Beatrice, Boga, Anna

Igy haladtunk a fényesség elébe,

    beszélve, ami elhallgatva szebb most,

    mint akkor szebb volt hallva és beszélve.

(Dante Alighieri)

Az elmúlt hetekben rendeztem egy adósságomat a sok közül, elvégre az irodalommal többé-kevésbé aktívan foglalkozó, vagy mondjuk így, az irodalommal meghitt viszonyra törekvő személynek illik ismernie Dante Alighieri főművét, az Isteni színjátékot.

Szívből remélem, sikerül kikerülnöm sznobság és ellensznobság Szkhülláját és Kharübdiszét, miközben tudom, kockázatos a vallomásom:

Az rögtön nyilvánvalóvá lett, hogy a mű az európai irodalom egyik alapköve, megkerülhetetlen építmény. Hozzám éppenséggel nem férkőzött annyira közel, hogy bele is kívánjak költözni, de a nagysága így is átsüt. A távolságtartásnak konkrét oka is van, nevezetesen, hogy a mű tele van utalásokkal Dante idejéből, melyekkel a mai olvasó már nemigen tud mit kezdeni (tisztelet a kivételeknek).

Hanem az Isteni színjáték nemcsak korabeli és mulandó utalásokkal van tele, hanem lényegében mindennel, ami Dante korában mint a világról való tudás, rendelkezésre állt. Már ettől is imponáló, de ott van az a furcsa jelenség is, amit Babits, a mű fordítója úgy jellemez, hogy az egyes részek ilyen vagy olyan -szerűek.  A Pokol számomra festményszerű (Bosch vizionárius képeire emlékeztet), a Paradicsom egyértelműen zenei (nekem Messiaen kompozíciói jutnak az eszembe), és talán csak a Purgatórium a tisztán irodalmi töltetű, illetve köntösű. (Babits plasztika–festészet–zene analógiáról beszél.)

Hanem számomra – nevess ki, ó, szakértő! – a Színjáték leginkább lenyűgöző vonása keletkezésének indítéka.

Dante 9 évesen az utcán megpillantotta a nála egy évvel fiatalabb Beatricét, és azonmód beleszeretett. A gyermekinek indult szerelem azonban nem halt el, hanem egy életen át szolgált érzelmi tartalékkal. A vágy sosem teljesedett be, még arról sincs megbízható adatunk, mennyire volt róla tudomása a lánynak. Dante írt költeményeket hozzá és róla. Ezzel a plátói és egyoldalú kapcsolattal talán akármeddig el lehetett volna lenni (vagy ki tudja?), csakhogy a sors közbeavatkozott, Beatrice huszonnégy éves korában, 1290. június 8-án meghalt. Dante hónapokig vigasztalhatatlan volt, de kedves halottját – a lélektan kifejezésével élve – igazán sosem tudta elengedni. Irodalmi értelemben egy időre mégis elengedte: „…csodálatos látomás jelent meg előttem, s oly dolgok vonultak benne fel, amelyek egytől egyik azt sugallták: erről az áldottról ne beszéljek addig, amíg méltó módon nem szólhatok róla.” Aztán megnősült, volt katona, közszereplő, megismerte a száműzetés keservét. (Nem részletezem, itt elolvasható.) Végre 1306-ban elkezdte a Nagy Művet, melyben bejárja a túlvilág három szintjét, hogy a harmadikban viszontlássa örök szerelmét. 1321-ben, halála évében fejezte be. Megrendít, hogy valaki egy ekkora irodalmi dómot épít egy, a mi fogalmaink szerint be nem teljesült gyerekszerelem emlékére; ez jellemzően lovagi attitűd, mely a mai emberek többségéből vagy hiányzik, vagy a fanatizmus helyettesíti.

* * *

Karinthy Frigyes Mennyei riport című könyvéről megállapítani, hogy Dante XX. századi újraköltése, tökéletesen felesleges, legalábbis jelen blogon, tekintve, hogy erre már sokan rájöttek, nota bene, nem is nehéz, maga a főhös hivatkozik Dantéra mint „kollégára”.  De a regény felépítése is nagyban követi a például szolgáló művet, akárcsak Joyce Ulyssese az Odüsszeiát. Ahogy a nagy előd a Pokolban és a Purgatóriumban kalauzul kapja az általa mélységesen tisztelt Vergiliust, úgy a Mennyei riportban is kerül vezető, a francia enciklopédisták legnagyobb alakja, Diderot. (Tudjuk, Karinthyt egy életen át foglalkoztatta az Új Enciklopédia gondolata.) (Egyébként Karinthy már egy novellájában is megemlékezik a firenzei költőről.)

Az Isteni színjátékban maga Dante az, aki átlép a másvilágra, és beszámol tapasztalatairól. Karinthy több csavart is elhelyez: kreál egy hőst, önmaga alteregóját, egy Merlin Oldtime (!) nevű riportert, aki a riporterideál megtestesítője (úgy gondolom, Egon Erwin Kisch lehetett ilyen). A tényleges riportot kivonatolt életrajz előzi meg a szerző (narrátor?) részéről, és még ez előtt is ott áll Karinthy előszava. A túlvilági utazáshoz szükséges egy fiktív szereplő is, akivel (mármint a testével) „jogilag el kell számolni”, ő Jushni Jubashat. Továbbá a túlvilágon riporterünk első alkalommal mint Rameau jelentkezik Diderot-nál. Ehhez a sokszínűséghez képest Oldtime jelentései (ő közlésnek hívja őket) teljességgel abban a stílusban készültek, mely a gondolkodó, esszéíró Karinthy sajátja.

Az Isteni színjáték a didaktika teljes mellőzésével ér véget. Ahogy Babits mondja: „Dante egyetlen szóval sem jelzi visszatértét a földi világba, fölébredését a nagy Vízióból: az elröpített nyíl az Ég magasában eltűnik szemünk elől.” Karinthy hőse ténylegesen „bent ragad” a túlvilágban (vagy az ottmaradást választja, ez nem derül ki egyértelműen), erre még visszatérek.

Újra elolvasva a Mennyei riportot, úgy gondolom, ez egy hajszállal kevésbé sikerült, mint a szerző többi alkotása, és ezt azzal a háttérrel merem ilyen bátran kijelenteni, hogy amúgy Karinthyt a legnagyobbak közt tartom számon.

Az első észrevételem (nem akarok nagyképűsködni a „kifogásom” szóval), hogy egy alapos szerkesztői munka ráfért volna a kéziratra. Jushni Jubashat – emlékszünk – az alibi test volt, akinek személyiségét kölcsönvéve indul el Merlin a túlvilágra a chelsea-i temető halottasházából. Később azonban neki diktálja a közléseket, és ő, Jubashat számol be Merlin, illetve Diderot utolsó szavairól, holott a kapcsolattartót a könyv elején Vishnu Baribannak hívták. Ugyanaz az újság egyszer Popolo d’Italia, máskor Corriere de la Sera [sic!]. Satöbbi.

De ezek inkább csak a kötözködésre alapok, nem lényeges hibák. Kevésbé tudok mit kezdeni a mű mozaikszerűségével. Vagy ha úgy tetszik, heterogenitásával. A stílusa is: mintha Karinthy nem tudná eldönteni, lírai, filozofikus vagy humoros hangon akar közelíteni a témához. (Ezek a különbségek Dante alkotásában is fellelhetők, de a mű valahogy mégis koherens marad.) Az első rész, az utazás a Múltba (némi kikacsintással Madáchra) talán a legjobban sikerült. Amikor azonban a valóban ismeretlen tájra merészkedünk, az olyan – nekem legalábbis –, mint amikor Hamvas Béla vicces próbál lenni; én speciel nem szeretem. Persze, nekem legyen mondva, hogy…

És amiért a Mennyei riportot (még)is nagyon tudom szeretni, az szintén megírásának indítéka. Rögtön hadd bocsássam előre, hogy ez ügyben Karinthy remekül ködösít. Hosszú előszóban (melyet szinte jobban szeretek a folytatásnál) fejtegeti, miért írta meg a regényt:

„Három évvel ezelőtt – ha jól emlékszem, éppen decemberben – egy nagy angol napilap körkérdést intézett Európa szellemi arisztokráciájának legelőkelőbb képviselőihez: írók, filozófusok, tudósok szerepeltek – a legjobb és általában a legnépszerűbb nevek (a kettő nem ugyanaz). A kérdés így hangzott: van-e túlvilági élet?

Az ankétnak nem volt különösebb sikere. Az urak udvarias választ adtak, ki-ki a maga modorában, és ízlése szerint. Nem keltett feltűnést, nem indult meg általános eszmecsere, nem szakadt pártokra a közönség, nem keletkezett új vallás. Hamar el is felejtette mindenki.

Két hónappal később egy másik ankét hullámai bejárták az egész művelt világot. – Nagyjában ugyanazok a művelt nevek szerepeltek, ezúttal óriási visszhangot keltve mindenütt, rengeteg hozzászólás, vélemény és nyilatkozat tartotta napirenden sokáig a problémát. Arról volt szó, hogy lehet-e ingujjban járni nyáron a férfiaknak, a nagyvárosok utcáin?

Utóbbi ügyben az én szerény véleményemet is megkérdezték. Büszke lehetek rá, magyar íróhoz ritkán fordulnak a nagy nyugati nemzetek.

Viszont az első ankéthoz nem kaptam meghívást.

Mindig makacs voltam, ami nem jó módszer az irodalompolitikában és taktikában, ha az ember érvényesülni akar Európa szellemi térképén. Itt is elhibáztam a dolgot. Arra, amire kérdeztek, nem feleltem – ellenben, amiről senki nem kérdezett, hogy van-e túlvilági élet...

Leültem és megírtam rövid és tömör válaszomat. Szemben Shaw Bernát, Dean Inge és Chesterton hosszadalmas, legalább egy újságoldalra terjengő nyilatkozatával, egy mindössze tizenhat íves kötetben.

Még így is elkéstem. Az ankét – mint említettem – gyorsan lekerült a napirendről, mire elkészültem, már nem volt érdemes elküldeni.

De a könyv megmaradt.”

(Részlet az előszóból.)

Utána még egy hosszú bevezető is következik, melyben az író beszámol találkozásairól Merlin Oldtime-mal. (Igazából még ez is jobban tetszik az „érdemi” résznél.) Talán nem voltam méltányos, amikor ködösítésről beszéltem, elvégre simán lehet ez is az oka a regény megírásának. Van azonban itt egy gyanús momentum, ami furcsa módon, az elemzőknek nem tűnt föl, én legalábbis nem találtam rá utalást. Miről van szó?

Már a bevezető fejezetben ott bujkál, amikor Merlin kifejti az írónak, miért hat az emberekre Velence olyan furcsán, ahogy… de inkább átadom a szót Merlinnek: „[V]elence a megdermedt Emlék, a jelenbe tolakodó Múlt, a valósággá vált Képtelenség és Anakronizmus, s ezért érezzük szülőhazánknak, ahonnan mindannyian származunk.” És egy aprócska, odavetett mondat a bekezdés végén:

„Ugyanezen az estén mesélt Merlin Oldtime első szerelméről is.”

Valamivel később, de még az író által közölt életrajzban:

„Aztán csak egy napihír: Merlin rosszul lesz, elvágódik a kávéházban, hazaszállítják, agyvérzése lehetett. Megbénult kezében görcsösen szorongatja egy külföldi újság leszakadt lapját, amelyen valami vasúti katasztrófa halottainak és sebesültjeinek névsorát közli a hivatalos jelentés.”

Még ezzel sem kell nagyon törődni, bár aki ismeri Karinthyt, tudja, hogy soha semmit nem rak be a szövegébe pusztán töltelékül. De azért ha szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk, hogy erről az epizódról elég hamar elfeledkezünk. Merlin fölépül, és hosszú hallgatás után jelentkezik a „New History”-nál, melynek szerkesztője némi habozás-hitetlenkedés után leköti a túlvilági tudósítást. A riporter megkezdi fantasztikus utazását. Jóval később, az Ötödik közlésben Merlin meg akarja szakítani ezt az utazást, pontosabban a küldetését magántevékenységgel akarja fölváltani. A múltba való beavatkozással meg akar akadályozni egy vonatbalesetet, ám erről Diderot – akkor még – lebeszéli. Na, itt már azért el lehet kezdeni gyanakodni.

És aztán a legvégén… Merlin eljut a túlvilág utolsó köréig, visszafordul, de csak egy pontig, egy korábbi állomásig, ahonnan nem akar tovább (illetve visszább) haladni. Bevallja, hogy megtévesztette olvasóit: az egész mennyei riport, illetve az utazás egyvalamiért – egyvalakiért – történt.

„Nem, nem kell semmi – nem érdekel…

Ide nézzen… a kezemben a Popolo d'Italia friss száma… Vasúti szerencsétlenség… és a listán… Signorina Beata B… a halottak közt… értse meg… húsz éven át szerettem… soha nem szóltam róla… egyszer találkoztunk…

Őt kerestem… Odaát… Kilenc Kiterjedésben… Poklokban és mennyekben… Hiába…

Itt maradok… Se előre, se vissza… Nem kell a Valóság… és nem kell az a rossz álom ott a chelsea-i temetőben… itt… az idők végezetéig.”

Ezt Merlin valamivel később még részletesen és megindítóan kifejti, de itt most ennyi elég nekünk.

Ki ez a Beata B. kisasszony? Rendben, tudjuk, Dante-parafrázissal van dolgunk, de Karinthy annál jóval igényesebb szerző, semhogy Beatricét így, egy az egyben, ne mondjam, primitíven átemelje. Akkor hát?

A név után biggyesztett kezdőbetű segít. Karinthy első felesége volt Judik Etel, aki a családban a Boga becenevet viselte, és az 1918-as influenzajárványban (a kor kifejezésével: spanyolnáthában) meghalt, 32 éves korában. Ezt a csapást Karinthy rendkívül nehezen heverte ki, erről számos naplójegyzet tanúskodik. Így már érthető. Karinthy joggal tarthatta magát Dante sorstársának, joggal érezhette úgy, hogy ő is megírhatja, sőt, neki is meg kell írnia a maga Színjátékát.

* * *

Javaslom, aki előszeretettel használja az olyan fordulatokat, mint nehogy már a nyúl vigye a puskát vagy honnan veszi ez ahhoz a bátorságot, hogy…, az hagyja itt abba a poszt olvasását, így is teljes, lezárható.

A harmadik ilyen szellemiségű mű nem készült el, és valószínű, nem is fog. A megírásához három inspirációm is volt: egy igen plasztikus álom (melynek – némi fellengzősséggel – az Őrültek városa címet adtam), egy nő, Anna, akit elveszítettem, és akkori érdeklődésem a misztikum, az ezotéria iránt. Ez utóbbihoz: akkortájt sokat olvastam Hamvast, és, noha ma már nem szeretem (és az ezotériával is kijátszottam magam), erősen megfogott. A legjobban az, amit a tarot kártyáról, pontosabban az ún. Nagy Arkánumról írt. 

A regény tehát a következőképpen festett volna. A főhős, kinek felesége (bizonyos Anna, ki más) autóbalesetben meghalt, afféle modern Orfeuszként asszonya után ered. Nem tudatosan. Befizet egy nosztalgiautazásra Firenzébe (zárójeles felkiáltójel, hiszen akkor nem voltam a tudatában, hogy Dante firenzei). Csakhogy rossz vonatra száll, ahonnan nem tud leszállni, és furcsa, álombeli kalandokat él meg, míg a legvégén – ébren-e vagy álomban, életében vagy a halálon túl, ez el lett volna maszatolva – megpillantja Annát.

A fejezetek egytől egyig megfeleltek volna a tarot Nagy Arkánuma huszonkét lapjának. (Itt jegyzem meg, hogy első három könyvem szerkezetét is egy-egy ezoterikus fogalomkör határozta meg, de ez csak a vázat jelentette. Ha ezek a könyvek jónak, olvasmányosnak bizonyultak, akkor úgy is azok, ha az olvasó nem ismeri az adott metafizikai kontextust.)

A Nagy Regényből végül is, ha jól emlékszem, úgy másfél fejezet készült el. Hogy miért csak annyi, nem tudom, de vélhetőleg az is közrejátszott, hogy én Annát nem úgy vesztettem el, mint Beatricét Dante vagy Bogát Karinthy. Annával egy – ki tudja, hosszú távon jó vagy rossz – döntésem eredményeképpen váltak szét az útjaink, de nemhogy nem halt meg, hanem tudtommal kiváló egészségnek örvend.

Másrészt viszont a körülmények elég hamar úgy alakultak, nem is egy oldalról, hogy Anna gyakorlatilag elérhetetlenné vált a számomra. Mondanom sem kell, hogy mikor ez már világosan látható volt, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy nagyon hiányzik, és hogy talán kár volt szakítanunk. Ilyenformán én is átéltem, hogy volt egyszer valaki, aki letörölhetetlenül föl lett karcolva lelkem táblájára, és aki időről időre a mai napig előjön álmomban.

Ahogy egy másik J. Gy. mondja: Anna örök.

Politika gyerekeknek

Gyerekkoromban egyike volt kedves olvasmányaimnak Bodó Béla Brumi-sorozata, bár utóbb – nagyjából mostanra – derült ki, hogy nem is olvastam az összes darabot. Mindenesetre akkoriban – nagyanyám adta a kezembe a könyveket – megvolt a Brumi az iskolában, a Brumi a Balatonon és a Brumi mint detektív. Hogy most, utólag érzem-e úgy, vagy már akkor föltűnt a különbség, nem tudom megmondani, mindenesetre most biztosan állítom, hogy a Brumi mint detektív kissé kilóg a sorból.

A történet a következő. Brumi névtelen leveleket kap, amelyekből, ha nem is elsőre, de kiderül, hogy baleset történt, valaki kiment az éléskamrába, hogy megdézsmálja a mézkészletet, de amikor az üvegért nyúlt, a korhadt polc leszakadt, és néhány (sok) mézesüveg összetört.

Brumit fölvillanyozza a hír, elhatározza, hogy nyomozni fog. Barátai (Dagi, Jócsont, Rendes Muki) örömmel társulnak, és megkezdődik a Nagy Nyomozás, melyet némi naiv „ahogy Móricka elképzeli” hozzáállás és némi álombeli elvalószerűtlenedés kísér. A történet ott kap gellert, amikor kitalálják – mivel nemigen jutnak közelebb a megoldáshoz –, hogy játsszák azt: megvan a tettes.

A sors úgy hozza, hogy Jócsont lesz a bűnbak. (Véletlen-e vagy sem, amúgy tényleg ő volt a névtelen levelek írója.) Brumiék a detektívirodalomból (esetleg az újságokból, híradóból, már amennyire volt tévé akkor) összeszedett klisék alapján elindítják az eljárást. A dolog egy ideig működni látszik, ám Jócsont egyszer csak megsokallja, hogy bűnösként kezelik, minden bizonyíték nélkül, pusztán előre megállapodás alapján. Megbántottan kiszáll a játékból.

(Az illusztráció Szávay Edit munkája.)

Miután mesekönyvről van szó, a végére természetesen rendeződnek a dolgok. Kiderül, hogy valóban Jócsont ottjártakor törtek el a mézesüvegek a spájzban, hogy Jócsont apja megértő és megbocsátó, és hogy mindenki szeret mindenkit.

De azért – szándékoltan vagy sem – a rosszul végződő „kihallgatás” után Jócsont érezhetően csöndesebb, visszahúzódóbb, keserűbb, és ennek nyomai a regény végéig megmaradnak.

Általánosan nézve talán paranoid, de legalábbis túlzó véleménynek tekinthető, hogy a könyvben az 50-es évek koncepciós perei vannak elrejtve. Csakhogy a korszak abszurditását Bodó Béla konkrétan is megtapasztalhatta. Irodalmi és irodalombarát berkekben közismert az „őszinte megrendeléssel” története, amikor egy Sztálinról szóló cikkbe került – sajnos, értelmes – sajtóhiba miatt Bodót mint a lap felelős szerkesztőjét kegyetlenül meghurcolták. (Bővebben itt lehet az esetről olvasni.) Így már azért más a megvilágítás. A háttér ismeretében, ha nem bizonyítható is, de vélelmezhető, hogy a Brumi-könyvek szerzője így írta ki magából az őt ért megaláztatást.

Bach, a macsó 3.

 
A „macsó-sorozat” első részében arról szóltam, hogy Johann Sebastian Bach magasan (=nagyon magasan) kiragyogó géniusza nemcsak bevilágítja az európai zene- és általában a kultúrtörténetet, de el is vakít: jelenlétében hajlamosak vagyunk elfeledkezni olyan elődökről, akiknek életműve vagy munkássága szintén napjainkig hatóan és nagyon határozottan kijelölte a zene – jobb szó híján mondom – fejlődésének irányát.

És mi a helyzet Bach kortársaival? Erre már nem olyan egyszerű felelnünk. Mert az elődök az utód géniuszától függetlenül is szükségszerűen hátrébb kerülnek a sorban, egyszerűen, mert megy az idő, rakódnak egymásra a rétegek, a későbbi elfedi a korábbit.

A kortársak esetében is a múló idő okozza a szelekciót, hiszen egyrészt az utókor (szerencsés esetben) felismeri a zsenit, másrészt – a felismerést követve – válogat, mondván, az élet túl rövid ahhoz, hogy minden szépet és jót megismerjünk. Amit én személy szerint sajnálok, mert így el vagyunk kényeztetve, nem is tudjuk, milyen jó dolgunk van. Ha a zenehallgató közönség hétköznap Mozart kortársait hallgatná, mint amilyen pl. Mysliveček, Paisiello, Salieri, Benda (és ezek jók voltak!), és csak hétvégén Mozartot, talán jobban (vagy még jobban) értékelné.

De vissza a fősodorba. Bach kortársai közül Händel egész jól megúszta, Telemann inkább csak az utóbbi két évtizedben kezd kiemelkedni az elfeledettségből. Vivaldi erősen, Albinoni úgy-ahogy képben van, de a francia barokk mesterei kifejezetten rosszul jártak. Pedig ez a vidék is meglehetős gyönyöröknek forrása. A meg nem nevezett mesterek közül hadd emeljek ki egyet, aki – vállalom elfogultságomat – szerintem magasan kiemelkedik a többi, szintén nagyon jó közül. Az 1683 és 1764 között élt Jean-Philippe Rameau pompás, gazdag zeneszerzői és elméleti életművet hagyott hátra.

Ez például hogy tetszik?

Bach, a macsó 2.

Egy korábbi bejegyzésemben már beszámoltam arról a szinesztéziás jelenségről, mely nálam az egyes zenék „férfi” vagy „női” jellegében (érzetében) mutatkozik meg. Arra is kitértem, hogy két szerző, Bach és Bartók kifog rajtam, őket, illetve a zenéjüket nem tudom besorolni a bennem feminin vagy maszkulin képzeteket keltők közé. 

Ez némi árnyalásra szorul. A Bach-életműben találtam egy kimondottan férfias darabot. (Nyilván találhattam volna többet is, esetleg valamely mű részletét, de most ezt találtam mint legmarkánsabbat.) A d-moll versenyműről van szó, melyet némi anakronizmussal zongoraversenynek szokás nevezni. Mindhárom tétele máshogy férfias: az első a lovagi férfiasságot testesíti meg, a középső borongása már-már Brahmsot idézi, a harmadik pedig… de inkább hallgassunk bele.

Bach, a macsó 1.

Amikor a témában nyilatkozom – pl. valamely műsor vezetése vagy ismeretterjesztő előadás közben –, általában a meghatottságtól elcsukló hangon szoktam szólni arról a minden korábbinál nagyobb és napjainkig eleven hatásról, amelyet Johann Sebastian Bach a(z európai) zene történetére gyakorolt. Ezt a lelkesedést a szakzenészek tábora olykor gyanakodva figyeli, nem mintha nem értene egyet, csak egy profi már nem rakja ki az érzelmeit a napvilágra, ugyebár. Ugyanakkor, ha valamely laikus megkérdezi (mert nem érti, mert honnan is kéne értenie), hogy voltaképpen „mit eszünk annyira Bachon”, akkor a profik érthető – közérthető – magyarázat helyett rendszerint tekintélyekre hivatkoznak, hogyaszongya „a legnagyobbak is levett kalappal, meggörnyedve osonnak el Bach előtt”. Ami igaz is, de a miértre nem ad választ.

Jelen bejegyzésben én sem fogok ilyes válasszal szolgálni (bár közkívánatra nagyon szívesen!). Kitérnék viszont a jelenség hátulütőjére, nevezetesen arra, hogy attól a – még egyszer: máig kiható – luminozitástól, ami a Bach-életműből sugárzik, káprázik a szemünk, és nem látjuk meg egy-egy elődje ugyancsak elképesztő teljesítményét. Noha nyilván nagy felsorolást lehetne csapni, ezúttal csak három nevet emelnék ki.

Claudio Monteverdi (1567–1643) alapjaiban újította, illetve haladta meg a reneszánsz zenei nyelvezetét, és korábban nem sejtett drámai erőket szabadított fel. Ez persze, ahogy mondani szokás, benne volt a levegőben, és mások is újítottak, de a felszabadult kompozíciós technika–formai fegyelem arányát ilyen tehetséggel talán ő tartotta meg a legjobban. Ettől persze, még nem kellene Bachhoz hasonlítani. Csakhogy Monteverdi nemzője, egyben bábája volt egy új műfajnak, az operának, mely – megint csak a mai napig – döntő befolyást gyakorolt a világszínházra, amely befolyást talán csak a film szárnyalta túl. (Az opera világra jötte tehát apás szülés volt.)

1525 (’26?) és 1594 között élt, tehát félig-meddig még Monteverdi kortársa volt Giovanni Pierluigi da Palestrina. Őt éppen nem az újítók, hanem az összefoglalók között tartjuk számon. Egy ma már kétes hitelű legenda alapján a „zene megmentőjének” nevezik, de életműve tágabb értelemben is megmentése vagy inkább átmentése a késő reneszánsz harmonikus, lágyan dallamos, finoman villódzó zenéjének, mely – szellemiségét tekintve – a középkorig nyúlik vissza. Palestrina rendkívül szigorú szabályokat állított föl a maga számára, szigorúbbakat, mint Schönberg a dodekafóniával, mégsem valami papírízű gyakorlat lesz a zenéje, hanem eleven, lélegző mestermunka. Az említett szabályok megtanulhatók, ezeket ma is Palestrina-ellenpont néven tanítják, alapvető kenyerük a zeneszerzőknek és egyéb, zeneileg kíváncsiaknak.

A harmadik személy, Arezzói Guido (991/992?–1050 [évszámok, hát úgy nagyjából]) kicsit kilóg a sorból, mert nem elsősorban zeneszerzői, hanem zenepedagógiai munkásságáért tiszteljük, még ha a kifejezés némileg anakronisztikus is. Guido korában az egyházi énekek alkalmazását tekintve a leggyengébb láncszem maga a tanulás volt. A rengeteg és egymásra meglehetősen hasonlító dallam megtanulása hihetetlen időket és energiákat vett igénybe. Guido elődje, Notker Balbulus („Dadogós Notker”) új tanulási technikát alkalmazott, ezt fejlesztette tovább Guido. Két forradalmi (és már megint: jelen időnkig kiható) újítása a szolmizáció (azaz a hangok olyasféle elnevezése, mint a „megérett a meggy, feneketlen teknő” stb. a számokra, csak persze az irány fordított) és a helytakarékossági felismerés, hogy hangjegyeket nemcsak a vonalakra lehet illeszteni, hanem a vonalak közé is.

Ahogy mondom, lehetne még sorolni a nagy újítókat és a nagy betakarítókat; nekem most ez a három személy jutott az eszembe. És amikor Bach – teljes joggal! – mindent elsöprő hatását érezzük, gondoljunk időnként arra, hogy azért nagyon is volt mit elsöpörni.

Lóhere Pál verse (meg még egy)

Tavaly ilyenkor azon keseregtem, hogy Birtalan Balázs születésnapjára nem tudtam összetákolni egy verset, holott egy évvel korábban ugyanazon alkalomra költeményt (ennek az alján olvasható) kaptam tőle. Akkor egy üveg bodzaszörpöt ígértem neki poéma helyett.

Azt sem tudtam odaadni. Elég idióta helyzet, hogy noha egy városban dolgozunk, nem sikerült egy év alatt a találkozót összehoznunk. Balázs most már eggyel több évjárat bodzaszörp közül választhat.

Jó hír viszont, hogy ezúttal verset is tudok küldeni. Sajátot ugyan még mindig nem, de a fordítás már szinte saját, nemde? A(z első) verset az is izgalmassá teszi, hogy szerzőjét inkább – sőt, talán kizárólag – úgy tartjuk számon mint jelentős festőt.

 

Als ich noch ein loser Schelm war

Als ich noch ein loser Schelm war,

wußte ich freche Lieder.

Einen Vers weiß ich noch:

«Er kam herunter und sie kam nieder.»

Die übrigen hat der Wind verweht.

Jetzt geb' ich mir Mühen und bin bieder.

Amíg szabad fickó voltam

Amíg szabad fickó voltam,

járta sok pimasz nóta.

Egyre még emlékszem:

„A srác betolta, a nő kihordta.”

A többit meg elfújta a szél.

Már rangomon munkálok azóta.

Paul Klee, 1903

Mármost, a fordítással jólesett eljátszani, de azt gondolom, Klee-t továbbra is inkább képzőművészeti munkásságáért szeretem. A bennem maradt hiányérzetet egy másik vers lefordításával szüntettem meg.

 

 IV.

When the shy star goes forth in heaven,

    All maidenly, disconsolate,

Hear you amid the drowsy even

    One who is singing by your gate.

His song is softer than the dew

    And he is come to visit you.

O bend no more in revery

    When he at eventide is calling

Nor muse: Who may this singer be

    Whose song about my heart is falling?

Know you by this, the lover's chant,

    'Tis I that am your visitant.

IV.

Ha az égen pisla csillag jár,

   S minden dolog bús-szemérmes,

Hallgasd csak, ki dalol kapudnál,

   Ha esténk álmos-nehézkes.

Dala harmatnál is enyhébb,

    Hozzád jött ez éji vendég.

Ó, ne dőlj álmodba vissza,

   Hogyha ő esti órán szól, hív,

Ne is töprengj: „Kinek issza

   Megejtő dalát e szomjas szív?”

Vágy dalával hívlak téged,

   Ismerd föl bennem vendéged.

(James Joyce: Kamarazene; mindkét verset ford. Jgy 2012 októberében, Birtalan Balázs születésnapjára)

Esti Kornélia

Lehet, nem kéne félművelten zenei-irodalmi blogot írni, hiszen valószínűleg rengeteg példát lehetne hozni a jelenségre. Talán enyhítő körülményül szolgál, hogy a jelenség, melyről szó van, vélhetőleg egyidős az irodalommal.

Ez pedig az írói átruházás jelensége. Amikor az író nem első személyben beszél – vagy igen, de mellékszereplőként –, hanem saját gondolatait, véleményét a világról, személyiségvonásait, külső-belső (esetleg csak vágyott) jellegzetességeit egy kitalált főhősnek kölcsönzi (ajándékozza).

Thomas Mann regényeiben rendre tetten érhető az önéletrajzi – vagy önvilágnézeti – elemek dominanciája, de különösen a Tonio Krögerben és a Halál Velencében címűben. (Filmjében Visconti a főhőst, Gustav von Aschenbachot – tudatosan vagy tévedésből – nem az íróval, hanem Gustav Mahlerrel azonosítja.)

De ugyanilyen gyakori, amikor az író mint szerény krónikás, maga is megjelenik, hogy hű képet rajzoljon a főhősről, aki persze nem más, mint… Végső soron a teljes krimiirodalomnak az a halmaza, amely Bamba Pacákot alkalmazza, ide tartozik.

Külön zamata van, ahogy Kästner Az Emberke meg a kislány előszavában egyik figuráját, Sürgős Jakabot jelöli meg a történet forrásául. Vagy amikor az Emil és a detektívekben fölbukkan a jóságos bácsi, aki a szorult helyzetében jegy nélkül utazó Emilt kisegíti, és akit merő véletlenségből Kästnernek hívnak. A másik, persze, sokkal direktebb utalás Karinthy novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel.

De azt hiszem, a két legnagyobb hatású alkotás ebben a szcénában – legalábbis a magyar irodalomban – Krúdy Szindbádja és Kosztolányi Esti Kornélja.

Ugyanennek a fogásnak másik változata, amikor már maga az alkotó  kitalált személy. Kezdve P. Howardon, Nat Roidon át Sárbogárdi Jolánig, és a lektűrben nyilván mindennapos az írói álnév használata.

A költészet ebből a szempontból rafináltabb, ott plasztikusabban meg kell teremteni az elképzelt figurát. A kitalált költő jelenségét általában Macphersontól datáljuk (Osszián-énekek), bár időről időre föllángol a mindentudók köreiben a „bizonyított” tény, hogy sem Homérosz, sem Shakespeare nem volt létező személy. A kitalált költőket sorolva érdemes megemlítenünk Lázáry René Sándort, Psychét, Degan Alihastrót, hogy most csak a magyarokról (és elnézést a kifelejtettektől).

De vissza Esti Kornélhoz.

Női írók közül már kevesebbet tudok felmutatni, bár ez bőven lehet az én hiányosságom, ld. a bejegyzés elejét.  Így kapásból most Helen Fielding regénye, a Bridget Jones naplója, honi viszonylatban pedig a Lukács Eszter válogatott élete jut az eszembe.

Hanem most találtam valamit, noha általában óvatos vagyok a „blog mint irodalom” kérdésében. Amit találtam, az finom, őszi hangulatában, törékeny városi spleenjében (bármit jelentsen is ez) számomra Krúdyt idézi, technikájában (de a krúdys elemek mellett megint csak hangulatában is) Kosztolányit. Mondjuk, megfelelésekről, sőt, még utánérzésről sem beszélhetünk, lévén, hogy a blogbejegyzéseket nem a Nyugat köréhez tartozó férfiak írták, hanem egy szemérmetlenül fiatal nő a XXI. században.

Ponyó a neve a blogger alteregójának. És éppúgy, mint Esti Kornél esetében, Ponyó nagyrészt szülőanyja lelkéből lelkedzett, de vannak eltérő vagy legalábbis más fajsúlyú vonásai, és mint minden (jól megcsinált) irodalmi figura, önállósítja magát, és kiköveteli a saját egyéniséget.

Én nagyon tudom szeretni Ponyót, ami nagy bizalom vagy optimizmus a részemről, tekintve, hogy (ha jól tudom) eddig csak két bejegyzésben szerepel. De a figura életerősnek látszik, összejöhet belőle egy kötetre való, persze, ugyanilyen szerethetően.

Itt és itt olvasható.