...és elfutja a könny a szemem 1.

Tudom, erről a csontról már rágtam.

Arról beszéltem (mégpedig itt), hogy a kotta valahogy mindig megdobja a zenehallgatás élményét, akár a hangzó anyaghoz képesti bőbeszédűségével, akár szűkszavúságával.

Mármost dolgom akadt Berlioz művével, a Harold Itáliában cíművel, mely művet én igencsak kedvelek. Fura darab a Harold (és ezért IS rokonszenves), mert ellenáll a műfaji besorolásnak. Noha, mint a Fantasztikus szimfóniában, ebben is van valamelyik szereplőt (jelen esetben a címszereplőt) jellemző vezérmotívum, az ún. idée fixe, de Harold még külön hangszert is kap, egy szóló mélyhegedűt. Azzal együtt a darab inkább szimfónia (ha mégis skatulyázni akarunk), mintsem brácsaverseny, sőt, miután a negyedik tétel a főhős haláláról is szól, a szólista az utolsó néhány percet már leeresztett vonóval kénytelen végigvárni. Narcisztikus művészek számára kifejezetten hálátlan mű, és talán eme hálátlansága okán is ritkábban játsszák, mint mondjuk, a Fantasztikus szimfóniát. Én a magam részéről jobban szeretem, amennyiben érettebb és összefogottabb alkotásnak tartom, mint korábbi társát. (Egyébként azt is nagyon szeretem. Berliozt általában is.)

No, és akkor mi van a kottával? Hát az, hogy – bár ezt nehéz lesz értelmesen elmagyarázni – a partitúrából valahogy diadalmasan, egyben megnyugtatóan átsüt valami tudatosság. Úgy értem, hogy ami hallgatva szertelennek, fegyelmezetlennek tűnik (amivel amúgy nincs baj, milyen legyen egy romantikus zene), arról látva kiderül, hogy nagyon is fegyelmezett és végiggondolt. És megint itt van, hogy mi nem derül ki a kottából (akkor se, ha virtuózul olvasom). Berlioz nagyon szereti az olyan hangszerelési és harmóniai váltásokat, amelyek szinte a filmes vágásig mutatnak előre. De ha egy ilyen helyet a kottából nézek, akkor a kotta úgy viselkedik, mint az egyszeri egyetemi tanár, aki diákjának egy lelkesen bekiáltott felismerésére azt mondta nagy flegmán:

– Igen. És?

Tudok ellenpéldát is. César Franck A-dúr szonátája. Nagyon szeretem, de a kottakép nem szertelen, hanem rendezetlen, ami már zavar.

Berliozról tehát a kottát nézve kiderül (vagy megerősíttetik), hogy nem varázslóinas, hanem varázsló, aki hatalmas erőket tud megidézni és lecsillapítani, anélkül, hogy őt magát elkapná a gépszíj.

És még valami. Számomra külön kedves az a naiv alaposság, ahogy a fináléban, amikor korábbi tételekből idéz, odaírja, hogy az idézet honnan van. Pl. „Souvenir de l’Adagio” – pedig régen rossz, ha a karmester innen tudja meg, minek a reminiszcenciáját vezényli.
1.
2.

(A Holland Rádió Kamarafilharmonikusainak hangversenye,
vezényel Philippe Herreweghe, km. Antoine Tamestit – mélyhegedű

2011. júl. 13. 12:05, Bartók)