is muszáj tudni, a rossz érzés így is, úgy is megvan. (Talán nem véletlen, hogy írásaiban, leveleiben Karinthy mélyen hallgat a Micimackó lefordításáról.) Igényes olvasó keserű szájízzel, afféle „minek mindez” érzéssel teszi le a Micimackó-könyveket. A katarzis ezúttal elmarad.

Más máshogy gondolja II.

NÉMETH PETÚNIA – FENYŐ LUCA:

Némely szürke felhők nagy költőnk költészetének amúgy kék egén

Az alábbiakban megkíséreljük vázolni – a teljesség igénye nélkül – Petőfi Sándor néhány, enyhén szólva is aggályosnak mondható jellemvonását. Tanulmányunkban életrajzi adatokra nem hagyatkozunk, inkább a verselemzés módszeréhez folyamodunk: Petőfi számos versében kiadja (vagy inkább elárulja) magát, s mi olyan valakit ismerünk meg, akit kicsit is igényes közösségek kizárnak önköreikből. Petőfi leleplezésére több vers is kínálkozik, de jellemhibáinak talán legtöményebb párlatát az Arany Lacinak (1847) címűben kapjuk. Igényesebb ember már az indításra fölkapja a fejét.

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,

Hogy Arany László éppen ráér-e, az költőnket nem foglalkoztatja. Füttyent neki, mint a csicskásának. És hogy a gyerek vonakodik, méregbe gurul.

Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,

Amin nincs is mit csodálkozni. „Foglalod a kurvanyádat” (In: Mit nem beszél az a német… [1848]), mondja, mert nemcsak macsó, de idegengyűlölő is. Éppen ő. No persze, tudjuk, a bevándorlókból válik a legjobb nacionalista. És ha már itt tartunk, Petrovics Sándor vajon miért éppen Petőfire magyarosította a nevét? Miért nem volt számára megfelelő a Kovács, Szabó vagy Kiss, vagy ha már ragaszkodunk az alliterációhoz, a Palotai, Petneházi, Pipacs, Pusztai stb.? Siegmund Freud azonnal tudta volna rá a választ: a Petőfi csengése erősen emlékeztet a pedofil szóra.

Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!

Ugyan, miért kell egy kisgyermeknek egy idegen ember ölébe ülni? És amikor a szerencsétlen fészkelődik, bántalmazzák. Ami költőnknél megint csak mindennapos.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

(In: Megy a juhász szamáron [1844]) Nyilvánvalóan ez a legegyszerűbb elintézési mód. Meghalt a kedvesünk, fejbe kell vágni a szamarat. De nézzük tovább

Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,

Ez is világos. A gyermek, ha netán eljár a szája, további megtorlásokra számíthat. Petőfit az imént mint germanofóbot idéztük („foglalod a kurvanyádat”), most viszont láthatjuk, hogy a gorombaságot éppen germanizmussal (nem „becsukd”, hanem „betedd” [zumachen]) nyomatékosítja. Még a legelnézőbb olvasatban is megállapítható annyi, hogy Petőfi viszonya a gyerekekhez az elnyomó, az erősebb viszonya a mindenkori védtelenekhez, gyengékhez. (Talán nem véletlen, hogy Arany Lászlóból jónevű költő vált, de mit tudunk ma Petőfi Zoltánról?)

Pedig tudhatná – ha nem mérne két mércével –, milyen egy gyermeknek a testi fenyítés.

Jaj, a hátam, jaj a hátam
Odavan!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.

(In: Szeget szeggel [1843]) Ám Petőfi két mércével mér. Úgy látszik, csak a gyümölcslopásért, mármint az általa elkövetett lopásért elszenvedett verés méltánytalan.

De menjünk tovább. A folytatás kifejezetten hátborzongató.

S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Hogy Petőfi mit akar a gyermek fülébe juttatni, arról csak találgatnunk lehet. (Egy kis tarka lepke, hm.) Szerencsére menet közben változik a helyzet (nyilván a gyermek apja benyitott a szobába), mert megtudjuk, hogy a gyerek fülébe mese fog behatolni. Ez természetesen nonszensz, tessék nekünk mutatni egyetlen olyan gyereket, akit fenyegetéssel, bántalmazással kellene mesehallgatásra rávenni.

Ezek után megkezdődik a terelés. „Nagybajúszos” emberről mesél a költő, és hosszú sorokon át taglalja, mi mindent nem csinált, mi mindent nem nézett meg az illető. A hosszú terelés egyrészt igyekszik elfeledtetni a gyermekkel a kezdeti gorombaságot, agressziót, másrészt az időhúzás emeli a költő beavatottságának piaci értékét; igen, ő már tudja, mit akar a bajszos illető, és ha okosan viselkedünk, nekünk is elárulja. Nem tudjuk, mi volt mindezekre a gyermek reakciója, mindenesetre egy teljesen fölösleges, funkció nélküli káromkodás után („Ebugattát!”) költőnk elárulja, hogy a bajszos illető ürgét akar önteni.

Az ürge kártékony, ezzel tisztában vagyunk. De azzal is, hogy a fulladásos halál egyike a legkínosabbaknak. Egy ürgeöntést megverselni ízléstelen. Természetesen igyekszünk jelen tanulmányunkban az elérhető objektivitásra törekedni, nem akarjuk Petőfi Sándor arányérzékét, szakmai-iparos tudását elvitatni. Petőfi felismeri, hogy az ürge megölése igencsak rossz ízt adna a versnek, így talán ki sem tudná adatni (a cenzorok kiszolgálhatták a diktatúrát, de azért valamelyes ízlésük is lehetett). Így hát valami módon meg kell változtatni az egyre kellemetlenebbé váló befejezést.

S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Lássuk be, ez otrombára sikerült. Afölött most hunyjunk szemet (ámbár miért is?), hogy a korábban még ölben ülő gyermek mostanra már a költő karjaiban találja magát. Hanem az utolsó két sor szodomita hangulata önmagáért beszél. Itt áll fehéren-feketén: Arany László ürge! Nos, ezért kár volt ezt a verset megírni. Akkor már egyszerűbb lett volna azt mondani: Tudod, mi vagy, Laci? Egy állat!

(folytatjuk)

La vita nuova – Seconda parte

(Kettőspont 3.)

Egy időben szívesen űztem a szimultán olvasást. Először, hogy úgy mondjam, sportból. Mert az milyen vagány, hogy egyidejűleg több irodalmi anyaggal foglalkozom. Aztán valamiféle vélt időnyerésből. Azt képzeltem, nyilván teljesen alaptalanul, hogy a szimultán olvasás által azonos idő alatt több könyvet olvasok el, mint ha egyenként tenném. Még aztánabb föl is hagytam ezzel a gyakorlattal. Úgy gondoltam, jobb egy könyvet monogámiában elfogyasztani. Ma is így gondolom, most mégis kivételt tettem.

Az ok az aktuális két könyv testvéri mértékű rokonsága. Ilyenformán nem is a Kettőspont rovatba való, hiszen az a rejtett rokoni szálakat szándékozik megmutatni.

No de nem is csigázom tovább az Olvasót, hanem elárulom: Dante Az új élet és Birtalan Ferenc Versek regénye című műveiről van szó. Ha nem vesszük túl szorosan, sok ilyen könyv létezik, a francia chantefable műfaja, Szerdahelyi István ezt a címet hordozó könyve vagy Makkai Ádám Az erő című kötete. (A zárójel előtti utolsó mondat forrásául Szepes Erikát is meg kell neveznem.) De még Vonnegut Macskabölcsője is kicsit ilyen; nekem egyébként a Versek regénye néhány, főleg valamely egységet lezáró mondata stílusában Vonnegutot idézi.

Ha viszont olyan szorosan veszem, amennyire akarom (individualizmus) és amennyire kénytelen vagyok (hiányos műveltség) szorosan venni, akkor kijelenthetem, hogy Dante és Ferenc művei közelebbi rokonságban állnak egymással, mint bármelyikük bármelyik másikkal a megnevezettek között.

Kis kitérő. Miért ferencezem Birtalan Ferit? Egyrészt, mert praktikus: a teljes név használata fölöslegesen igénybe venné az Olvasó és a blogíró energiáját egyaránt, a csak vezetéknév-használatot pedig nem szeretem (gyerekkorom óta) (bár olykor kivételt teszek). Másrészt, bár személyesen még nem találkoztunk, levelezésben eljutottunk odáig, hogy (becézett) keresztnéven szólítsuk egymást. Harmadrészt, ha már összehozom valakivel, történetesen éppen olyan valakivel hozom össze, aki a keresztnevén vált ismertté. (Hasonló dolog történik a szülőhelyéről elnevezett Palestrina, az elnevezéssé előlépett kicsinyítőképző, a cselló vagy az alcímből főcímmé avanzsált Fantasztikus szimfónia esetében. Bár nem gondolnám, hogy a „Ferenc” valaha is Birtalan Feri hívójele lesz, azzal együtt stb.)

Vissza a fősodorba. Adott egy-egy ember, aki az őt ért élmények és az élmények kiváltotta érzések hatására verseket ír. Illetve ezt nem tudni pontosan. Tudatos elhatározás eredménye, hogy valaki költő lesz, és csak várni kell az ihletadó eseményekre, vagy az események jönnek, és fölébresztik az emberben a szunnyadó költőt? Tehát hogy mi volt előbb, az ingerlő porszem, vagy a gyöngykagyló? Szerintem nem lehet eldönteni, még akkor sem, ha Ferenc beszámol gyerekkori elhatározásáról, hogy márpedig ő költő lesz.

Szóval, ha két ember egy-egy műve ennyire hasonlít egymásra, akkor nem volna-e értelmesebb a Kettőspont rovatban inkább az eltéréseket (vagy a látszólagos eltéréseket) kutatni?

Az az Olvasó nyert, aki a „de” választ jelölte meg.

Dante vélhetőleg nem „akart” regényt írni. Eseményekről készült beszámolókat, verseket és a versek magyarázatát fűzi föl valami naplószerű képződménnyé, amely így egészen modern lesz, sokkal inkább hasonlít a mai blogokra, mint az elmúlt kb. 500 év regényeire. Más kérdés, hogy Az új élettel mégiscsak megszületett az első (vagy az első jelentős) regény. A „Dante-blog” teljes anyagát egyetlen gyerekkori élmény adja, a Beatricével történt találkozás. A „szerelem első látásra”, sőt, az „életre szóló szerelem első látásra” analitikai tisztaságú esete.

Hogy a történetből mi igaz, az kérdéses lehet – pl. a valószínűsíthető véletlent meghaladóan sok szerepe van a kilences számnak –, de nem érdemes foglalkozni ezzel. Ha a szimatom nem csal, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy a regényben leírtak lényegüket tekintve így történhettek.

Ferenc a műformát készen kapta, és – vélem – olyan szerkezetű közlés került ki a kezéből, amilyent választott. Ő viszont nem egy behatást dolgozott föl, hanem, ha szabad így fogalmaznom, sok „egyetlen” élményt, ott feszül az egész élete, sőt, a felmenőkről, a leszármazottakról és az oldalági rokonságról is sokat megtudunk. Alkotása ettől többszörösen rétegződik, mint Dante műve. Az egyes egységek inkább valamiféle időrendiséget követnek, nem pedig didaktikusan szortírozott tematikát.

Természetesen Ferencnél is felbukkan a szerelmi szál. A sors szoros rokonságot teremtett, Ferenc, csakúgy, mint Dante, megérte a kedves személy elvesztését. Ez a veszteség mindkettejük további életét meghatározta, és nagyjából ugyanúgy határozta meg, és ezt akkor is igaznak tartom, ha Dante a következő lehetőséget kihagyta, Ferenc pedig élt vele. (Egyébként úgy érzem, a Versek regényében Ferenc nem a szerelem témájánál szól a leggyöngédebben, hanem amikor a gyerekeiről beszél.)

Két nagy eltérést említenék meg a két mű kapcsán. Az egyik nagyjából objektív. Az új élet Dante ifjúkori alkotása, melynek a végén ígéretet tesz rá, hogy mihelyt eléggé érettnek tartja magát, méltóan nagyszabású művel fog tisztelegni Beatrice emléke előtt. (Szerencsénkre be is tartotta, amit ígért.) Ferenc műve nem ilyen. Nem a kora miatt, sőt, kívánom, hogy még alkosson sokáig, jó erőben. Hanem a mű megírásának szándéka miatt. Míg Az új élet lényegében prelúdium az Opus Magnumhoz az Isteni színjátékhoz, addig a Versek regénye összegzés, betakarítás.

A másik különbség vélhetően nem a művekben, hanem az én befogadó apparátusomban van, amit azonban – érthetően – nem kerülhetek meg. A következő furcsa jelenségről van szó. Az imént azt írtam, Ferenc felmenőiről, leszármazottairól és az oldalági rokonságról is sokat megtudunk. Saját magáról is sokat közöl, de az akárhányadik közlés után is mintha falba ütköznék, úgy érzem, zárkózott emberrel van dolgom, akivel szükségképpen felszíni marad a kapcsolatom, mert nem enged közel magához. (Nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek…)

Dante alig ír (na, ez jól rímel a vezetéknevére) magáról, valahogy mégis megjelenik előttem egy rokonszenves fiatalember, öltözködésig, arcvonásokig és mimikáig, gesztusokig és mindenkori viselkedésig részletesen. Meg lehet, persze, ereszteni a hideg zuhanyt, mondván, éppen a redukált közlés segít a fantáziánknak meglódulni, de azt hiszem, többről van szó. Nevezetesen, hogy minden irodalmi szöveg meta-szöveg is egyben, így rendelkezik a feltárás-kibontás vagy éppen az elmaszkolás-elrejtés képességével.

Amire nem vállalkozom, az a műelemzés. Pedig érdekes lenne bebarangolni Dante művét, kitudni, miért úgy tagolja a fejezeteket, ahogy. Miért van, hogy Beatrice halála előtt a verseit utólag magyarázza el, a lány halála után pedig a versek előtt elemez. És Ferenc birodalmában is ugyanilyen izgalmas volna kalandozni. De ezt hadd hagyjam meg a nálam avatottabbaknak.

Dante Alighieri: Az új élet – ford. Jékely Zoltán; Birtalan Ferenc: Versek regénye – Hungarovox 2010