Benn a stáblistában

Megjelent egy új mesekönyv, pontosabban, meseantológia, Lackfi János szerkesztésében. Az első szempont (szigorúbban: követelmény; kevésbé szigorúan: feltétel; még enyhébben: elvárás) a rövidség volt. 3000 karakteres felső határral. Más, például tematikus megkötés nem volt. Aztán nyilván bejöttek az egyéb szempontok, melyek mentén Jánosnak úgy kellett rakosgatni az egyes meséket, hogy azok, amelyek valamivel összébb tartoznak, azok egymás közelébe kerüljenek, amelyek pedig széjjelebb tartoznak, azok kerüljenek azoknak a közelébe, amelyekkel összébb tartoznak. Remélem, tömören és világosan fogalmazok.

Megítélésem szerint az összeválogatás-szerkesztés sikerült.

Ha engedem a hiúságot, illetve az egoizmust érvényesülni, akkor megállapítom, hogy 39 szerző sok. Már abban az értelemben, hogy ennyi név olyan lesz az olvasónak, mintha egy film végén a stáblistát, sőt, annak is az apró betűs részét olvasgatná (mint ahogy szerintem 1000 nézőből 999 nem figyel már olyankor a filmre). Ráadásul akad néhány „nagy” név is, akikre az olvasó várhatóan kíváncsibb lesz, mint a – hozzájuk képest – kezdőkre. Hiszen a „nagyság” valamelyest az idő függvénye is, természetes hát, hogy a kezdő a jól ismerthez képest hátrányban van. Mindazonáltal úgy gondolom, remek társaságba kerültem. Íme, a szerzők:

Bálint Ágnes, Benedek Szabolcs, Berg Judit, Both Gabriella, Csukás István, Czigány Zoltán, Dávid Ádám, Demény Péter, Döbrentey Ildikó, Dragomán György, Esze Dóra, Falcsik Mari, Finy Petra, Ijjas Tamás, Jgy, Kányádi Sándor, Kiss Ottó, Lackfi János, Lázár Ervin, Máté Angi, Mészöly Ágnes, Mészöly Miklós, Miklya Luzsányi Mónika, Miklya  Zsolt, Mosonyi Aliz, Murányi Zita, Nemes Nagy Ágnes, Nógrádi Gábor, Ovlachi Aliz, Pacskovszky Zsolt, Scheer Katalin, Simon Réka Zsuzsanna, Szabó T. Anna, Szakács Eszter, Tamás Zsuzsa, Tasnádi Emese, Varga Máté, Vörös István és Zágoni Balázs.

Folyó év folyó hó 16-án dedikálás volt a Könyvfesztiválon (és annak alkalmából), mely dedikálás kiváló alkalom lett volna rá, hogy megismerkedjem, mondjuk, Mosonyi Alizzal, Kis Ottóval (és még sorolhatnám, de nem teszem, nem szeretnék szabadkozni, hogy kit hagytam ki), ha már Nemes Nagy Ágnest és Lázár Ervint lekéstem. Sajnos, csak maroknyi író jött el, és rájuk sem jutott elég időm, mert mennem kellett dolgozni. (Furmányosabb Olvasóim ki is találhatják, mi lehetett aznap még a tennivalóm.)

Hogy milyen a felhozatal? Erről a közmegegyezés szerint nem illik nyilatkozni, ha a nyilatkozó maga is a stáb tagja. Ezt – tisztelettel – marhaságnak tartom. Ugyan, miért ne lehetne véleményem a kollégák műveiről? És ugyan, miért ne nyilváníthatnám is ezt a véleményemet? Természetesen úgy, hogy a saját darabjaimat is elhelyezem az értékrendben. Mondom, ezzel az „összeférhetetlenségi elvvel” nem értek egyet, ennek ellenére nem kezdem el apróra rangsorolni a kollégákat, részint, mert időigényes, részint, mert szubjektív, részint, mert nem is a kollégákat célszerű rangsorolni, hanem a meséket. Merthogy simán előfordulhat, hogy Jancsi egy szerintem gyengébbre sikerült mesét választott ki X. kollégától, amiért is azt fogom gondolni, hogy X. kolléga nem elég tehetséges, pedig ellenkezőleg.

Remélem, még mindig tömör és szabatos vagyok.

Egyetlen kivételt azért – kedvcsinálóul – hadd tegyek. A következő mesét (egyébként még csak nem is ez a kedvencem a kötetből) azért választottam ki, mert nemcsak kedves, szellemes, hanem rövid is, és látni vélem a háttérben Mosonyi Aliz halvány mosolyát.

Zárszóként: azt, persze, jól tudom, hogy egynek lenni a harminckilencből nem a sikerélmények csúcsa. De ha a távol-keleti filozófiákhoz (vallásokhoz) fordulok mint irányadókhoz, akkor elmondhatom, hogy igenis öröm, ha egy szemet én is kovácsolhattam a Nagy Lánchoz. Az ego meg csak mérsékelten fontos.

(Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából 
Válogatta és szerkesztette Lackfi János. Egmont Hungary)