Itt meg itt olyasmiről volt szó, hogy adva van egy zenemű, amit már eleve is szeretek, és amikor kottából követem, úgy hallgatom, akkor a zeneműről mintegy kiderülnek további dolgok, amelyek segítenek még jobban szeretni.
Az irodalomban ennek a lehetséges másik változatát éltem át. Az olvasott Esterházyt nem szerettem (ma sem különösebben), de aztán a hallgatottat igen.
Most egy olyan élményről számolok be, amikor segédeszköz nélkül következik be a megvilágosodás vagy elborulás, ki honnan nézi.
Lackfi János legutóbb megjelent két mesekönyvéről van szó. Ezt a mondatot mindjárt csiszoljuk is, mert a művek éppen hogy beférnek a mese kategóriájába (inkább meglódult fantáziával megírt ifjúsági regénynek nevezném őket), és hát, főleg a másodikról beszélek. Kövér Lajos színre lép és Kövér Lajos aranykeze a címek.
Az opusok születésénél valamelyest bábáskodtam is. Általában át szoktuk küldeni egymásnak a műveink kéziratát, afféle zseb- vagy házi szerkesztői átnézésre. Az általános leosztás, hogy Jancsi a logikai bukfenceket és a stilárisan problémás helyeket találja meg, én pedig a tárgyi tévedéseket. Ezek a hibák nem ordítóak, ezektől egyikünk sem lesz rosszabb író, viszont a könyvek jobbak lesznek nélkülük.
No, aztán meg is jelent a két Kövér-könyv, ajándékpéldány, dedikálással, köszönöm. Elolvastam egyszer, aztán még egyszer, klassz. Megtaláltam benne a hibát, amin kézirat korában átsiklottam, bosszankodtam, és nem szóltam róla Jancsinak. (Valakit a könyv elején máshogy hívnak, mint a végén.)
De mindegy, a könyvek tetszettek. Nekem is, a családomnak is. Szerethető, sőt, nagyon szerethető könyvek, de semmi extra. Egy-egy a nagyon jó gyerekkönyvek közül. Míg a napokban elő nem vettem a Kövér Lajos aranykeze címűt, és újból el nem olvastam. És az ismerős világ mögött fölsejlett egy másik, vagy ha úgy tetszik, még ismerősebb, mint amikor valaki olyan valakibe szeret bele, akit már régebb óta ismer.
Adva van a történet, melyben voltaképpen nincsenek is mesés elemek, „csupán” olyanok, mint a címszereplő testméretei, Sovány Laci ereje (ugye, fél kézzel megtart egy ledőlni készülő tatarozási állványzatot, míg a munkások lemenekülnek róla), a maradó sérülést szenvedett kőműveseket tömörítő (és nekik munkát biztosító) szervezet és így tovább.
A cselekmény is nagyjából hétköznapi, olyan átlagos szereplőkkel, mint amilyen te vagy, vagy én vagyok. A negatív figurák sem acsargóan gonoszok, csak olyanok, akik a szükségleteik kielégítésénél nem számoltak-számolnak a másoknak okozott kárral, sérelemmel, fájdalommal. Ettől a két könyv unalmas is lehetne, de én nem találtam annak. Aki látta a Tűzszekerek című filmet, sejti, mire gondolok.
Más persze, a film, és más a könyv. A KL-könyvek esetében az írói stílus óv meg az unatkozástól. A gördülékeny (és szinte kifogyhatatlan) sztorizás, a szereplők nagyon is árnyalt ábrázolása, a gyakori kikacsintás és szándékoltan fölösleges megmagyarázás. Pl. valamit följegyeznek egy kutyanyelvre, no persze, nem igazi kutya igazi nyelvére, hanem egy keskeny papírdarabra. (Ilyesmit egyébként én is csináltam, én zárójeles észosztásokat végeztem. Volt, aki kedvelte, volt, akit zavart. Azt hiszem, a Jancsi könyveiben ezek a „túlmagyarázatok” jobban belesimulnak a szövegbe.) Szeretem a szereplők neveit is. Van beszélő név (Súly Elemér, a súlyemelőedző, Felle Kálmán, a kőművesek vezetője, Kaller Béla kalauz), van szójátéki (Frenki Blekkendekker, Sükür Halkereki, az amerikai, illetve török súlyemelő). Van, amely csak úgy, valami rejtett módon rímel a gazdájára (Seprő János, a mindig szomorú éjjeliőr).
Igazából a minőségi ugrás (Marx óta tudjuk) a mennyiségből következett. A legújabb elolvasás alatt ámulva konstatáltam, hogy a két könyv ennyire színes, kedves és emberi. Hogy észrevétlenül, szinte fű alatt ennyi mindent megtudok címertanról, házépítésről, szakácsművészetről, vízilabdáról, a teák világáról. Hogy ennyire röhögtető, ahogy az egyes szereplők tájszólással vagy beszédhibával vagy hivatalos bikkfanyelven szólalnak meg.
Hogy ennyire költői. Hadd idézzek egy részt a – szerintem – legmegindítóbb jelenetből, melyben Kövér Lajos megismerkedik Sellei Zsófiával.
– Pompás, a diós csigát nagyon szeretem, de merre sétálnánk? Ismersz valami érdekeset errefelé?
– Ó, hogyne, itt az utcák tele vannak érdekességgel. Szinte csupa érdekes dolog van errefelé. Érdekes megfigyelni, ahogy a lombok árnyéka rácsozatot vetít a járdára. Érdekes megnézni a házak kapucsengője mellé kiírt neveket, egy csomót már behunyt szemmel is el tudok sorolni, hogy aszongya: koszciszky, ribics, zámos, vadkerti, slezák, kovács, homolka.
Kedvelem a miniatűr hegyláncokat, ahogy egy-egy fa gyökerei felpúposítják a járdát. Valahol mindig átszalad egy macska, lábát emeli egy kutya, átröppen egy madár. Az utca egyforma sakktábláján valaki vagy valami mindig lép egyet, én pedig felettébb kedvelem ezt a hatalmas élősakkot. Olyan ez, gondolom, mint egy vízilabda-meccs, izgalmas, mert sose tudod, ki győz. Ráadásul ha az ember nemcsak a lába elé néz, hanem kicsit felemeli a tekintetét, megint egy újabb világot lát. Nyáron konyhaablaknál mosogató asszonyokat, erkélyrácsra támaszkodva pipázó urakat, galambetető bácsikat, no meg néniket, akik macskájukat próbálják behívogatni a tetőről, nehogy leessenek szegénykék. Ezt sipítozzák fejhangon: „Cirmi, Cirmi”! Ha pedig még feljebb tekintesz, mesebeli világba érkezel. Mindennap felfedezel a magasban egy-egy addig nem látott párkányt, repedést, erkélyrácsot. Láthatsz stukkó angyalfejeket, stukkó liliomokat és rózsákat, stukkófogukat mutató oroszlánokat és stukkószarvukat rátartin égre bökdöső stukkó egyszarvúakat. Stukkókagylók, stukkó falevelek, stukkó címerek mindenfelé, az ember azt sem tudja, hova nézzen. Ha velem tartasz, nem bánod meg. Én a világ végéig el tudnék sétálni a Kövér Lajos utcában.
Így történt hát – hadd hivatkozzam egy korábbi bejegyzésemre – hogy a két Kövér-történet a „nagyon szeretem” kategóriából átkerült a „vágyom beleköltözni” kategóriába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése