Legutóbbi bejegyzésemet többen is megtisztelték egy-egy megjegyzéssel. Mindegyiknek örülök, de most ki is emelnék két elsőt az egyenlők közül, melyekre érdemesnek tartom külön posztban reagálni.
Pali írta:
[…] vitatkoznék továbbá a kitérővel is: lehet, hogy valaha volt külön braccio- és gambacsalád, de az evolúció (már párszáz éve) egy vonóscsaláddá olvasztotta őket: minden lényeges szempontból kisebb a különbség a cselló és a bőgő, mint a cselló és a hegedű között (a gyártás nem lényeges szempont: sose számított pl., hogy egy fuvola aranyból vagy tölgygyökérből készül).
Attila írta:
A wagner-tubán kürtösök, a szárnykürtön trombitások, az angolkürtön meg oboisták játszanak. Micsoda őrült kavalkád. (Apropó, a kaval is egy hangszer, biztos a kaval-kádban mossák.) És akkor még ott van a brácsa, ami több nyelven is "viola", mégis a hegedűfélék családjába tartozik, nem pedig a violákéba (viola da gamba, da braccio, stb.) Aztán itt van az anyag problémája is. Az aranyfuvola is fafúvós, és mellesleg a szaxofon is. Ez utóbbira azt a mentséget találták, hogy mivel azt is náddal szólaltatják meg.
Remélem a közterek átnevezése után hamarosan átnevezik a hangszereket is:)
Remélem a közterek átnevezése után hamarosan átnevezik a hangszereket is:)
Pali fölvetését az első pillanatban könnyűnek látszott megcáfolni. „[minden] lényeges szempontból kisebb a különbség a cselló és a bőgő, mint a cselló és a hegedű között”. Ezt vitatom, kérdés persze, mi számít lényeges különbségnek. A cselló és a hegedű között a méretek arányaiban mutatkozik – nem is túlságosan szembeszökő – különbség. Megemelem nem létező kalapomat az előtt, aki az alábbi képről kapásból és biztosan megmondja, hogy hegedűt, brácsát vagy csellót ábrázol.
De konkrét besorolás nélkül is megállapítható, hogy a hegedűcsalád egy tagját látjuk. A test alsó és felső „kigömbölyödésének” arányai, az, hogy a test peremvonala kb. derékszögben éri el a nyakat, mind a hegedűcsalád jellemzője. Hát még, ha látnánk egy vonót, és hallanánk, hogy a húrok kvintekre vannak hangolva!
Ezzel szemben a nagybőgő
arányai mások, a test peremvonala „szopott gombóc” formát követve hajlik a nyakhoz, az alsó és felső „kigömbölyödéseken” nincsenek csücskök. A vonó is más (egyébként úgy is fogják, ahogy a gambavonókat szokás), a húrok pedig kvartokra vannak hangolva. Ezek alapján könnyű volt kijelenteni, hogy márpedig a nagybőgő gambaféle.
Csakhogy.
Ha megnézünk egy gambát, akkor látjuk, hogy
a) a hangnyílásai nem „f” alakúak, mint a hegedűcsalád tagjaiéi (és a nagybőgőé),
b) hat húrja van, nem pedig négy, mint… stb.,
c) a fogólapja húrmércével van ellátva („be van bundozva”), ellentétben a… stb.
Korrektebb tehát az az állítás, hogy a nagybőgő valamiféle öszvérhangszer, mely mind a hegedű- mind a gambacsalád némely jegyét hordozza.
Egyébiránt a nagybőgő az ún. komolyzenében – megítélésem szerint – nem tudott kitörni. Hangja-hangszíne – még mindig szerintem – nem teszi alkalmassá szólisztikus szerepre. Így a nagybőgőre írt szólódarabok zömmel csak azt mutatják meg, mit tud az előadó, kevésbé azt, mit tud a hangszer, és alig, hogy mit tud a zeneszerző.
Ez az állítás a dzsessz területén teljességgel elveszti érvényességét. Ahogy már utaltam rá, a nagybőgő sem kerülte el (szerencsére) a gyermeki nyitottságú dzsesszmuzsikusok figyelmét, és a műfaj által korábban sosem létezett mértékű szintézist valósított meg: egyszerre lett az együttes virtuóz szólistája és basszusa.
* * *
Ami az elnevezéseket illeti.
Attila, én ezt nem tartom zavarónak. Hogy melyik -kürtön ki játszik (oboás vagy trombitás), az a laikusnak ugyanúgy nem okoz gondot, ahogy a műanyagból készült ásványvizes üveg, a viaszból készült gyufa, esetleg az sem, ha a nyomógombos készülékén ezt vagy azt a számot kell tárcsáznia. A zenész meg (jó esetben) úgyis tudja, miről van szó.
A nyelvi különbségek már bekavarhatnak. William Styron Sophie választása c. regényének magyar kiadásába – az egyébként kiválóan fordító – Bartos Tibor bevette a „francia kürt” kifejezést. Aminek a magyarban nincs értelme, a french horn magyarul „a” kürt. A hegedű Mahlernél Violine, Schönbergnél Geige, a franciában violon, még ugyanott a mélyhegedű (azaz brácsa) alto. És még hosszan lehetne sorolni.
Fafúvósok–rézfúvósok. A felosztás eredetileg a megszólaltatás módjára utalt (pontosabban, azt lefedte), vagyis arra, hogy ajaksíp (pl. furulyák, fuvola, orgona), nyelvsíp (pl. oboa, klarinét, fagott, harmonika, orgona), illetve a muzsikus ajkai (pl. trombita, kürt, harsona) hozzák rezgésbe a hangszerben található levegőt.
A hangszerek anyagát tekintve a fa–réz-felosztás anakronisztikus (az általad is említett fémfuvola és szaxofon miatt), de katakronisztikus (protokronisztikus?, Pali, segíts!) is, hiszen a cink és a szerpent fából készült, de a megszólaltatás módja szerint rézfúvósnak számítana. (Továbbá: senkinek nem jutna eszébe az orgonát fafúvósnak besorolni, holott.) De azt hiszem, a bejáratott elnevezések egy darabig még elműködnek.
Ami viszont a hangszerek anyagát illeti, az igenis lényeges, gondoljunk csak Lázár Ervin hőseire, Rácegresire és Pácegresire.
(Még egy hír: az előző posztban a Wagner-tubákat bemutató zenei példát kicseréltem, szerintem jobb lett.)
6 megjegyzés:
http://www.contrabass.co.uk/2350.htm
Ennek nem olyan szopott-gombó alakja van, és csücskök is vannak rajta. Tehát legalább két fajta bőgőforma létezik?
Nehezen igazodok ki már ezen a bőgő-témán.
Igazad lehet, a csücskök talán nem lényegesek. Szopott gombócon azt a hajlatot értem, amivel a test vonala a nyakhoz simul, ez minden bőgőre jellemző. A hegedűcsaládtól való különbözőségre a leginkább perdöntő bizonyíték, persze, a hangolás.
A linket köszönöm.
szerintem a zenében nem a kinézet a lényeges, hanem a hangzás és az írásmód. hangra persze minden hangszer különbözik (és mondjuk az oboa jobban hasonlít a trombitához, mint a fuvolához); ami az írásmódot illeti, a zenekarban a nagybőgő általában ugyanazt játssza, mint a cselló.
szerintem egyébként a fa- és rézfúvós kategóriák egészen újak; úgy képzelem, hogy a rézfúvós, mint kategória a romantikus szimfonikus zenekar óta létezik, előtte ugyanis harsonát csak elvétve használtak zenekarban, és a kürtöket is sokszor váltva használták a trombitákkal. a fafúvós kategóriát a klasszikának tulajdonítom, a vonóst pedig a későbarokknak (azóta nem érdemes szerintem lovagolni a braccio-gamba megkülönböztetésen, vonóscsalád van és kész).
azelőtt inkább homogén kórusok voltak (pl. harsonák együtt, nem vegyülve más, hm, muzsikusajak-sípokkal (na jó, cinkkel igen, de trombitával és kürttel nem)).
(a Rácegresi-Pácegresi remek visszavágás az arany-illetve tölgygyökérfuvolára, köszönöm.)
A kinézet valóban sokadlagos, hiszen jónéhány "billentyűs hangszernek" semmi köze egymáshoz a megszólaltatás módja szerinti felosztás rendszerében.
A vonós, fa- és rézfúvós kategóriákról ugyanazt mondjuk, ezért is kísérleteztem a protokronisztikus szóval.
Harsona (hiánya) a romantika előtt: ha szimfonikus zenekaron a tisztán zenekari zenét játszó együttest érted, akkor OK. Oratorikus művekben azonban már a barokkban is.
"Vonóscsalád van és kész": persze, de talán nem esünk a hangszerészeti rasszizmus vétkébe, ha megállapítjuk, hogy a család egyes tagjainak mások a gyökerei.
szerintem a harsona oratorikus művekben se jellemző a barokkban, és akkor is világosan elkülönül a többi réztől, sokkal közelebb áll az énekesek alkotta kórushoz.
a különböző gyökereket elismerem én, de inkább ezt tartom szőrszálhasogatásnak, mintsem a vonóscsaládról beszélést helytelennek.
1. felvetésed: jogos, de már a bécsi klasszicizmusban kifejezetten gyakori a harsonakórus (benne az igazságoddal az énekes kórussal való rokonsággal).
2. felvetésed: ez is teljesen OK, de nekem nem is a vonóscsalád kifejezéssel volt bajom, hanem a nagybőgőnek a hegedűcsaládba sorolásával.
Megjegyzés küldése