Tornatermi katarzis

Nagyjából az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy lesz ez az előadás Zsámbékon. A darabot Lackfi János írta, és az a címe, hogy Világablak.

A címadó „készülék” egyszerre tárgy és fogalom. Ezen át pillantanak le a testi megszületésre váró lelkek a földre. A lelkek vezetője, Égi néni szelíden korholja a lelkeket, ahogy a szülők (nagynénik, nagybácsik) szokták a gyerekeket, ha odagyökereznek a tévé elé. Persze, a lelkek ragaszkodnak a nézelődéshez, hiszen annyi szépet látni a világablakon át, nem csoda, hogy alig várják már, hogy lemehessenek.

Égi néni azonban figyelmezteti őket, nem elég csak a felszínt nézni. A földi világ messze nem fenékig tejfel. És szépen, sorra megmutatja az anyagi lét fonákságait, azt a nagy rakás boldogtalanságot, ami körülvesz bennünket. Ezzel majdnem sikerül végképp elrontania a lelkek kedvét, ők azonban makacsul faggatják: attól, hogy a földi világ nem fenékig tejfel, attól azért ugye, van benne valamennyi tejfel is? Égi néni a vállát vonogatja, hogy igen, van, de azért erőst meg kell küzdeni.

Ez a válasz azonban elég a lelkeknek, le akarnak menni a földre.

Eddig semmi különös. János maga hivatkozott Maeterlinck A kék madár című darabjának egy jelentére, amelyben a lelkek a születésre készülődnek, és mintha A csudálatos Mary-ben is volna egy ilyen jelenet.

Csakhogy.

Amikor a lelkek levetik égi ruhájukat, mindegyik kap egy napkoronggal díszített hátizsákot útravaló gyanánt, és elindulnak (az előadáson a nézők között egyenként levonulnak a színpadról), az elementáris hatású. Mert olyan arckifejezéssel indulnak el, amilyent képzett színész nem vagy csak nagyon nehezen tud ölteni. A szereplőkön a majdnem üres, de legalábbis messze nem teleírt lappal való indulás arckifejezése látható.

Mert az előadók középsúlyos értelmi fogyatékosok voltak. A MÁSSZÍNHÁZ előadását láthattuk szombaton. (A helyi szakközépiskola tornatermében. Vajon a művházba miért nem jutott be a produkció?) Így már érthető, mitől volt különleges nemcsak az előadás, hanem a darab is. Hiszen Jánosnak olyan művet kellett írnia, amely könnyen megtanulható, mégis szól valamiről, működő dramaturgiája van, és megszólítja a közönséget.

Méghozzá úgy – és ettől is volt torokszorító az élmény –, hogy tudjuk, a szereplők önmagukat játsszák el. A lelkeket, akiknek a testi megszületés után esetleg ebből vagy abból kevesebb jut.

Az előadás – túl a színházi-emberi élményen – számos tanulsággal is szolgált, legalábbis számomra, akit a sors eddig megkímélt (vagy megfosztott?) attól, hogy fogyatékosokkal dolga legyen. Tanulságos volt látni, hogy hányféle módon lehet valaki fogyatékos (ez egy szakembernek nyilván teljesen megszokott), és hogy mennyi árnyalata tud lenni az ilyetén hátrányos helyzetnek. Amin azt értem, hogy milyen nehéz (megint csak: nekem, laikusnak) megvonni a határt „normális” és „eltérő” között. Szerepelt ott egy kislány, akiről csak hosszú idő után tűnt fel, hogy valószínűleg fogyatékkal él. És megfordítva is: akit simán besoroltam a hendikepesek közé, arról kiderült, hogy a társulat zenepedagógusa. (Bocsánat, ez úgy hangzik, mint valami otromba vicc, de tényleg eltévesztettem, és a dolog részint az én szememet minősíti, részint az illető zenepedagógus empátiáját-asszimilációját dicséri.)

Volt a délutánnak két negatív, Murphy-törvény jellegű tanulsága is.

1) Mindig akad legalább egy anyuka, aki a pár hónapos kisbabáját behozza, hogy a csöppség hadd ordítsa szét az előadást.

2) Mindig akad legalább egy hozzászóló (utána lehetett kérdéseket föltenni), aki elcsukló hangon dicséri a társulatot, és nem veszi észre, hogy rossz helyre nyúlt.