Ariadné Naxosz szigetén

Az alábbi elmélkedés május 7-én, a MET-közvetítés szünetében fog elhangozni a Bartók Rádióban.

Az ötlet, hogy egy drámai mű, illetve annak előadása egy másik darab cselekményét alkotja, vélhetőleg egyidős a színjátszással. Ámbár éppen az ókori görög drámák szigorú szerkezetébe ez a trükk vagy csavar nem illeszthető bele, noha Arisztophanésznál már csírájában felbukkan. De talán hihetjük, hogy a görögök előtt is éltek ezzel a lehetőséggel, ami pedig az utánuk következő időket illeti, ott bőséggel lehet a példákat sorolni. Gondoljunk csak Shakespeare-re! Elég, ha a Szentivánéji álom műkedvelő iparosait vagy a Hamlet Egérfogó-jelenetét említjük, de mondhatnánk a Felsült szerelmeseket is. És persze, a Shakespeare utáni drámairodalom, de az operák világa is bővelkedik az ilyen „színház a színházban” jellegű cselekményszövésekben. Sőt, aki ismeri Milne krimijét, A Vörös Ház rejtélye címűt, emlékezhet rá, hogy abban a gyilkosságot egy játék, méghozzá túlzásba vitt játék álcája alatt követik el.

Az idő rövidsége miatt nem térek most ki a „zene a zenében” izgalmas jelenségére, vagyis arra, amikor az operaszínpadon zenei tevékenység (pl. szerenád, versenydal, esküvői zene) tanúi vagyunk. Megemlítem viszont Molière Don Juanjának azt a jelenetét, amelyben a címszereplő egyszerre két nőnek udvarol. Hát, ez meg hogy jön ide?

Nos, úgy, hogy talán ez a jelenet (vagy ez is) tekinthető ama kettős játék ősének, melyre az Ariadné Naxoszban is épül. A fent taglalt művekben ugyanis közös, hogy a közbeiktatott epizód epizód is marad, és mint ilyen viszonylag jól elkülöníthető az alapdarabtól, a belső doboz mindig jól láthatóan kisebb a külsőnél.

Amikor Don Juan kétfelé udvarol, akkor két egyenrangú akciót hajt végre, melyek az akció minéműségében és az ő személyében találkoznak. Ez a kapcsolat a későbbiekben aztán lazulhat is. Don Juan megtehetné, hogy kétfélét művel; mondjuk, egyszerre párbajozik a kormányzóval és ad szerenádot valamelyik hölgynek. Sőt, ezt két külön szereplő is eljátszhatná, és így eljutunk oda, hogy két egymástól (majdnem) teljesen független darab megy a színpadon. Mint ahogy el is jutottunk. Békés Pál Visz-a-víz című darabjában nemcsak a színpad, hanem a nézőtér is ketté van osztva. A darabot, pontosabban, darabokat kétszer játsszák el, a szünetben a két nézőcsoport helyet cserél. Hogy a két féldarabnak mi köze van egymáshoz, az lényegében csak a legvégén derül ki. Ebben az esetben a dobozhasonlat már nem érvényes, mert nincs „külső” és „belső”. Az előadás inkább Maurits Cornelis Escher ama képéhez hasonlítható, amelyen két kéz egymást rajzolja.

Az Ariadné Naxoszban nem ennyire újító szellemű, sőt, bizonyos értelemben tagadja is az újítást, ám látni fogjuk, mennyi rejtett összefüggést hordoz a mű, más szóval, az egymást rajzoló kezek száma több mint kettő. Sőt mi több, az előbb pihenni küldött dobozhasonlatunkat is újból elővehetjük.

Az, hogy Strauss és Hofmannsthal műve tagadja az újítást, így, sommásan kijelentve nem igaz. Szerencsésebb, ha úgy fogalmazok, hogy igencsak megőrizve újít. Ezt igazolja a források megválasztása is: egyfelől egy ókori mitológiai történet, másfelől a commedia dell’ arte. A muzsika is, noha félreismerhetetlenül straussi, gyakran és szívesen hivatkozik a XVII-XVIII. század zenei nyelvezetére.

A külső doboz nem más, mint az előadás kerete, mely az imént hangzott el, ez az első felvonás, más néven Előjáték. Adva van egy közelebbről meg nem határozott személy, egy gazdag úr, aki két operaelőadást rendel, méghozzá oly módon, hogy a darabokat nem egymást követően, hanem szimultán kell előadni. A szereplők erre a felszólításra koruknak, társadalmi helyzetüknek, jellemüknek és vérmérsékletüknek megfelelően reagálnak, de nincs mit tenni. Az Udvarmester hűvös megvetéssel közli, ez a feladat, tessék megoldani, ezért kapják a javadalmukat. Ebbe a miliőbe többé nem térünk vissza, a hamarosan kezdődő második felvonás már nem erről a bizonyos előadásról szól, hanem az maga a kettős előadás. Ariadné története és a commedia dell’ arte jellegzetes figuráinak játéka egybeolvad, és csak az operát záró szerelmi kettősben dominál a „komoly”, mitológiai vonal.

Ha a mű keletkezéstörténetét tanulmányozzuk, szemünkbe ötlik az egymásba ágyazottságnak egy másik rétege. Az Ariadné ugyanis eredetileg betétszámnak készült egy Molière-előadáshoz, Az úrhatnám polgárhoz. (Ez az eljárás szintén régebbi korokat idéz, hiszen keletkezése idején a vígopera nem volt több, mint az opera seriák előadásain a szünetműsor.)

Ez volt tehát a mű első változata, mely nem volt sikeres, a közönség nem tudott mit kezdeni a Molière-darabból és az Ariadné-történetből összegyúrt egyveleggel. Az 1912-es bemutató után Hofmannstahl és Strauss átdolgozták a művet. Elkészült az Előjáték, ebbe „mentették át” a dilettáns művészetkedvelő Jourdain urat a jómódú bécsi megrendelő képében, illetve csak Jourdain úr szellemét, hiszen maga a gazdag főúr nem jelenik meg. Ám a Molière-nél még csak epizódfigurákat játszó szereplők itt kidolgozott, megrajzolt jellemet kaptak. A második verzió bemutatójára 1916 októberében került sor.

A darab ún. „eszmei mondanivalóját”, ha van neki olyan, nálam avatottabb elemzők már alaposan átvizsgálták, így hát most nem térnék ki a Művész és a Hatalom mindenkori viszonyára. Arra már inkább, hogy a mindenkori Jourdain urakat vajon valóban csak lenézés illeti-e. Mert lássuk csak: a háttérben meghúzódó gazdag úr képtelenséget kíván, olyant, ami a korábbi gyakorlattól gyökeresen eltér. De hiszen a zseni is hasonlót tesz, persze, azzal az óriási különbséggel, hogy ő az első pillanattól tudja, miért akarja a korábbi gyakorlatot meghaladni. Ráadásul a művészek verejtékes munkája utóbb mégiscsak a Jourdain urakat igazolja. Vagy mégsem? Ki tudja?

Még egy gondolat, befejezésképpen. Az operakedvelő közönség nagy része, de főleg a zenész szakma a mai napig megosztott abban a kérdésben, hogy minek tekintse az Ariadnét, mármint annak második felvonását: szellemes fricskákkal megbolondított mitológiai darabnak, vagy felmagasztosított commedia dell’ arte produkciónak. A magam részéről úgy gondolom, ezen épp oly fölösleges törni a fejünket, mint azt kideríteni, hogy Escher képén melyik kéz kezdte el rajzolni a másikat.

(Richard Strauss: Ariadné Naxosz szigetén. Közvetítés a New York-i Metropolitan Operából; Bartók Rádió, 2011. május 7. 19:00)